A koppenhágai szólásszabadság-vitaesten eldördült halálos lövések előzménye a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni januári merénylet volt. A terrortámadás akkora megdöbbenést keltett a francia és a tágabb európai közvéleményben, amelyet utoljára a szeptember 11-i terrortámadás okozott. A támadás számos kérdést felvet, melyet a jövőben Európa bevándorlóországainak meg kell válaszolnia és oldania. Az első probléma persze maga a terrorizmus: abban nem lehet vita, hogy a terrorizmus ellen minden jogos eszközzel küzdeni kell, és ártatlan emberek lemészárlása semmilyen célhoz nem szolgálhat eszközül. Tehát bármilyen, a Charlie Hebdo vagy a koppenhágai terror kapcsán írt cikk első bekezdése csakis a gyász hangján szólalhat meg, és természetesen ez az írás sem kivétel.
A tragédia után nem sokkal útjára indult a „Je suis Charlie” szolidaritási akció, melynek hívei nemcsak a gyászban osztoztak, hanem egyúttal a szólásszabadság mellett is kiálltak. A merénylet okán felmerült fontos kérdéseket elemző cikkek többsége nagyjából a Voltaire-nek tulajdonított „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd” gondolat jegyében állt ki a Charlie mellett, mondván, hogy bár valóban vallási (és egyéb) csoportokat rendkívül sértő, a politikai korrektség minimumát sem betartó lapról volt szó, de egy szabad országban nem lehet a trágárságot hatalmi eszközökkel korlátozni.
Más publicisták azonban hangot adtak annak, hogy bár a gyászban ma minden jóérzésű embernek osztoznia kell, de a Charlie-val már nem feltétlenül kell szolidárisnak lenni. Már a Jyllands-Posten Mohamed-karikatúráival szemben (melyeket a Charlie is újraközölt annak idején) elhangzott az a kritika, hogy az európai közvélemény képmutató: a szólásszabadság jegyében a muszlimokat nyugodtan lehet sértegetni, de a „holokauszthumor” gyakorlatilag tiltott kategória. Olyannyira, hogy a hírhedt francia antiszemita humoristának, Dieudonnénak nem csak a fellépéseit tiltották be az utóbbi időben, hanem a Charlie Hebdo utáni véleményéért konkrétan le is tartóztatták. E vélemény ellen persze rögtön felhozható, hogy a holokauszt vagy a terroristák melletti szolidaritás nem azonos kategória egy vallási alak puszta ábrázolásával – az előbbieket a színtiszta emberi gonoszság motiválja, az utóbbit legfeljebb a rosszízlés. A kettő nem ugyanaz.
Az előbb arra utaltam, hogy a merénylet a terrorizmus problémáján túl is nagyon fontos témákat vet fel: ezek közül a két legfontosabb a szólásszabadság és a muszlim integráció kérdése. Gyakorlatilag a Salman Rushdie-ra kimondott fatva óta vita van arról (nemcsak a publicisták, de a szólásszabadsággal és a multikulturalizmussal foglalkozó társadalomtudósok körében is), hogy korlátozható-e a szólásszabadság pusztán azon az alapon, hogy egy vallási csoport tagjainak érzületét sérti. Írásom erre a két, egymással összefüggő kérdésre keresi a választ. Kiindulásként és normatív keretként érdemes abból kiindulni, hogy a szólásszabadságot csak nagyon indokolt esetben lehet korlátozni (és csak a legindokoltabb esetben lehet a büntetőjog tárgyává tenni), míg a vallási csoportok tekintetében az kell a szemünk előtt lebegjen, hogyan alakíthatók ki egy vallásilag plurális államban a méltányos együttélés feltételei.
Mielőtt továbblépnénk, érdemes rövid kitérőt tenni, és meghatározni azoknak a csoportoknak a körét, amelyek érdekeit figyelembe kell venni egy szólásszabadságról szóló vitában. A magyar médiában elhangzott az az érv, hogy a tragédiát el lehetett volna kerülni, ha nem heccelik fel az iszlám fanatikusokat. Ez az érvelés tulajdonképpen elfogadja azt, hogy vannak erőszakos szélsőségesek, akiket nem lehet megváltoztatni, ezért az őket irritálóknak kell megváltozniuk. Ez azonban egy végtelenül fals nézőpont, hasonló a nagy port kavart pécsi rendőrségi prevenciós videóhoz, mely a nemi erőszak veszélyeire próbálta felhívni a figyelmet, rendkívül suta módon: az oktatófilm tanulságnak szánt üzenete, hogy a fiatal lányok ne öltözzenek és viselkedjenek kihívóan.
