2006 viharos őszén korábban elképzelhetetlennek vélt események kavarták fel a magyar közéletet. Napvilágra került a miniszterelnök nem nyilvánosságnak szánt beszéde, amelyben frakciója előtt elismerte, hogy kormánya által is tudott módon éveken át fenntarthatatlan gazdaságpolitikát folytatott, ezt „trükkök százaival” leplezte, és súlyos válságba sodorta az ország gazdaságát. Ezt követően Budapest utcáin szélsőjobboldali csoportok által dominált zavargások kezdődtek, melyek súlyos törvénysértésekben, a tévészékház ostromában csúcsosodtak ki. A parlamenti jobboldal vezető pártja ultimátumot adva a kormányfőnek utcai nyomásgyakorlással próbálta a kormány távozását elérni. Az államfő megszólalása – a jobboldal elsöprő győzelmét hozó önkormányzati választások estéjén – végül parlamenti keretek közé terelte a konfliktust: a miniszterelnök bizalmi szavazást kért maga ellen, ezzel elismerve a bizalmi kérdés felvetésének helyénvaló voltát, ugyanakkor a szavazás megerősítette pozíciójában. A parlamenti jobboldal nem mondott le az előrehozott választások követeléséről, de az utcai technikák helyett fokozatosan az intézményes utak felé fordult.

Ilyen előzmények után került sor az október 23-i demonstrációkra. Az események főbb kontúrjai jól ismertek: a kormánypolitika ellen tüntetők egy része békésen, mások erőszakosan léptek fel, és az – egyébként önmagában valószínűleg indokolt – rendőri tömegoszlatás során számos igen súlyos sérülés történt, néhány ember élete visszavonhatatlanul megnyomorodott. Nem fér hozzá sok kétség, hogy a rendőrség fellépése aránytalan és sok esetben jogsértő volt. Felvételek őrzik földön fekvő, megbilincselt emberek ütlegelését, nem fenyegetően fellépő járókelők gumilövedékektől sebzett arcát, testét. Ráadásul az azonosító nélkül intézkedő rendőrök felelősségre vonása legtöbbször lehetetlennek bizonyult.

Az október 23-án történtek háttere, több részlete máig feltáratlan. Sok kritika érte, valószínűleg legalább részben jogosan, a nyomozó hatóságokat, az ügyészséget és a bíróságokat a jogsértések kivizsgálásával összefüggésben. Ám nem ezek a körülmények az okai annak, hogy a 2006 őszén történtek máig sötét árnyat vetnek az akkor kormányon lévő politikai erőkre, valamint közéleti támogatóikra, védelmezőikre. A kormányzat vezetőinek nyilvános gesztusai és az akkori kormányoldallal szimpatizáló közéleti szereplők többségének megszólalásai összességükben azt a határozott benyomást keltették, hogy a jogsértések kivizsgálása, a felelősök megállapítása és felelősségre vonása számukra nem fontos, vagy legalábbis kevésbé fontos, mint a politikai játszma kimenetele, a kormánytöbbség politikai szempontjai. A zavargások hátterének feltárására a kormányfő – hangoztatott szándéka szerint pártatlan – bizottságot hozott létre, amelyben azonban számszerű többségben voltak a hivatalban lévő és korábbi szocialista-liberális kormányok államtitkárai, miniszteri biztosai, miniszteri főtanácsadói, ellenben egyetlen, a politikai jobboldalhoz köthető tagja sem volt. (Tagja volt viszont a hírhedt pártállami tömegoszlató Vörösmarti Mihály, az egykori Forradalmi Rendőri Ezred parancsnoka).

