Az új parlament megalakulásának legelső hetei óta szakadatlanul folyik a végrehajtó és törvényhozó hatalmat ellenőrző független intézmények gyengítése, működésük ellehetetlenítése. A folyamat az alkotmánybírák és az Állami Számvevőszék vezetőinek megválasztására vonatkozó szabályok megváltoztatásával kezdődött, és ez idáig az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkításában csúcsosodott ki. Ebbe a sorba tartozik a médiatörvény megváltoztatása, amely a közhatalommal szemben kritikus és vizsgálódó sajtó helyett az alkalmazkodást és a depolitizálódást ösztönzi, és ide sorolható a Költségvetési Tanács tervezett felszámolása is. A független igazságszolgáltatás tisztségviselői sem érezhetik magukat biztonságban: a kormánytöbbség és a Jobbik képviselői példátlan módon parlamenti bizottság elé akarták citálni a számukra nem tetsző döntéseket hozó bírákat és ügyészeket, és készül a javaslat a 2006-os őszi zavargásokkal kapcsolatos ítéletek semmissé tételéről.

Mindannyiunknak, akik az alkotmányosságot és a jog uralmát elsősorban azért tartjuk fontosnak, mert ezek képezik a leghathatósabb védelmet az egyének vagy a népszerűtlen kisebbségek számára a társadalom többségének esetleges önkényével, előítéleteivel vagy rövidlátásával szemben, különösen erős okunk van e döntések elítélésére. Azonban – szemben egy gyakorta hangoztatott nézettel – a független ellenőrző intézmények elsorvasztását nem csak a demokrácia liberális felfogását elfogadóknak van okuk ellenezni. Mindenkinek oka van erre, aki hosszú távra előretekintő, hatékony, végiggondolt kormányzást szeretne látni Magyarországon – márpedig ki ne akarná ezeket? A független ellenőrző intézmények és az eredményes kormányzás közötti kapcsolatot legalább két összefüggésben lehet megragadni. Az első összefüggésben az vizsgálható, mi segíti elő, hogy a döntéshozók megfelelő döntéseket hozzanak. A másodikban az a kérdés, mi kell ahhoz, hogy a döntések a kívánt, tervezett eredménnyel járjanak.

Az első összefüggés elég nyilvánvaló. Ha a végrehajtó és törvényhozó hatalom működését független intézmények ellenőrzik és korlátozzák, akkor a döntéshozók arra kényszerülnek, hogy lépéseiket több szempontból vizsgálják, az információk szélesebb körét vonják be a döntések előkészítésébe, ami általában javítja a döntések minőségét. Ha például a jegybank vagy a Költségvetési Tanács valóban független a kormánytól, akkor számításainak, elemzéseinek nagyobb lesz a hitele, és a kormányzatnak nagyobb árat kell fizetnie azért, ha az azokétól eltérő számításokból indul ki, és esetleg nem lesz igaza. Ezért erősödik a késztetés, hogy hasonló számokra alapozza a költségvetés tervezését, és ezzel (ha feltesszük, hogy a politikailag nem motivált kalkuláció nagyobb eséllyel pontos, mint a politikailag motivált számítás) csökkentse a hibázás valószínűségét. Ha nincsenek ilyen intézmények, akkor a kormányzat előrejelzéseinek nem lesz hitele, és ha ez a gazdasági szereplők várakozásaiba beépül, akkor viselkedésük maga lehet az, ami hamissá teszi a számításokat. (A jegybanknak egyébként nem ez az alapfunkciója, de mint sokáig – és valószínűleg ismét – egyedüli független gazdasági döntéshozói intézményre ráragadt ez a feladat.)

Hasonló megállapítások tehetők az alkotmányosságot vagy az állami szervek gazdálkodásának törvényességét és ésszerűségét vizsgáló intézményekről is. Az alkotmányellenességet vagy törvénysértő, pazarló gazdálkodást megállapító alkotmánybírósági vagy számvevőszéki állásfoglalások nemcsak politikai kárt okoznak a kormányzatnak, de időt és más erőforrásokat is leköt a korrekció, ezért ha erősek és függetlenek az ilyen intézmények, akkor beépül a döntéshozók viselkedésébe az a késztetés, hogy próbálják minimalizálni az ilyen eshetőségeket. Összefoglalva, ha a független ellenőrző intézmények nem létezők vagy gyengék, akkor könnyebb rossz döntéseket hozni, a meghozott rossz döntéseket nehezebb azonosítani, az azonosított hibákat nehezebb kijavítani.