Bár lehetséges, hogy valóban van kauzális kapcsolat a fiatal lányok öltözete és az erőszaktevő magatartása között, de ez nem olyan kauzális kapcsolat, melyet figyelembe kell vennünk a jelenség morális megítélésénél. A károkozási jogban ezt a kauzális viszonyt, azaz az olyan helyzeteket, melyben a kárvallott aktívan hozzájárul annak a kárnak a létrejöttében, melyet elszenved közreműködő gondatlanságnak hívják. Ha anélkül lépek le a járdáról az úttestre, hogy előtte szétnéznék, és elüt egy gyorshajtó, akkor a gázoló felelőssége nem száz százalékos, hiszen a kárhoz az én saját felelőtlenségem is hozzájárult. Ha azonban a károkozó nemcsak gondatlanul cselekszik, hanem olyan erkölcstelenséget követ el, mely a büntetőjog kategóriájába esik, akkor a közreműködő gondatlanságot figyelmen kívül kell hagyni, akár fennáll, akár nem. Lehetséges, hogy ha a fiatal lányok kevésbé kihívóan öltöznének, akkor csökkenne a nemi erőszakok száma, de egy jól berendezett társadalomban a nők öltözködési szokásait nem aberrált bűnelkövetők ízléséhez igazítjuk.
Hasonlóan, egy jól berendezett társadalomban egy szatírát nem azért írnak, vagy nem írnak meg, mert az esetleg erőszakra buzdíthatja azokat, akiknek ez nem tetszik. A Charlie Hebdo ilyen kritikusai akarva-akaratlanul is legitim félként kezelik a terroristákat. De a Charlie Hebdóról szóló vita asztalánál a terroristáknak nincs helyük. Azoknak a békés vallási csoportoknak viszont, melyeket a Charlie megsértett, nagyon is van. Nekik magyarázattal tartozunk, hogy miért kötelesek elviselni a vallásgyalázó karikatúrákat, és alapos mérlegeléssel, hogy van-e olyan érv, mely alapján korlátozhatóak az ilyen jellegű kiadványok.
De milyen esetben lehet indokolt korlátozni a kifejezés szabadságát? Szerintem két koherens nézet létezik, mely alapján meg tudjuk közelíteni ezt a kérdést, és én ebben a rövid cikkben egyik mellett sem kívánom letenni a garast, viszont mind a kettő kiválóan alkalmas arra, hogy jobban megértsük a szólásszabadság és a bevándorlók integrációjának francia és európai kontextusát.
Induljunk ki abból, hogy bár az abszolút szólásszabadság ideálja igen vonzónak tűnhet első ránézésre, valójában azonban nagyon kevesen vannak, akik szerint a véleménynyilvánításra nem vonatkoznak valamilyen megszorítások. Már a téma egyik korai, és máig legnagyobb hatású gondolkodója, John Stuart Mill is felismerte, hogy néha a szavak tettekbe csapnak át: a gabonakereskedőket lehet azzal vádolni, hogy a szegények éhínségének okozói, de ezt a véleményt nem lehet elmondani egy feldühödött tömegnek egy gabonakereskedő háza előtt.
Hasonló a helyzet a pusztán megfélemlítésre irányuló közléssel. Egy Ku Klux Klán vagy egy náci felvonulás betiltása nem korlátozza a szólásszabadságot, mert nem párbeszédre, meggyőzésre irányul, hanem fizikai fenyegetésre egy bizonyos csoport tagjaival szemben. Vagy, az Oliver Wendell Holmes-nak tulajdonított mondás szerint, a szólásszabadság senkit nem hatalmaz fel arra, hogy egy teli színházteremben azt kiáltsa, „tűz van!” (ha az épület nem ég). Azaz a szólásszabadság nem nyújthat mentséget a felelőtlen pánikkeltésre sem. Ezeken az eseteken kívül szinte teljesen elfogadott a gyermekpornográfia tiltása, valamint a rágalmazás/becsületsértés valamilyen szankcionálása, illetve annak a biztosítása, hogy legyen mód a sértő közlés elkerülésére.
Ha ezeket a pontokat elfogadjuk, akkor viszont egy újság még mindig nyugodtan közölhetne nemcsak Mohamed-karikatúrákat, hanem a holokausztot gúnyoló kifejezéseket is (ezt az álláspontot nevezhetjük libertáriusnak). A magyar kontextusban ezt a libertáius álláspontot képviseli a TASZ, mely felajánlotta, hogy jogsegélyt nyújt a Kuricinfónak. Milyen indokunk lehet a libertárius koncepció elfogadására? E pozíció képviselői általában három érvet szoktak felhozni: az egyik az úgynevezett „csúszós lejtő” érvelés, a másik egy mélyebb, Ronald Dworkin által kidolgozott álláspont, mely a legitimáción alapul.
