December 6-án Magyarország megvétózta az Ukrajnának nyújtott EU-s hitelszerződést. Az agresszió első sokkja óta egyre több jel mutatott arra, hogy a kormány „beárazta” a háborús helyzetet, és annak keretei között saját érdekeit gátlástalanul próbálja érvényesíteni. Eközben egyaránt figyelmen kívül hagyja az elemi moralitás szempontjait (melyek a folyamatosan támadott ukrajnai civil lakosság iránti szolidaritást diktálnák) és az ország középtávú érdekeit (melyek az EU-n és NATO-n belüli megbízható partnerséget diktálnák).
A pontos okok nem ismertek, de egyre kevésbé kétséges az, hogy a kormány az európai konszenzusnál sokkal nyitottabb az orosz háborús narratívákra, miközben új fejleményként, a gyakorlati lépések szintjén is kész megakasztani az Ukrajnának nyújtott koordinált segítségnyújtást. Mindez azt tükrözi, hogy ha tevékenyen nem is járul hozzá, de a szövetségi rendszer által megengedett keretek között mégis határozottan törekszik az ukrán pozíció gyengítésére és ezáltal az orosz érdekek szolgálatára.
Miközben ez a fejlemény számos kérdést felvet, az alábbiakban csupán a morális következményekkel foglalkozom. Az kora tavasz óta világos, hogy a háború morális szempontból új helyzetet teremtett: a mindent relativizáló, „posztmodern populizmus” játéktere jelentősen beszűkült a nyers katonai agresszió fényében. Ebben a helyzetben egy cinikus, relativizáló pozíciót képviselni szimbolikus jelentőségű. Azt fejezi ki, hogy a moralitás szempontjait teljességgel feladta a kormány. Csupán üzleteket köt, vagyis érdekét érvényesíti – ennél többet nem várhatnak el tőle, sem nemzetközi partnerei, sem pedig állampolgárai. Ez az üzenet sajátos veszélyeket hordoz magában, melyek végső soron rámutatnak e stratégia hosszútávú tarthatatlanságára.
Bár első látásra úgy tűnhet, hogy a modern politika világában egyáltalán nem szokatlan az, ahogyan a kormány eljár, valójában ez csak akkor igaz, ha a politikát – egyfajta túlfeszített machiavellizmus perspektívájából – hatalomtechnikai értelmére szűkítjük. Ebben az esetben a politikai cselekvés eleve nem szólhat másról, mint érdekérvényesítésről: a szereplők akkor járnak el adekvát módon, ha önmagukra, partnereikre és ellenfeleikre egyaránt ezzel a szemmel tekintenek.
Csakhogy erről a modellről belátható: belső ellentmondásokkal terhelt. Az érdekérvényesítő politikai cselekvőknek is szükségük van ugyanis ideiglenes vagy hosszútávú megállapodásokra. Ezek azonban nem alapozhatók meg pusztán az érdekekre hivatkozva. A megállapodás minden esetben egy kötelességvállalásra utal. A kötelesség pedig nem más, mint az adott esetben saját érdekekkel szemben is betartott elvek követése. Ha valaki azt deklarálja, hogy minden esetben csak az érdekeit követi, akkor azzal egyúttal azt is elismeri, hogy megbízhatatlan partner. Minthogy nincs olyan felettes elv, amihez általánosságban tartaná magát, akár saját érdekeivel szemben is, így az sem várható el tőle, hogy egy korábban kötött megállapodást kötelezőként ismerjen el magára nézve.
Persze lehet úgy érvelni, hogy hiába nem vallják ezt be magukról, a politikai szereplők – ahhoz, hogy sikeresek maradhassanak – „reálpolitikusként” mégis így járnak el. Vagyis csupán eltitkolják machiavellista arcukat. Bizonyára sok politikussal kapcsolatban fogalmazható meg ez jogos kritikaként. Mégis, az érdekeken túlmutató morális szempontok minimális készletének hiánya alapjaiban kezdi ki a közszereplők integritását. Márpedig ezzel a politikusok is tisztában vannak: nem véletlenül törekszenek a folyamatos érdekérvényesítési manőverek közepette is legalább a moralitás látszatának megőrzésére. Amennyiben kiderül, hogy a hirdetett értékekkel kapcsolatban hazudik, úgy a politikai karakter morális értelemben megsemmisül (ez egyébként itthon sem példa nélküli, lásd: Borkai- és Szájer-ügy).
Amikor a magyar kormány, EU és NATO tagsága ellenére az orosz érdekeket képviseli (akár azért, mert maga is függ azoktól, akár azért, mert ezzel próbálja tárgyalási pozícióját javítani a szövetségeseivel folytatott vitás ügyekben), akkor egy alapvető európai morális konszenzust rúg fel, miközben az érdekelvű politikát kizárólagossá teszi. Ezzel mindenekelőtt kiírja az országot a potenciális partnerek köréből a nemzetközi közösség szemében. Ez pedig még a kormány saját – kizárólag stratégiaira szűkített – mércéi szerint is súlyos ár.
