Két és fél évvel az Orbán-kormány megalakulása után kimondható: jogállami, társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt megbukott. Az alkotmányos keretek átszabása, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása, a bírói testület függetlenségét is veszélyeztető átalakítások, valamint a választási rendszer napi politikai érdekekhez igazítása jellemzi a kormány működésének egyik fő vonulatát. Mindezek hatására – ahogy azt a külföldi és hazai kritikák egyaránt megfogalmazzák – mára a demokratikus jogállam működését biztosítani hivatott intézmények megroppantak, működésük esetlegessé vált vagy ellehetetlenült.
A munkavállalók jogainak megnyirbálása, a közmunkás rendszer fetisizálása, a munkanélküliségi ráta stagnálása, romló esélyegyenlőség, valamint az egyes munkavállalói – pl. tűz- és rendvédelmi dolgozók, pedagógusok – és egyéb társadalmi – pl. hajléktalanok, kisegyházak tagjai, civilek, segélyből élők – csoportok szerzett jogainak megnyirbálása és ebből fakadóan életfeltételeinek megnehezítése jellemzi a kormány működésének másik fő vonulatát. Mindezek hatására mára a társadalom széles rétegei érzik úgy, hogy nem csupán érdekeik sérültek, de egyúttal megbecsülésük is csorbát szenved, aminek eredményeként általánossá vált a fásultság, a kilátástalanság, a bizalmatlanság és a politikától való elfordulás, valamint megugrott az országot elhagyni tervezők száma.
Az egykulcsos adó bevezetése után kialakult gazdasági kényszerpálya, a regionális versenytársaktól való leszakadás, az IMF-fel folytatott hintapolitika, a kiszámítható gazdasági környezet felszámolása, aggályos közbeszerzések és földpályázatok, valamint radikális megszorítások jellemzik a kormány működésének harmadik fő vonulatát. Mindezek hatására mára nem csupán a hazai vállalkozók és külföldi befektetők érzik bizonytalannak a gazdasági helyzetet, de a hétköznapi fogyasztók is, akik az alapvető termékek (pl. élelmiszer, energiahordozók) árának folyamatos emelkedésével párhuzamosan a reálbérek stagnálását vagy csökkenését tapasztalják.
Azon túl, hogy jogállami, társadalmi és gazdasági szinten egyaránt negatív a kormány mérlege, egyúttal annak sincs sok jele, hogy a következő másfél évben más irányt venne a politika. A kormányzati kommunikáció továbbra is részben siker-, részben háborús propaganda formáját ölti, önkritikus reflexiónak vagy konstruktív hozzáállásnak nyoma sincs, és mindez egyre nagyobb kontrasztban van azzal, amit az állampolgárok tapasztalnak. Mindezek hatására kimondható, hogy a kormány elvesztette legitimitását, vagyis megbukott.
Az ehhez hasonló állapotnak normális esetben a választások vetnek véget, azáltal, hogy az ellenzék megszerzi a szavazatok többségét. 2014-ben e lehetőség realizálása ugyanakkor korántsem tűnik magától értetődőnek. Nem látszik ugyanis egy olyan ellenzéki erő, ami reálisan fel tudná venni a versenyt az új választójogi keretek között a kormányoldallal. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy erre csakis egy ellenzéki összefogás kínál esélyt, még úgy is, hogy a választók csaknem felének viselkedése a közvélemény-kutatások alapján nem jósolható.
Egy ilyen összefogás egyenként szinte semelyik ellenzéki pártnak sem érdeke. Az LMP és a Milla környékén kinövő új generációs politikai formációk lassan formálódó identitásukat és hitelességüket félthetik egy az MSZP-vel és DK-val való összefogástól. Az MSZP pedig azt kockáztatja, hogy elveszti önálló pólusképző szerepét. Ugyanakkor az összefogás hiányában várható újabb négyévnyi Fidesz-kormányzás olyan problémákat vet fel, amelyek mégis arra kényszerítik a pártokat, hogy komolyan megfontolják az összefogást.
Abban az esetben, ha a fennálló körülmények között nyerne a Fidesz, vagyis pusztán a választási törvény torzítása miatt, ám a többség tényleges támogatása nélkül, úgy valójában egy illegitim kormányzást hosszabbítana meg. Ez azt jelenti, hogy terveit folyamatos társadalmi ellenállás keretei között tudná csak megvalósítani, ami óhatatlanul a még nagyobb hatalomkoncentráció és a még kevésbé demokratikus hatalomgyakorlás irányába terelné a kormányzást. Ebben az értelemben pusztán az illegitim kormányzás meghosszabbítása egy diktatórikus rendszer kiépülése irányába hat.
Ez, és nem kevesebb 2014 tétje. Ez az, amiért az ellenzéki erőknek érdemes megfontolniuk, hogy egyéni érdekeiket félretolják és összefognak egymással. Persze kérdés, hogy miként képzelhető el egy ilyen összefogás. Ennek első lépése a kölcsönös elismerés egy minimális szintje, vagyis annak felismerése, hogy mit adhat egyik és másik fél az együttműködésbe.
