Európa a kelet felől érkező legnagyobb migrációs hullámmal szembesül a második világháború vége és a hidegháború kezdete óta. A migrációs útvonalak Közép-Európán keresztül vezetnek, ahol a menekülők sokaságával együtt nő a feszültség. Sajátos, hogy a régió lakói a berlini fal 1989-es leomlásából következő legnagyobb jótéteménynek a mozgásszabadságot tekintették.
Az ország, amelyik leginkább szimbolizálja az 1989 utáni időszakot: Magyarország. 1989 nyarán elsőként bontotta meg a vasfüggönyt az osztrák határnál, és kelet-németek tízezreit engedte át, akik „a lábukkal szavazva” jutottak el a Német Szövetségi Köztársaságba. 2015 nyarán Magyarország 175 kilométer hosszú kerítést épített a szerbiai határszakasznál, azzal a céllal, hogy megakadályozza a migránsok bejutását az országba – kevés sikerrel. A balkáni államok vezetőinek bécsi találkozóján a szerb kormányfő kijelentette: „Nem a fal a megoldás. Mi csak tranzitország vagyunk.” Miközben Magyarország azt állítja, hogy az Európai Unió határait védi, a szerb külügyminiszter, Ivica Dacic iróniával jegyzi meg: „A Balkán olyan migrációs hullámmal küzd, amely az EU-ból érkezik.” Valóban, a Macedóniába és Szerbiába érkezők Görögországon át jönnek, amely nemcsak az EU tagja, hanem a Schengeni Egyezmény aláírója is.
Következésképpen különbséget kell tennünk a Nyugat-Balkán országai és a közép-európai EU-tagállamok között. Az előbbiek, főképp Albánia és Koszovó, gazdasági bevándorlás forrásai, de egyúttal tranzit területek is a Közel-Keletről az EU-ba tartó menekültek számára (e téren 600 százalékos növekedés tapasztalható 2004-hez képest). Az EU-tagországok mindkettővel szemben védeni próbálják magukat.
Miközben a szerbek leginkább szimpátiával fogadják a menekülteket, élelmet és még drótvágót is adnak nekik, hogy átjussanak a szögesdrót kerítésen, a közép-európai országok különösen ellenségesek. És nem csak Magyarország, ahol a népesség alig 10 százaléka pártolja a menedékkérők befogadását. A szlovákok 80 százaléka, a lengyelek kétharmada ellenzi a menekülők befogadását, nem számít, honnan jönnek. Mindegyik közép-európai kormány ellenségesen fogadta a kvóták ötletét a migránsok elosztására, Lengyelország és Szlovákia néhány száz szíriai keresztény befogadását vállalta. A három balti állam összesen 725 menedékkérő letelepítésére tett ígéretet.
Az első paradoxon tehát a következő: azok az országok, melyek fél évszázados bezártság után az 1989-es forradalmi változások legnagyobb eredményének tartják a szabad mozgást, most nem hajlandók ezt az elvet alkalmazni az Európán kívüliekre. Húsz évig lelkes hívei voltak a globalizációnak (2009-ben a cseh EU-elnökség szlogenje ez volt: „Európa határok nélkül”). Manapság viszont azt ismétlik, hogy „Európa, amely megvéd” (a 2008-as francia elnökség szlogenje).
A második paradoxon, hogy az egykori demokráciapárti felkelések Közép- és Kelet Európában, melyeket Moszkva levert, menekülthullámot eredményeztek. Több mint 200 ezer magyar menekült el a szovjet tankok elől 1956-ban a befogadó Ausztriába és később Európa más országaiba, ahol senki nem tiltakozott ellenük. Ugyanez történt a csehekkel és a szlovákokkal az 1968-as invázió után, és a lengyelekkel 1981 után, amikor az elnyomó rezsim lesújtott a Szolidaritás mozgalomra.
És most? Feledékenységről volna szó vagy arról, hogy a szolidaritás pusztán Európán belül érvényesül? Két tényező segíthet megérteni a helyzetet a „másik Európa” szemszögéből. Történetileg a közép- és kelet-európai országok a tizenkilencedik század vége óta a kivándorlás és nem a bevándorlás területei voltak. 1989 óta közel egymillió lengyel, szlovák és balti országbeli állampolgár érkezett az Egyesült Királyságba és Észak-Európába. Románia és Bulgária népességének mintegy 15 százaléka távozott déli EU-tagállamokba. De a legfontosabb: ezek az országok többnemzetiségű birodalmak (Habsburg, ottomán, orosz) romjain épültek, korábban nem létezett nemzetállamként.