A bizalomvesztés ráadásul nem csak a nemzetközi szerződések világát érinti: stigmaként vetül az országra, melynek európai megítélése folyamatosan romlott az elmúlt időszakban. Bár egyelőre absztrakt megállapításnak tűnhet, hogy az EP kimondja, „Magyarország nem tekinthető többé teljes értékű demokráciának” a tovább gyűrűző következmények beláthatatlanok. Egy ország, ami deklaráltan nem tartja magát az európai közösség demokratikus normáihoz, gátlástalanul zsarol a morális szempontból döntő ügyekben, miközben az orosz háborús agresszor érdekeinek és narratívájának egyaránt tág teret enged, nem kívánatos partner. Ha úgy tetszik morális szempontból pária, akit tanácsos elkerülni.
Annak ellenére, hogy a kormány tevékenysége korántsem tükrözi a választópolgárok általános véleményét, e stigma a magyarokkal szembeni általános előítéletek kialakulását is könnyen magával vonhatja. Ennek megnyilvánulásai egyelőre szórványosan érzékelhetők csupán, jelentőségük mégsem lebecsülendő. Minél hosszabban tart az immorális külpolitika, Magyarországra és a magyarokra annál jobban ráég a megbízhatatlanság stigmája.
Az európai közösség ítélete mellett talán még fontosabb, hogy milyen következménye van a morális dimenziójától megfosztott politika gyakorlatának magára a hazai állampolgári kultúrára. Talán nem túlzás megkockáztatni, hogy a politikai cinizmus sikere elválaszthatatlan az államszocializmus évtizedeiben lezajlott „negatív modernizáció” folyamatától. Ennek következtében egy szélsőségesen atomizált, a morális kérdések helyett elsősorban a materiális értékekre fókuszáló állampolgári klíma alakult ki. Ennek perspektívájából a morálisan kiüresedett „reálpolitika” nyelve korántsem ismeretlen, sokkal inkább adekvát leképzése a hétköznapi életben megtapasztalt társas viszonyoknak. Az ilyen értelemben vett „állampolgári közöny” beágyazottsága ellenére, mégis új színt hoz a haszonelvűség kizárólagos szempontjainak a háború kontextusában való érvényesítése. Akkor, amikor a népirtás megalapozott gyanúja merül fel Oroszországgal szemben, továbbá tízmilliós nagyságrendű polgári lakosság szenved a civil infrastruktúrát ért támadásoktól, különösen nagy súlya van a moralitás mellőzésének.
Történelmi dilemmák tekintetében a mostani helyzet 1941 tavaszához hasonlítható. Akkor, több mint húsz év revizionista identitáspolitikájának eredményeként az elcsatolt területek visszaszerzésének vélt érdeke minden morális szempontot felül tudott írni. A kormányfő személyében mégis akadt, aki átérezte a helyzet rövidtávú érdekeken túlmutató morális drámáját. Teleki Pál jól ismert búcsúlevele mindennél sűrűbben foglalja össze, hogy a morális szempontok kiiktatása végső soron összeegyeztethetetlen az egzisztenciális önazonossággal.
Bár úgy tűnhet, lehet „gazemberként” is élni, valójában ez illúzió: abban a pillanatban, hogy egy mások szenvedését kihasználó „hullarabló” néz vissza a tükörből, az önazonosság fenntarthatatlanná válik. Azzal, hogy Teleki saját magát áldozta fel, egy kétségbeesett gesztussal csökkentette valamelyest a „legpocsékabb nemzetnek” kijáró külső- és önmegvetés súlyát. Ettől még a „nemzet becsületét” nem sikerült megmentenie, befoltozhatatlan szakadás keletkezett a nemzeti identitás szövetén.
Ma persze összehasonlíthatatlanul kisebb a felelősség: Magyarország a – kormány relativizáló kommunikációja ellenére – a háborút ellenző és az agresszort szankcionáló szövetségi rendszer tagja. Mindeddig ráadásul a legfontosabb kérdésekben – deklarált különvéleménye ellenére – nem is akadályozta a szövetség intézkedéseit. Így Teleki kétségbeesett öngyilkosságához hasonló gesztus sem indokolt. Mégis, az EU-s hitelszerződés megvétózásával egy szimbolikus határvonalat lépett át a kormány. Egy olyan helyzetben érvényesíti vélt érdekeit és veszi semmibe a megtámadott civil lakosságét, amikor a morális szempontok minden kétséget kizáróan elsőbbséget élveznek.
Ha a döntéshozók között nem lesz valaki, aki érdemben gátját szabná a vétóban kifejeződő új tendenciának, akkor annak a következő generációk is vesztesei lesznek. A jobboldal által oly sokat emlegetett nemzeti identitás szövetén ismét sebet ejt a „gazemberség” (ön)vádja. Ráadásul ezúttal az se látszik, hogy a kormányzati körökben akárcsak elképzelhető is lenne az a fajta morális autonómia, ami a Telekiéhez hasonló szimbolikus gesztusok előfeltétele. Ha most elvész a becsület, annak visszavonhatatlanságát aligha fogja bármi is tompítani.