A tavaszi választásokat megelőző és közvetlenül követő időszakban gyakran lehetett hallani azt a véleményt, nem csupán a később győztes párt híveitől és képviselőitől, hanem hazai és nemzetközi piaci elemzőktől is, hogy a kétharmados kormánytöbbség elérése kívánatos, mert nagy politikai mozgásteret és stabil hátteret biztosít a nehéz gazdaságpolitikai döntések meghozatalához. Ez az elemzés már akkor is erősen vitatható volt, hiszen az országot nyomasztó nagyszámú súlyos gazdasági és társadalmi probléma közül jóformán egyiknek a megoldása sem igényli a kétharmados törvények módosítását – talán a közigazgatás ésszerűsítésének a kivételével. Ezek a kommentárok azonban más vonatkozásban is félreértették a parlamenti kormánytöbbség mértékének a jelentőségét. A piacok természetesen azt preferálják, ha stabil, megnyugtató többségük van a kormánypártoknak, hiszen ha a parlamenti választások néhány szavazaton múlnak, és minden parlamenti voksért minden egyes alkalommal harcolni kell, akkor megnő a késztetés a párton belüli összes érdekcsoport számára, hogy alkalomról alkalomra feltételekhez kössék az indítványok támogatását, és lerontsák a döntések minőségét. Továbbá a választásokat követően rendszerint elég sokáig fennáll valamilyen összefüggés a többség parlamenti mértéke és a kormánypárt társadalmi támogatottsága között, ami fontos feltétele az eredményes kormányzásnak.

Ha népszerű a kormánypárt, akkor a kormányfő pozíciója megkérdőjelezhetetlen, és minden kormánypárti politikus abban látja saját politikai előmenetelének a kulcsát, ha a kormánypolitika és a kormányfő legmegbízhatóbb támogatójaként tűnik fel. Ha viszont a kormánypárt társadalmi támogatottsága megrendül, akkor kételyek merülhetnek fel a kormányfővel kapcsolatban, és erősödnek az ösztönzők a kormánypárti politikusok számára a külön utak vállalására. Erősödik a párton belüli széttartás, egyre nagyobb erőfeszítést emészt fel az egység biztosítása, egyre kevesebb idő jut a döntések jó előkészítésére. Ettől romlik a kormányzás színvonala, tovább esik a kormánypárt támogatottsága, öngerjesztő folyamat indul el. (Ismerős ez valahonnan?) Érthető, ha az ország sikere szempontjából meghatározó gazdasági és társadalmi szereplők örülnek a stabil parlamenti többségnek.

A stabil többségtől várható előnyök azonban nem feltétlenül növekszenek együtt a többség mértékével. A gazdasági szereplők mindenekelőtt a kiszámítható viszonyokat értékelik, amelyek között lépéseik tervezhetővé, döntéseik következményei kiszámíthatóvá válnak. Ha viszont a kormány rendelkezik akár a legalapvetőbb viszonyok megváltoztatásához szükséges minősített többséggel is, továbbá szavakkal és tettekkel világossá teszi, hogy azt kész bármikor, bármire használni (például egyik napról a másikra pillanatnyi célokért alapvető alkotmányos rendelkezéseket módosít), akkor ezek a szereplők bizonyára elgondolkodnak, hogy az őket érintő szabályok vajon mennyire tekinthetők állandónak. Márpedig a kormány döntései – még ha egyébként megalapozottak és helyesek is – csak akkor hozhatják a várt eredményt, ha a gazdaság milliónyi szereplője azokra a várt módon reagál. Ha ehelyett visszafogják befektetéseiket, vagy a várt fogyasztás helyett megtakarítanak, mert bizonytalanok abban, hogy a szabályok nem változnak-e ismét, akkor a legjobb döntés sem jár jó eredménnyel.

A fideszes döntéshozók ma még talán tetszelegnek teljhatalmukban, amellyel szinte bármilyen döntést hozhatnak. De a kétharmad áldásból könnyen átokká válhat. Hamar rájöhetnek, hogy a hatalom csak annyit ér, amennyire képessé tesz az emberek viselkedését a sikeres kormányzás szempontjából kedvező irányba terelgetni. A teljhatalom kihívó gyakorlása azonban ezzel éppen ellentétes eredményhez vezet. Ennek előbb-utóbb meg fogják fizetni a politikai árát, de a valódi vesztes az ország lesz.

Létezik ugyanis egy harmadik, mélyebb összefüggés az alkotmányos garanciák és az eredményes kormányzás között. Az alkotmányos korlátok egyik funkciója, hogy mérséklik a politikai verseny tétjét, és ezzel csillapítják annak hevességét. Ha senkinek nem kell attól félnie, hogy az elvesztett választás után börtönbe zárják, elveszik vagyonát, vagy egy életre ellehetetlenítik, akkor a vereség elfogadható perspektíva. Ha viszont mindezek életszerű kilátások, akkor a vereséget el kell kerülni, bármi áron, bármilyen eszközzel. Ez – többek között – rövidlátó, mindössze a következő választásokig tekintő gazdaságpolitikát jelent, márpedig csak a hosszú távon tervező kormányzás lehet valóban sikeres. Amit a kormánytöbbség a független intézményekkel tesz, az nemcsak ebben a ciklusban, de az elkövetkezőkre nézve is aláássa a felelős kormányzás esélyét.