Tekintsünk most el a politikai szándékoktól és a javasolt okokat és gyógymódokat övező vitakérdésektől, és az érvelés kedvéért vegyük komolyan azt az állítást, hogy a Nyugat – vagyis a demokratikus jogállam és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kombinációjára épülő fejlett társadalmak – valóban hanyatlanak. Amikor egy hajdan erős birodalom hanyatlásáról hallunk, általában a vizigótok által feldúlt Róma vagy éppen a Szovjetunió romjain ottmaradt, gazzal benőtt gyárak és széthullott infrastruktúra képei jelennek meg előttünk, vagyis a drámai mértékű anyagi és szellemi elszegényedés képzetei. Amikor egy ország ebben az értelemben hanyatlik, akkor abszolút pozíciója, polgárainak saját korábbi életkörülményeihez hasonlított anyagi helyzete romlik tartósan és jelentős mértékben. Ha ebben az értelemben beszélünk hanyatlásról, akkor a Nyugat összefüggésében ez az írás itt véget is érhetne: még a legborúlátóbb elemzők sem jósolják a fejlett gazdaságok tartós elszegényedését.

De a hanyatlás kapcsán eszünkbe juthat egy másik példa is, amely talán közelebb visz a Nyugat hanyatlásáról szóló közkeletű vélekedésekhez. Angliára, a 18–19. század megkérdőjelezhetetlen vezető gazdasági és politikai hatalmára gondolok. Nem kérdéses, hogy Anglia más országokhoz viszonyított relatív pozíciója drámaian gyengült az utóbbi száz évben. Akkor az első számú világhatalom volt, ma csupán egyike a második vonalbeli középhatalmaknak. Ugyanakkor, ha nem más országokhoz hasonlított relatív gazdagságához és befolyásához, hanem saját akkori helyzetéhez hasonlítjuk a mai Angliát, akkor más színben tűnik fel a változás. Nem kérdéses, hogy ma az ország összehasonlíthatatlanul gazdagabb, és a brit társadalom sokkal nagyobb hányada számára biztosít lehetőséget a boldogulásra, mint a hajdani viktoriánus nagyhatalom. Egyetemei változatlanul ott vannak a világ élmezőnyében, szellemi életének elevensége nem marad el a többi hasonló helyzetű országétól, és politikai intézményeinek működése is kiállja az összehasonlítás próbáját. Egy-egy, birodalmi nosztalgiákat táplálgató politikai vezetőn vagy ábrándos lelkű szépírón kívül szinte egyetlen britnek sincsen oka visszasírni a száz évvel ezelőtti viszonyokat. Ilyen hanyatlás elkelne mindannyiunknak, mondhatnánk.

Miután megkülönböztettük egymástól az abszolút és relatív értelemben vett hanyatlást, érdemes feltenni a kérdést, „hanyatlik”-e az utóbbi, relatív értelemben a Nyugat, és ha igen, akkor sajnálnunk kell-e ezt. Az első kérdésre egyértelmű a válasz, noha az átrendeződés jövőbeni mértékét jelentős bizonytalanság övezi. Két évtizeddel ezelőtt Európa és az Egyesült Államok gazdasági kibocsátása a világgazdaság 25-25 százalékát tette ki, ma mindkét régió aránya kevéssel 20 százalék alatt van. Ugyanezen időszakban Kína részesedése 4 százalékról 13 százalékra nőtt. Egy évtized múlva az európai és amerikai részesedés 15 százalékra csökkenhet, Kínáé bőven 20 százalék fölé emelkedhet. A fejlett világ („Nyugat”) aggregált részesedése a mai 50 százalékról 40 százalékra eshet, a fejlődő országoké 50 százalékról 60 százalékig nőhet. (Az egy főre eső termelésben még jó darabig nem nagyon „fenyegeti” semmi a mai fejlett országok vezető pozícióját. És persze a múltbéli trendvonalak jövőbeli kivetítésével is óvatosan kell bánni. Közgazdászok között komoly vita folyik arról, hogy az elmúlt harminc év páratlan kínai növekedése mennyiben köszönhető pusztán a kihasználatlan erőforrások mobilizálásának, azaz a roppant méretű agrárnépesség növekvő hányadának az ipari termelésbe bevonásának és az áltagos iskolázottsági szint emelkedésének, és mennyiben tükrözi az erőforrások javuló hatékonyságú kihasználását. Amennyiben az eddigi növekedés döntően a beviteli oldalról szól, akkor előbb-utóbb eléri természetes korlátait, ahogy eltűnnek a mozgósítható kihasználatlan erőforrások.)

