Vasárnap Magyarországon szavazás lesz a menekültkérdésről. Valódi népszavazásról nem beszélhetünk, és nem csak azért nem, mert a szavazás jogi értelme, jogkövetkezményei erősen és szándékoltan homályosak. Azért sem beszélhetünk valódi népszavazásról, mert a részben még megmaradt demokratikus kulisszák ellenére akkor sem lehetne a nép szavának – a politikai közösség méltányos vita során kialakított, átgondolt döntésének – tekinteni az eredményt, ha egyébként a jogkövetkezmények világosak lennének. Ilyesmiről azonban szó sem volt: a sokhónapos kampány során az állam és a kormánypárt közötti utolsó választóvonal is leomlott.
Az új állampárt az állam teljes média- és pénzügyi arzenáljára támaszkodva nyomasztóan egyoldalú nyilvánosságot hozott létre, a megfélemlítés és mozgósítás változatos, legális és illegális eszközeit bevetve, az esetleg lagymatagabb részvételt felmutató városok megfenyegetésétől a közmunkások és köztisztviselők bevetésén keresztül az ellenzéki aktivisták elleni erőszakig és az ellenzéki politikusok fórumainak és egyéb nyilvános szerepléseinek rendőri zaklatásáig. Ennek ellenére a szavazásnak van jelentősége, és az állampárttal szemben kritikus vagy távolságtartó magyar választók többféle magatartás közül választhatnak. Ha a jogi következmények homályosak is, a választók többsége számára a szavazólapon szereplő kérdés politikailag értelmezhető: akarják-e, hogy Magyarország menekülteket befogadjon?
A menekültkérdés nem csak Magyarországon vált ki heves politikai reakciókat, nem is beszélve az európai és észak-amerikai társadalmak hagyományos etnikai és vallási összetételét és arányait megváltoztató bevándorlás problémájáról. Az intellektuális őszinteség és a politikai realitásérzék két körülmény kimondását kötelezővé teszi.
Először, az évente tízmilliókat érintő nemzetközi migrációt kiváltó tényezők – a társadalmak közötti jelentős gazdasági különbségek, az információhoz jutás és utazás eszközeinek viszonylag könnyű elérhetősége, stb. – egy része aligha felszámolható. A tömeges vándorlás világunk tartós jelensége marad, a kérdés csak az, hogy milyen módon kezeljük és osztjuk el következményeit a társadalmak között és az érintett társadalmak különböző csoportjai között.
Másodszor, az összes realisztikusan kivitelezhető bevándorlás-politika társadalmi konfliktusokkal és feszültségekkel jár. Nem kell a bevándorlás összhatásait károsnak tartanunk ahhoz, hogy belássuk, rövid- és középtávon vannak számottevő társadalmi költségei, és ezek nem egyenlően oszlanak el a célországok különböző rétegei között.
A költségek elosztása számtalan nehéz kérdést vet fel, a bevándorlás kérdéseiről többféle jóhiszemű álláspont kialakítható. Amiről nem lehet, nem szabadna, hogy vita legyen demokratikus meggyőződésű emberek között, az az, hogy egész embercsoportok ellen származási, vallási alapon gyűlöletet kelteni, tagjaikat terroristákkal és más bűnözőkkel azonosítani elvetemült dolog. Mindezt országos, államilag szervezett kampány keretében tenni: világra szóló gyalázat. Amikor a magyar választók vasárnap döntenek, nemcsak a szavazólapon szereplő kérdésről foglalnak állást, hanem erről a gyűlöletkampányról is. Ki kell mondanunk: ehhez hasonló országos, államilag szervezett, emberek ellen vallási és származási alapon gyűlöletre uszító kampányra Magyarországon a múlt század negyvenes és ötvenes évei óta nem volt példa. Amikor vasárnap döntünk, erről is véleményt mondunk.
Ha abból indulunk ki, hogy a vasárnapi szavazás kapcsán nemcsak egy, hanem két kérdésben foglalhatunk állást, akkor a közvéleményt is három csoportra oszthatjuk: az első csoportban azok vannak, akik a kormány menekültpolitikáját és gyűlöletkampányát is támogatják. Az ő helyzetük könnyű: egyértelműen nemmel szavaznak. Ez a cikk nem is nekik szól, hanem a másik két csoport tagjainak.
A spektrum másik végén azok találhatók, akik befogadóbb, emberségesebb menekültpolitikát látnak szívesen—ők nyilván a gyűlöletkampányt is elutasítják. Kettejük között van a harmadik, talán legnagyobb csoport, amelynek tagjai osztják a menekültekkel kapcsolatos félelmeket, és ezért a kerítéspolitikát is támogatják, de kritikusak vagy távolságtartóak a gyűlöletkampánnyal szemben.
E két csoport tagjainak a döntése nehezebb. A befogadáspártiaknak volna okuk igennel szavazni, hiszen ezzel az orbáni menekültpolitikát és gyűlöletkampányt egyszerre vethetik el. Csakhogy a nemek elsöprő többsége nem kérdéses, a szavazás érvényessége viszont az. És minden leadott „igen” szavazat növeli az érvényesség esélyét. Így az „igen” szavazatok könnyen éppen az orbáni gyűlöletkampányt segíthetik sikerre. A harmadikként említett csoport tagjai számára az „igen” szavazat nem nagyon jöhet szóba, hiszen ez ellentétes lenne a szavazólapon szereplő kérdésben elfoglalt álláspontjukkal. Ugyanakkor a gyűlöletkampány által felvetett, a szavazólapon nem szereplő általános morális kérdésben elfoglalt álláspontjuk miatt „nem”-mel sem szavazhatnak jó lelkiismerettel, hiszen ezzel éppen az általuk elutasított gyűlöletkampány eszközévé válnak. Mindkét csoport tagjai számára nyitva áll a bojkott (távolmaradás vagy érvénytelen szavazat) lehetősége: ezzel nemet mondanak az államilag szervezett gyűlöletre.
A szavazáshoz kialakított viszony nem csak erkölcsi állásfoglalás – a politikai következményeket is mérlegelni kell. Érvényes népszavazás esetén édeskeveset számít, hogy a „nemek” 85%-ot vagy 90%-ot kapnak. Az viszont korántsem jelentéktelen, hogy 51% vagy 45% lesz-e az érvényes szavazatok aránya. Ezt nem látni politikai vakság, vagy rosszabb. Továbbá, az „igen” kampány szembeállítja egymással az orbáni gyűlöletpolitikával szemben távolságot tartó emberek különböző csoportjait, míg a bojkott-felhívás összehozhatja őket.
Vessük el a gyűlöletkampányt. Bojkottáljuk a szavazást vasárnap!