A második világháborúban Hitler kiirtotta a zsidókat, Sztálin kierőszakolta a németek kitelepítését. Mára Európa középső része egyszerűen úgy néz ki, mint egy etnikai darabokból álló puzzle. Lengyelország és a Cseh Köztársaság homogén nemzetállammá vált. Mindeközben Nyugat-Európa – posztkoloniális örökségével és a mediterrán országokból érkező bevándorlókkal – az 1960-as évektől ellentétes átalakuláson ment keresztül. Míg Közép- és Kelet-Európa még mindig a nemzeti, etnikai kisebbségek évszázados problémáival foglalkozott, addig Nyugat-Európa már az újabb bevándorló népesség integrációjára törekedett.
Ez lehet az egyik kulcs a mai ellentétek megértéséhez. Míg Nyugat-Európa az elmúlt közel fél évszázadban a soknemzetiségű társadalmak liberális modelljét alakította ki különböző változatokban, addig Európa keleti felében 1989 előtt zárt társadalmak léteztek, amelyek nem szembesültek dél felől bevándorlással, legalábbis mostanáig. Ezek a nemzetek gyarmatok voltak, és nem a nyugati posztkoloniális világ részei. A legfontosabb következmény, hogy Európa keleti felén széleskörűen elterjedt érzület, hogy a nyugati multikulturális modell nem más, mint egy visszataszító kudarc.
Közhelyes kifejezéssé vált ezekben a társadalmakban, túl gyakran a politikai diskurzusban és a médiában is, hogy „a dél felől érkező migráció hatására hamarosan az iszlám külterületévé válunk”. Azoknak, akik az európai humanizmus nevében menedéket és szolidaritást kínálnának az üldözötteknek, Orbán Viktor azt feleli, hogy ő cselekszik az „európai civilizáció” védelmében. A szociáldemokrata Robert Fico pedig hozzáteszi: „Szlovákiának nincsenek kötelezettségei. Nem Szlovákia okozta a káoszt Líbiában Kadhafi bombázásával.”
A mostani migrációs tapasztalatok arra is rávilágítanak, hogy miközben az elmúlt húsz évben látványos eredmények mutatkoztak a keleti és nyugati gazdasági-politikai rendszerek összehangolásában, addig jelentős különbségek maradtak mentalitásban, az eltérő kultúrák megítélésében, a társadalmi nézetekben. Mindazonáltal néhány tényező hatással lehet a kelet- és közép-európai országok hozzáállására. Ezek az államok gazdasági és politikai értelemben leginkább Németországhoz kötődnek, amely a fő motorja volt az uniós integrációjuknak, és Németország az, amely ebben az évben 800 ezer menekültet fogad be. Angela Merkel eltökélt szándéka a külföldiek befogadására és az európaiak mobilizálására hatással lesz Németország szomszédainak politikai elitjére is.
Továbbá a déli migrációs hullám keltette feszültségek hatással lesznek a kelet-európaiak mozgási és letelepedési szabadságára az EU-n belül. Ez leginkább az Egyesült Királyságban látszik, ahol a dél felől érkező nem EU-polgárok és a keletről jövő EU-polgárok bevándorlását is korlátozó, vegyes megítélésű elgondolások jelentek meg. Az EU-nak fel kell ismernie, hogy ha koherens migrációs politikát kíván kialakítani, akkor kezdenie kell valamit a Görögország és Magyarország közötti területtel, vagyis a Nyugat-Balkánnal: további lépésekre van szükség ennek az átmeneti régiónak az integrálására.
Végül a legfontosabb: Európa megosztott a környező régiók összeomlásával kapcsolatban, amit keletről az ukrajnai válság, délről a migráció okozhat. Ha a közép-európai országok aggódva várják el, hogy Európa maradjon elkötelezett a kelet felől fenyegető veszélyek ügyében, akkor részt kell vállalniuk a déli nehézségek megoldásában.
(Az írás a Le Monde-ban jelent meg franciául és az Eurozine oldalán angolul. Fordította: Tóth Gábor Attila.)