Ugyanakkor ez a változás nem kell hogy azzal járjon, hogy akár egyetlen nyugati ember is rosszabbul éljen tíz év múlva, mint ahogy ma él, sőt az is lehetséges, hogy az összes nyugati ember jobban éljen akkor, mint most. Hiszen a változás nem a Nyugat abszolút pozícióját érinti, hanem relatív, másokhoz viszonyított helyzetét. A változás lényege, hogy más, ma még többnyire meglehetősen szegény és nagy népességű régiók gyorsabban gazdagodnak, mint az eleve gazdag Nyugat. Másképp fogalmazva, a Nyugat relatív pozíciója azért romlik, mert hála néhány hatalmas és szegény ország (Kína mellett India, Indonézia, Brazília) gyors fejlődésének, évente tízmilliók emelkednek ki abból a teljes nincstelenségből, amely évezredeken át jóformán a teljes emberiség változtathatatlannak hitt sorsa volt.

Ha innen közelítünk a problémához, a második kérdésre adandó válasz is kézenfekvőnek tűnik. A változás annyit tesz, hogy pár évtized múlva a mai, hozzávetőlegesen egyötödös arány helyett a világ népességének talán harmada-fele is a mai nyugati középosztályéhoz hasonlítható életkörülményeket élvezhet majd. Hacsak azt nem gondoljuk, hogy a mai fejlett társadalmak átlagpolgára által élvezett lehetőségek valamiért a nyugati ember kiváltságai, és a világ más tájain élőket megillető állapot az örökös nélkülözés, az átrendeződésnek örvendenünk kell. Ehhez még hozzátehetjük, hogy ezen országok világgazdasági integrációja a fejlett országoknak is előnyös: az eltérő termelési tényezőkkel rendelkező országok közötti nemzetközi munkamegosztás az összes részt vevő ország számára hasznos lehet, a sok százmillió új középosztálybeli fogyasztó várható megjelenése pedig felgyorsíthatja az innovációt, és így a következő évtizedekben a világgazdaság egészére is serkentően hathat.

Van ugyanakkor a mai fejlett országok relatív pozíciógyengülésének egy további, figyelmet érdemlő vonatkozása. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy ez az átrendeződés idővel ne éreztesse hatását a globális politikai befolyás tekintetében is. Nem kérdéses, Kína, India és a többi gyorsan fejlődő, ma még szegény ország idővel – és részben már most is – nagyobb beleszólást követel a világ egészét érintő politikai döntésekbe. A globális politikai befolyás, a gazdasági fejlettséggel szemben, nulla összegű játszma: a mai fejlődő országok térnyerése óhatatlanul a mai fejlett országok térvesztését jelenti. Ennek kapcsán is fel kell tenni a kérdést, hogy mennyiben tekinthető ez aggasztó kilátásnak.

A válasz itt összetettebb. Ha az átrendeződés nyertesei valamennyien kiszámíthatóan működő demokratikus jogállamok lennének, akkor kevés okunk lenne kifogásolni megnövekedő globális beleszólásukat, hiszen az ilyen kormányokról feltételezhető, hogy lakosságuk egészének jogos érdekeit tartják szem előtt, és rendjén való, hogy a kormányok nagyjából lakosságuk világnépességhez viszonyított súlya arányában kapjanak befolyást a globális döntésekben. Csakhogy a kérdéses országok némelyike, s köztük épp a leghatalmasabb Kína természetesen, nem ilyen ország, és nem is tudható, hogy mikor válik azzá, ha egyáltalán. Egy átláthatatlan belső működésű, népét elnyomó ország globális politikai térnyerése viszont mindenképpen problematikus. Magyarán, az átrendeződés nem a viszonylagos gazdasági pozíció, hanem a demokrácia szemszögéből nézve lehet aggasztó.

Ezért is lenne elvárható, hogy egy, elvben az alkotmányos demokráciák közösségéhez tartozó ország kormányfője ne a Nyugat hanyatlása felett kárörvendjen, és ne az előretörő diktatúra politikai térnyerésének az útját egyengesse.