Az előbbi úgy okoskodik: ha a kormány egyszer megkapja a jogot, hogy betilthasson bizonyos neki nem tetsző véleményeket, akkor ezzel a jövőben bizonyosan vissza fog élni. Az utóbbi azt állítja, hogy az diszkriminációellenes törvények csak akkor legitimek, ha az azokkal egyet nem értőknek volt módjuk nemtetszésük kifejezésére. A csúszós lejtő érvelés szinte bármely kontextusban, ahol felmerül, igen spekulatív, így könnyű elutasítani. Őszintén szólva, számomra Dworkin legitimációs kifogása sem meggyőző, mert nem világos, hogy hogyan, és miért rontaná le az antidiszkriminációs törvények legitimációját a gyűlöletbeszéd szankcionálása (erről lásd Jeremy Walrdon kritikáját a Fundamentumban). Van azonban egy következő, harmadik, autonómián alapuló megközelítés, mely véleményem szerint igazán vonzóvá teheti ezt az álláspontot.
Gerald Gaus imponálóan érvel amellett, hogy a modern társadalmak számára, melyek alapvetően idegenek közti kooperáción alapulnak, vagyis azon, hogy miként képes egymás számára ismeretlen és olykor igen ellenszenves emberek sokasága együttműködni, szüksége van valami olyasmire, amit a „nem ütöm az orrom mások dolgába” erényének lehetne nevezni. Ez azonban nemcsak azon a feltételezésen alapul, hogy a társadalom tagjai rendelkeznek egy bizonyos morális autonómiával, hanem azon a további feltevésen is, hogy képesek morális autonómiájukat felelősségteljesen gyakorolni – nemtetszésük mások gondolataival, életformájával kapcsolatban soha nem fordul át jogaik megsértésébe. Egy ilyen társadalom rendkívül sokféle csoportból álló összességet is képes lehet egyben tartani, és politikai közösséget formálni belőlük.
Ha elfogadjuk ezt az autonómián alapuló érvelést, mely csak nagyon kevés megnyilatkozást kriminalizál, akkor láthatjuk, hogy mi a baj a francia kontextus esetében. Nemcsak az, hogy egyes csoportokat véd a francia állam a gyűlöletbeszédtől, míg a muszlimokat nem, hanem hogy a többségi társadalom képmutatóan a szólásszabadság jegyében elvárja a muszlimoktól a Mohamed-karikatúrák elviselését, de a burkát betiltja, mint „nőellenes megnyilvánulást” (ahogy erre Jacob Levy, a McGill professzora kiválóan rámutatott). Azaz, ha a szólásszabadságot annak az erénynek a jegyében, hogy nem ütjük mások dolgába az orrunk, amíg az mások jogainak sérelmével nem jár, a lehető legtágasabbra szabjuk, akkor gondolhatunk rosszat a burkát viselő nőkről, tarthatjuk bármilyen aljas alaknak Dieudonnét, megnyilvánulásaikat nem tilthatjuk be.
Ez azonban nem az egyetlen lehetséges, elméleti koherenciával bíró megközelítése a kérdésnek. Ha jó okunk van rá, nyugodtan a mások dolgába üthetjük az orrunkat, anélkül, hogy moralizáló Harrach Péterré válnánk. Ehhez persze meggyőzően meg kell tudnunk mutatni, hogy egy kifejezés vagy véleménynyilvánítás túlmegy a sértésen és a puszta lelki sérülések okozásán. Könnyű belátni, hogy ez utóbbi miért nem elegendő a szólásszabadság korlátozásához: pont a Charlie esete a kézenfekvő példa rá, hogy a sértés nagysága attól is függ, milyen érzékeny a sértett fél. Azok a muszlimok, akiket Mohamed puszta ábrázolását, ártalmatlan kigúnyolását is elfogadhatatlannak tartják egész egyszerűen túlérzékenyek. Ha a normatív mércénk célja az lenne, hogy semmilyen vallási érzületet ne sérüljön, akkor adott esetben még a legártalmatlanabb vicc is a tiltandó gyűlöletbeszéd kategóriájába esne. Lehetséges-e egy olyan megközelítés, mely elszakítja a szubjektív érzületektől a gyűlöletbeszéd kategóriáját egy objektív mércét tud felmutatni?
