A parlament sürgősségi eljárásrendben tárgyal az ügyészség alkotmányos átalakításáról. Valójában nem az intézményről, hanem csak a legfőbb ügyészről szóló rendelkezések módosulnak. Eddig többségi szavazással döntöttek a képviselők a főügyészről, ezentúl kétharmados támogatással választhatják meg. Eddig hat évre szólt a megbízatása, a jövőben legalább kilenc évig maradhat hivatalban (akár élethosszig is, ha nem választanak újat). Mostanáig interpellációkkal ellenőrizhették a – főleg ellenzéki – képviselők, ezentúl erre nem lesz lehetőség.
A kormány imponáló érvekkel magyarázta a módosításokat: az ügyészség legyen olyan független és pártatlan, mint a bíróságok. Ez indokolja, hogy a főügyészt ki kell vonni a parlamenti politika csatáiból, és emiatt szükséges a kétharmados támogatás, valamint a megbízatási idő meghosszabbítása. Két kérdés megválaszolásán múlik, hogy helyesen cselekszik-e a kormánytöbbség. Az első, hogy indokolt-e biztosítani az ügyészség függetlenségét. Ha igen, akkor a második kérdés, hogy elősegíti-e a kívánatos célt a mostani alkotmánymódosítás.
Az ügyészség – ahogy azt Hack Péter megvilágította – kétféleképpen illeszkedhet az alkotmányos rendszerbe. Az egyik lehetséges modellben a közvádló szerv a kormányzati büntetőpolitika megvalósítója, ezért szorosan a kötődik a kormányhoz. A kormánypolitikáért felelős ügyészség – irányítóján keresztül – a parlamenti ellenzék kontrollja alatt áll. Ilyenkor a főügyész sorsa egyrészt attól függ, hogy bízik-e benne a kormánytöbbség, másrészt attól, hogy a választópolgárok bíznak-e a kormányban. A másik modellben az ügyészség a független és pártatlan igazságszolgáltatás része, és a kormánypolitikát megvalósító nyomozó hatóság ellensúlya.
A rendszerváltás után az ügyészség státusza rendezetlen maradt. Nem vonták a kormány alárendeltségébe, de a függetlenség garanciáit sem terjesztették ki rá. Ez a hiba azt eredményezte, hogy döntéseiért senki nem viselt politikai felelősséget, miközben egyre inkább a politika kiszolgálójává vált. Tehát az első kérdésre igen a felelet: indokolt felülvizsgálni az ügyészség jogállását, és legitim választás, ha az igazságszolgáltatás pártatlan és független intézményévé teszik. A mostani alkotmányreform azonban nem erről szól.
Az alkotmány kimondja, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve. Ezzel szemben az alkotmány változatlan rendelkezése szerint az ügyészséget a legfőbb ügyész vezeti és irányítja. Mi a különbség? Az ítélkező bírót a bíróság intézményén belül és kívül senki nem befolyásolhatja. Az ügyészek viszont a legfőbb ügyész és a felettes ügyészek alárendeltjeiként, szigorú utasítási rendszerben dolgoznak. A független bíráskodás egységét és az ítélkezési hibák csökkentését jól ismert bírósági technikák segíthetik elő: széles körű jogorvoslati rendszer, esetjogi szemlélet, transzparens működés, a nyilvánosság kontrollja. Az ügyészség – most is változatlanul hagyott – világa ennek épp az ellenkezője: főügyészi ukázok és zárt ajtók.
Az alkotmánymódosítás érintetlenül hagyja az ügyészség állampárti rendszerből örökölt túlhatalmát. Az ügyészek tipikus feladata, hogy a büntetőeljárásban képviselik a vádat a bíróság előtt, és felügyelik a rendőrségi nyomozást, valamint a börtönök és más büntetés-végrehajtási intézmények, eljárások törvényességét. Emellett az ügyészség maga is egy nyomozó hatóság: bizonyos fajsúlyos esetekben csak az ügyészek járhatnak el, és bármikor átvehetnek ügyeket a rendőrségtől. A nyomozati jogkör széles körű kényszeralkalmazási jogosítványokkal jár. A magyar ügyészség mindezeken túl ellenőrzést gyakorolhat a közigazgatás valamennyi ága-boga és – Európában páratlan módon – a civil szféra intézményei (például egyesületek, alapítványok) felett.
Az elmúlt évtizedben, ahelyett hogy csökkent volna, terebélyesedett az ügyészség ellenőrizetlen tevékenysége. A pártállami proszekútorok nem is álmodhattak olyan információs hatalomról, amilyen az intézmény birtokába került. A törvényi garanciákat félretéve kiépítették a Praetor Praxis nevű központi adatbázist, amely nyilvántartja a büntetőeljárások érintettjeit és az „összefüggéseket”. Következő lépésként integrálták a rendszerbe a rendőrség Robotzsaru nevű információs hálózatát. A teljes adatforgalomról keveset tudni, de azt nyilvánosságra hozták, hogy a katonai és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat az ügyészség informálja évente sok tízezer személy adatairól. Mivel az ügyészség olyan információs monopólium helyszíne, ahová az ombudsman sem teszi be a lábát, csak az ott dolgozók jóakaratán múlik, hogy nem élnek vissza a személyes adatokkal. Alkotmányos jogállamban ennél több biztosítékra van szükség.
Ebből a perspektívából látható, hogy az alkotmánymódosítás változatlanul hagyja az ügyészség helyzetét. Nem rendeli a kormány alá, mert akkor meg kellene erősíteni a parlamenti beszámolást, és az első kormányváltáskor új vezetők jöhetnének. A változtatás nem teremti meg a függetlenség garanciáit sem, és nincs szó az annak megfelelő hatáskörszűkítésről.
A sietős módosítás egyetlen oka, hogy két hónap múlva megszűnik a legfőbb ügyész megbízatása. Az új szabályok szerint a leendő főügyész kormányváltásokon átívelően maradhat hivatalában, anélkül hogy számolnia kellene a közhatalommal járó demokratikus ellenőrzéssel és felelősséggel. Hatalmát nem formalizált szabályok és eljárások befolyásolják, hanem familiáris hűsége. A cél tehát nem a demokratikus közösség szolgálata, hanem a patrónusé. Éledezik a történeti alkotmány.