A Magyarországon letelepülni és boldogulni akaró külföldiek aránya elenyésző a nyugat-európai országokban jelentkező bevándorláshoz képest. Európában felemás a bevándorlásról folyó diskurzus: a német köztársasági elnök a migrációval kapcsolatos tévhitek eloszlatásáról és a társadalmi integráció fontosságáról szólt, míg a francia államfő leplezetlen támadást indított még a bevándorló felmenőkkel bíró, ám már francia állampolgárok ellen is.

A kontinens sorsát befolyásoló vitában Magyarország a partvonalon helyezkedik el. Egyrészt azért, mert földrajzilag az unió szélén, a schengeni határnál található, másrészt azért, mert a közpolitikai vitákban alig esik szó a szerény mértékű bevándorlásról. Ebből arra is lehetne következtetni, hogy adottak a keretek a bevándorlás kérdésében hazánk előtt járó országok tapasztalatainak józan vizsgálatához. A kormány legújabb törvényjavaslata azonban ennek az ellenkezőjét mutatja.

A bevándorlás komoly közpolitikai kérdések sorát veti fel: a munkaerőpiactól a demográfián át a menekültpolitikáig. A mostani jogalkotási tervekből nehéz kibontani bármilyen stratégiai migrációs elképzelést. Leginkább csak az körvonalazódik, amit a Magyar Helsinki Bizottság is állít: az előterjesztők megközelítésében a migráció pusztán egy köz- és nemzetbiztonsági veszélyforrás.

A tisztázatlan helyzetű és jövőjű, Magyarországon tartózkodó külföldiek szabadságelvonásának legsúlyosabb formája az idegenrendészeti őrizet. A magyar hatóságok a gyakorlatban automatizmusként értelmezik a teljes szabadságelvonást, holott már ma is van jogi alternatívája az elzárásnak. A kormány tervei más irányt mutatnak: a maximális őrizet időtartama hatról tizenkét hónapra emelkedik. Az európai összehasonlítás sokatmondó: már a hatályos magyar szabályok szerinti hat hónapos határidő is az európai átlag felett van (például Franciaországban 32 nap a leghosszabb őrizet). A szabadságelvonás idejének növelését az előterjesztők szerint az indokolja, hogy általában nem lehet fél év alatt tisztázni a külföldiek státuszát és sorsát. Ezzel szemben a Helsinki Bizottság véleménye az, hogy a kitoloncolás megfelelő elbírálásának lehetősége nem áll egyenes arányban az idő múlásával, sőt az első hónap után radikálisan csökken az esélye, hogy további információkhoz jutnak a hatóságok.

A tervezet szembemegy azzal a fokozatossági elvvel is, amelynek tiszteletben tartására az európai normák köteleznek. Nem feltétlenül kellene minden, eljárás alá vont külföldit a büntetés-végrehajtási intézményeknél is embertelenebb szabadságelvonással sújtani. Széles tára létezik a félig szabad, nem teljes elzárással járó alternatíváknak. Igaz, a jogalkalmazás eddig is csak kivételesen tekintett el az őrizetbe vételtől. A kormányzati tervek azonban még a jogi kereteit is megszüntetnék az őrizetbe vétel mellőzésének, és ezzel az országba érkező külföldiek egy részével szemben egyedüli lehetőségként a legdrágább állami intézkedés, az idegenrendészeti őrizet marad meg.

A kormányzat nem vet számot a nyilvánvaló kiadásokkal sem. Az előterjesztő hozzávetőleges számításaiból is kiderül, hogy a szigorítás rendkívüli költségekkel jár. Érdemes felidézni, hogy nemzetközi szervezetek visszatérően bírálták a mostani őrizeti helyeket, mert a fegyházaknál is rosszabb körülmények uralkodnak. Így különösen aggasztónak tűnik a jogalkotási javaslat, hiszen komoly esélye van annak, hogy embertelen körülmények között tartják majd fogva a külföldieket.

A Magyarország által is elfogadott nemzetközi egyezmények különleges korlátokat állítanak a kiskorúak szabadságelvonásával szemben, mert a gyermekek fejlődését súlyosan károsítja az ilyen beavatkozás. Ezzel szemben a magyar kormány szerint itt az ideje a kiskorúakat védő szabályok lazításának. Több civil szervezet is tiltakozott a törvénytervezet azon pontjai ellen, amelyek áttörnék a gyerekek szabadságelvonásának tilalmát. Ennek hátterében az is állhat, hogy sok esetben nem lehet megállapítani a hivatalos papírok nélkül ide érkező migránsok életkorát. A módosítás után ez nem lenne többé az elzárás jogi akadálya.

A menedékkérő külföldiek azok közé tartoznak, akik a legnehezebben tudják érvényesíteni érdekeiket, jogaikat. Könnyű belátni, hogy az ő emberi jogaikat és helyzetüket érintő eljárásokban fokozott jelentőségű a bírósági kontroll hatékonysága. A törvényjavaslat több szempontból is csorbítaná a menedékkérők érdekérvényesítési lehetőségeit a költséghatékonyságra, célszerűségre hivatkozással. Az eljárások gyorsításával és a visszaélések megakadályozásával indokolja a kormányzat, hogy a menekültügyi hatóság döntésével szembeni jogorvoslati kérelmet személyesen kell majd előterjeszteni. A jogvédő szervezetek szerint ez a gyakorlatban teljesen elvonja a menedékkérők, különösen az idegenredészeti őrizetben lévők jogérvényesítési lehetőségét.

További változtatás, hogy az eljárások több bíróság hatáskörébe kerülnek. Ez azt jelenti, hogy a szakmai kapacitással rendelkező Fővárosi Bíróság helyett olyan megyei bíróságok feladatává válik a hatósági jogalkalmazás kontrollja, amelyekben hiányoznak a migrációs jogviták elbírálásához szükséges személyi és anyagi feltételek.

Szűkös költségvetési évben indokolt elvárás a költséghatékonyság. Csakhogy a Helsinki Bizottság számításai szerint a rendkívül költséges idegenrendészeti őrizet kiterjesztése és a bírósági eljárások átrendezése a megtakarítás helyett milliárdokkal terhelné meg az államháztartást. Szabadságkorlátozás és költségcsökkentés ritkán jár kéz a kézben.

A kormányzat migrációs politikáját tükröző törvényjavaslat a szterotip gondolkodás terméke, vagyis a minden társadalomban kimutatható félelmeken és előítéleteken alapul. (Emlékezhetünk arra a nemrég készült magyarországi toleranciakutatásra, amelyből kiderült: a magyar társadalomban mérhető a nem létező piréz népcsoporttól való félelem.) Az új idegenrendészeti szabályozás nem az Európai Unió irányelvének és az Emberi jogok európai egyezményének kíván megfelelni, hanem hamis sztereotípiáknak, és ezzel a migrációs koncepció hiányát leplezi.