Az MSZP és a DK legnagyobb előnye az államigazgatási tapasztalat. Arról a kérdésről különösen a civil gyökerű mozgalmak hajlamosak megfeledkezni, hogy az állam működtetése korántsem magától értetődő folyamat, hanem megtanulandó technika. Jól látható a Fidesz-kormányzás – megvalósítatlan tervek sokaságában vagy az EU-s források felhasználásának elmulasztásában kifejeződő – kudarcain is, hogy a választásokon elnyert támogatástól független az állami intézkedések megvalósításának képessége. Hiába rendelkezik akár kétharmados parlamenti többséggel egy kormány, ezt korlátozott államigazgatási képességek okán csak kevéssé tudja tényleges cselekvésekben realizálni.
Az MSZP-ről és a DK-ról korántsem állítható, hogy az államigazgatást illetően birtokában lennének a bölcsek kövének. A 2002-2010 közti időszak kormányzati ügyetlenkedéseiről mindenkiben élénken élnek az emlékek. Ugyanakkor az világos, hogy e pártok 12 év kormányzási tapasztalatával rendelkeznek, mely tapasztalat megbecsülendő. Ez az, amit az LMP-nek és a civil oldalnak érdemes figyelembe vennie. Ilyen tapasztalatok hiányában ugyanis saját terveik megvalósításához is sokkal kisebb eséllyel láthatnak hozzá.
Az LMP és a Milla által összefogott civilek ereje a legitimációs potenciálból fakad. Ezek a politikai erők egyrészt egy új generáció képviselőjeként lépnek fel, mely generáció kevésbé terhelt az államszocializmus és a rendszerváltás utáni politikai elit örökségével, ilyenformán politikai értelemben ártatlan. Másrészt az alulról szervezettségből fakadóan ezek a szervezetek joggal tekinthetnek magukra az érdeklődő állampolgárok által formált közakarat képviselőiként, vagyis egyfajta részvételből fakadó legitimáció birtokosaiként.
Az MSZP-ről és a DK-ról mindezek értelemszerűen nem állíthatók. Ebből fakadóan amennyiben önmagukban hatalomra is jutnának, megjósolhatóan alighanem rövid időn belül legitimációs válságba zuhannának, ami semmivel sem teremtene jobb helyzetet a fennállónál. Ez az, amit az MSZP-nek és a DK-nak érdemes figyelembe vennie.
Mindebből jól látható, hogy az ellenzéki erők kölcsönösen egymásra vannak utalva, vagyis kompromisszumkényszer nehezedik rájuk. Ez a helyzet abból a szempontból hasonló a rendszerváltás előtti időszakra, hogy akárcsak akkor, ezúttal is egy identitását és céljait tekintve sokszínű ellenzék van arra szorítva, hogy együttműködjön egymással. Annyiban viszont eltér tőle, hogy ezúttal nincs lehetőség – egy az akkori, demokratikus választások keretinek meghatározására korlátozódóhoz hasonló – ideiglenes együttműködésre. Illuzórikus ugyanis az az elképzelés, hogy a 2014-es választást megnyerve egy olajfa koalíció helyreállítja a jogállamot és új választást ír ki. A fennálló legitimációs válság, minthogy egyszerre jogállami, társadalmi és gazdasági, egy pontszerű cselekvéssel nem oldható meg, csakis egy átfogó, demokratikus kultúrán alapuló kormányzással.
Ilyenformán csakis a hosszútávú, legalább egy kormányzati ciklusra tervezett együttműködés marad lehetőségként. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen az MSZP-DK és az LMP-civil oldalaknak egyenlő félként kell tárgyalóasztalhoz ülniük. Vagyis fel kell adni azt az igényt, hogy akár a pártpreferencia-felmérésekre hivatkozva az MSZP-DK, vagy akár a mozgósító erőre hivatkozva a civilek domináns félként tekintsenek magukra. Amennyiben ez megvalósul, kísérletet kell tenniük közös szervezeti egységek létrehozására. Csakis abban az esetben szavatolható ugyanis az, hogy az egymást kiegészítő előnyöket egyesíteni tudják. Amennyiben az egyes szakterületeket felosztanák egymás közt, úgy valójában minden szinten újratermelnék a legitimációs illetve a kompetenciahiányból fakadó problémákat.
Természetesen akár csak a fenti sorokból is jól látható, hogy egy ilyen típusú együttműködés rendkívüli erőfeszítéseket igényel. Minthogy számtalan ponton meginoghat, így csakis a tétek közös elfogadása és az együttműködés iránti kölcsönös elköteleződés szolgálhat a kooperáció kiindulópontjául. Ennek megfelelően az ellenzéki összefogás esélye csekély. Éppen ezért különösen nagy demokratikus bátorság kell hozzá. E bátorság meglelésében, a drámai aktuálpolitikai helyzeten túl, nagy segítséget nyújthatnak az olyan felemelő történelmi emléknapok, mint amilyen október 23-a is. Reméljük, hogy kedden lesz aki élni tud a lehetőséggel.