Erre vállalkozik Jeremy Waldron, a szólásszabadság és gyűlöletbeszéd témájának egyik legnagyobb hatású kortárs teoretikusa. Waldron amellett érvel, hogy a gyűlöletbeszédet nem azért kell korlátozni, mert lelki sérelmeket okoz, noha ezek súlyosságát nem vitatja. A gyűlöletbeszéd akkor tiltható, ha a lelki sérüléseken túl valamilyen objektív károkozáshoz vezet. Waldron ilyen objektív kárként azonosítja azokat az eseteket, amikor bizonyos kifejezések egy sérülékeny társadalmi csoport emberi méltóságát, egyenlő állampolgári státuszát alapjaiban ássák alá. Ha ezen a szemüvegen keresztül tekintünk a humor szabadságának a kérdésére, akkor nemcsak azt láthatjuk, hogy mi a különbség egy holokauszton gúnyolódó, és egy Mohamedet ártalmatlanul kifigurázó karikatúra között, hanem, hogy mi a különbség két Mohamed-szatíra között. A Jyllands-Posten Mohamed-karikatúrái ugyanis többségében ártalmatlanok voltak, egy kivételével, mely egy turbános fejen egy bombát ábrázolt. Ennek a karikatúrának lehetséges olyan olvasata, mely a muszlimok és a terroristák közé egyenlőségjelet tesz, s mint ilyen, alkalmas arra, hogy az adott politikai közösség muszlim tagja ne tekinthessenek úgy magukra, mint akik a közösség egyenlő méltósággal kezelt tagjai. (Zárójelben meg kell jegyezni, hogy ez persze értelmezés kérdése: Waldron szerint a szóban forgó karikatúra nem lépte át a megengedhető határt. De ahogy arra Adam Gopnik találóan mutat rá minapi, a témával foglalkozó cikkében, az ilyen nehéz esetek eldöntésére találták ki a bíróságot.)
Ennek a megközelítésnek a bírálói persze érvelhetnek úgy: az ilyen emberi méltóságot sértő karikatúrákkal a többféle értelmezés lehetőségének problémáján túl az is baj, hogy nehéz bebizonyítani kauzális hozzájárulásukat egy sérülékeny csoport társadalmi helyzetének megrendítéséhez. Azaz bármennyire is ízléstelen mondjuk egy Obamát majomként ábrázoló karikatúra, nehéz bebizonyítani, hogy ez hozzájárul (és ha igen, hogyan) az afroamerikaiak hátrányos helyzetéhez.
Waldron válasza lényegében az, hogy az állampolgárok vizuális környezete azt a benyomást kell keltse bennük, hogy egy demokrácia egyenlő méltóságú és státuszú polgárai. Vagyis a gyűlöletbeszédet közvetítő megnyilatkozások, plakátok, szórólapok, pamfletek, blogok elterjedése tulajdonképpen a környezetszennyezéshez hasonló. Bár Waldron nem teszi világossá, hogy ez a fajta környezetszennyezés okozza-e az egyenlő állampolgári státusz viszonyában a kárt a sértett állampolgárok számára, vagy ezek már csak annak a jelei, hogy megrendültek az egyenlőségelvű demokrácia alapjai, de talán erre a kérdésre nem is kell tudnia választ adni. Waldron ugyanis a gyűlöletbeszéd expresszív jellegét tartja problémásnak, ebben az esetben pedig már az is kifogásolható, ha egy kifejezésmód emberi méltóságot és állampolgári egyenlőséget sértő jelentést közvetít. (Deborah Hellman, a diszkriminációelmélet egyik legismertebb alakja ilyen, expresszív alapon tartja problémásnak a diszkriminációt: szerinte egy törvény vagy cselekedet akkor vezet igazságtalan diszkriminációhoz, ha olyan lealacsonyító üzenetet közvetít a kárvallott felé, mintha az másodrangú állampolgár lenne. Azaz az expresszív megközelítés nem függ attól, hogy a lealacsonyító üzenet jár-e bármilyen káros következménnyel, vagy sem.)
Ahol egy vallási vagy más kisebbség dehumanizálható, genetikailag bűnözésre hajlamosnak mutatható be, ahol azon kellene nevetni, vagy összekacsintani, hogy egy csoport tagjait az utolsó emberig meg akarták semmisíteni, ott ez gyakorlatilag azt a világos üzenetet közvetíti a lealacsonyított csoportok tagjai felé, hogy megtagadják tőlük az egyenlő állampolgári státuszát. Ha ebből a nézőpontból tekintünk a Charlie-ra, akkor a lap néhány karikatúrája akár jogi következményekért is kiálthat. Persze itt is vannak fokozatok: korlátozás alatt nem kell feltétlenül cenzúrát érteni, adott esetben a nyilvános bocsánatkérés is elegendő lehet. De egy olyan orgánum, amely nem véletlenül, alkalomadtán sérti mások alapvető emberi méltóságát, akár cenzúrázható ezen álláspont szerint. A Kurucinfó letiltásával nem feltétlenül csorbul a szólásszabadság.
(Lásd még Szigeti Tamás Szólásszabadság és mindenki egyenlősége című vitacikkét a Szuverénen.)