Az adott politikai közhangulatban egy ilyen összetételű bizottság jelentése akkor sem lehetett volna hiteles, ha történetesen a legalaposabb és elfogulatlanabb elemzést nyújtja, de nem azt nyújtotta. A bizottság nem hallgatott meg tanúkat, nagyobbrészt történeti és társadalom-lélektani áttekintést kínált, a rendőrség fellépését az alkalmi hibák mellett általánosságban jogszerűnek ítélte, és a kialakult politikai válságért a politikai felelősség nagyobb hányadát a kérlelhetetlenül mozgósító jobboldali ellenzéknek tulajdonította, a kormányzat felelősségét lényegében abban állapította meg, hogy nem sikerült gazdasági intézkedéseit és terveit meggyőzőbben elmagyaráznia. (Nem véletlen, hogy a megbízó miniszterelnök lelkesen üdvözölte a kész jelentést.) Sok tanulságos megállapítása és javaslata, valamint annak ellenére, hogy több, vitathatatlanul felkészült szakember és tudós részvételével – és részleges különvéleményével – született, a bizottsági jelentés tartalma és születése körülményei miatt is alkalmatlan volt arra, hogy a traumatikus események közös megvitatásának és feldolgozásának kiindulópontjául szolgáljon.

Ám a bizottsági jelentés csupán az egyik, és nem is a legrosszabb, példája a kormányzat és támogatói jellemző hozzáállásának. A rendőri jogsértések kapcsán a kormányhoz közelebb álló média és a kormánypárti politikusok első reflexe általában a felelősség hárítása, a folyamatban lévő vizsgálatok lezáratlanságának emlegetése, az agresszívan mobilizáló ellenzék hibáztatása volt. Miért baj ez? Tán nem igaz, hogy a robbanékony közhangulatért viselt felelősségben osztozott az utcai kormánydöntéssel próbálkozó ellenzék? Tán nem úgy van, hogy a felelősőket, az események pontos menetét csak az arra hivatott intézmények szabályos eljárása állapíthatja meg? Valóban, ezek mind igaz megállapítások. De gondoljunk bele: amikor romákat gyilkolnak, akkor is elvárjuk, hogy mindenki első szava a felháborodásé, a gyászé, az együttérzésé legyen. Amikor rasszista provokáció történik, elvárjuk, hogy mindenki első gesztusa a félreérthetetlen elutasítás legyen. Ilyen esetekben felháborodunk, ha azt halljuk, hogy valaki, pláne választott politikus vagy közjogi méltóság, a nyomozás lezárultát várja elítélő nyilatkozatával, vagy a körülmények hiányos ismeretét emlegeti, netán kétértelműen fogalmaz. Az árnyalásnak, a tüzetes tájékozódásnak, az összetett ítéletalkotásnak is megvan a maga ideje. Azonban amikor először szembesülünk azzal, hogy embertársunk rasszista rémtett áldozatává válik, vagy hogy a magatehetetlen, védekezésre képtelen embert rendőrök ütik-rúgják, akkor az együttérzés nyilvános megszólaltatásának parancsa mindent megelőz.

S ez nem csak az alapvető erkölcsi érzékenység kérdése: ezt követeli a demokrácia politikai moralitása is. Baloldali és liberális közéleti szereplők sokszor számon kérik a magyar jobboldal képviselőin, többnyire joggal, hogy az alkotmányos demokrácia iránti elkötelezettség nem csupán a szabályok betartásának a kérdése, hanem például annak is, hogy miként tekintünk politikai ellenfelünkre, és hogyan beszélünk róla az ország nyilvánossága előtt: úgy, mint aki másként vélekedik a közjóról, és másképp kívánja elérni azt, mint mi magunk, vagy úgy, mint aki „amikor csak teheti, ráront saját nemzetére”. Hogy csak akkor alkothatunk demokratikus közösséget, ha mély és fontos nézetkülönbségeink ellenére fontosabbnak tartjuk azt, ami összeköt bennünket, annál, ami elválaszt. Ugyanez a gondolat azonban azt is megköveteli, hogy amikor vérző arcú, megtiport tüntetőt látunk, akkor a jogaiban megsértett embert vegyük észre elsőként, és ne a fenyegető politikai ellenfelet. Hogy a politikai mérlegelés helyett a féltő óvás legyen az első gondolatunk. 2006 őszén a (liberális és szocialista) baloldal politikai és közéleti hangadóinak többsége nem találta meg az együttérzés gesztusait, és zömmel máig adósak ezzel. Amíg adósságukat nem törlesztik, 2006 árnya a baloldal jövőjére is rávetül.