Most úgy tűnik, másfél év után véget érhet a magyar kormányzat próbálkozása a nemzetközi intézményrendszerre fittyet hányó kalandorpolitikával. Biztosan ez még nem állítható, hiszen az IMF nyilvánvalóan kemény feltételeket támaszt azért, hogy ebben a válságos időszakban garantálja a magyar állam fizetőképességét. A feltételek érinthetik a kormányzat politikai szimbolummá vált intézkedéseit (különadók, végtörlesztés) is, ezért könnyen lehet, hogy még lesznek váratlan fordulatok, és lehet, hogy a kormányzat megaláztatásai még nem értek véget. Mindenesetre a nyilvánvalóan végső kétségbeesésben megtett lépés mindenki számára nyílttá tette a kormánypolitika válságát: nem kétséges, hogy a kormányfő csak azért szánta rá magát erre, mert semmi más utat nem látott, ami a közeli összeomlást elháríthatta volna. Ezzel a közvélemény még bizakodó része számára is egyértelművé tette, hogy nagyon nagy a baj. A most kezdődő tárgyalások kimeneteléről még keveset tudhatunk, de a politikai következmények egy része már sejthető.

Onnan érdemes kiindulni, hogy a „gazdasági szabadságharc”, vagyis a valutaalappal és az Európai Unióval való éles konfrontáció nem a kormányzat első számú forgatókönyve volt a tavalyi kormányalakításkor. A Fidesz vezetői arra számítottak, elfogadtathatják az unióval a költségvetési hiány átmenetinek gondolt jelentős megugrását, ami az egykulcsos adó kiadáscsökkentések nélküli bevezetésének lett volna a következménye. Mint tudjuk, a számítás nem jött be, a magas adóssággal küszködő tagállamai miatt aggódó Brüsszel erre csak nemet mondhatott. A kormány politikai okokból nem mondott le az egykulcsos adóról, de mivel kiadáscsökkentésekre ekkor még nem szánta el magát, a hiány alacsonyan tartására csak olyan lépések maradtak a számára – bankadó, ágazati különadók, a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása – amelyek tudhatóan ellentétesek voltak a valutaalap és az unió elgondolásaival, ezért következett a szakítás. Menet közben mintegy járulékos kárként áldozatul esett a gazdasági alkotmányosság, az Alkotmánybíróság jogkörének egy fontos része, és a Költségvetési Tanács.

A nemzetközi bizalomvesztés azonban olyan jelentős volt, hogy a kormány így sem kerülhette el a komoly megszorításokat, amelyek zöme csak jövőre lép életbe. A tavasszal bejelentett kiadáscsökkentési terv néhány hónapra visszahozta a nemzetközi piacok türelmét, de mindez semmivé vált a szeptemberben bejelentett, az agresszíven nyomuló szélsőjobb nyomására meghozott végtörlesztési intézkedés hatására, továbbá amiatt, hogy a Széll Kálmán Tervből nagyon kevés dolog valósult meg, és a 2012-es költségvetés nem tűnik hihetőnek. A közben tovább romló nemzetközi környezetben kontrollálhatatlan folyamatok indultak el a magyar állampapírpiacon, és a kormánynak végül nem maradt más lehetősége, mint az egy éven át démonizált IMF segítségét kérni, ám a segítség ára épp a „nem ortodox” intézkedések egy részének visszavonása lehet. Visszatértünk a kiindulóponthoz: lesz tehát IMF is, megszorítás is, a különadók bukhatnak, jön a hatalmas megaláztatás, és mindezt az árat egy olyan egykulcsos adóért fizeti a kabinet, amely ráadásul nem is népszerű a közvélemény körében. (A Költségvetési Tanácsot és az Alkotmánybíróság teljes jogkörét persze nem kapjuk vissza).

Milyen folyamatokat fog mindez elindítani a magyar politikában? Tavaly ősszel, a „gazdasági szabadságharc” bejelentése után, amikor a közvélemény jelentős többsége még támogatta a kormány lépéseit, a szuverén.hu ezt írta: „A kormány gazdaságdiplomáciai lépéseit – az elbizonytalanodás apróbb jelei mellett – egyelőre támogatni tudják azok is, akik a Valutaalapban és az Unióban eleve ellenséges gyarmatosítót látnak, és azok is, akik ugyan a fejlett piaci világgal és intézményekkel együttműködő, azokba beágyazott Magyarországot látnának szívesen, de az előző kormányzat vergődése után megelőlegezik a bizalmat az új politikának.” Akkor úgy láttuk, abban az igen valószínű esetben, ha a szabadságharcos politika mégsem jár sikerrel, “megnehezül vagy lehetetlenné válik a magyar államadósság piaci finanszírozása, a kormány drámai gyorsasággal visszakényszerülhet a tárgyalóasztalhoz a most épp leszólt IMF-fel. Ha így lesz, akkor a kormány mostani nagyotmondása megbosszulja magát. Nemcsak azok fognak gyorsan elfordulni tőle, akik – többek közt éppen a mostani kormányzati retorika által feltüzelve – a gyűlölt IMF-hez való visszatérésben nemzeti megaláztatást és szolgaságot látnak, hanem azok is, akik a kudarc fényében utólag felelőtlen kalandorpolitikának fogják látni a szervezettel való korábbi szembefordulást.” Továbbá azt valószínűsítettük, hogy a kudarc és annak beismerése az időközben hozott intézkedéseket – például a magánnyugdíjpénztári vagyon elköltését – is negatív megvilágításba helyezi, hiszen ezek olyan áldozatnak tűnnek majd, amelyeket egy eleve elhibázott és végül elbukott politika érdekében kellett elszenvednie a társadalomnak.

Ezek a megállapítások ma is tarthatónak tűnnek. Az IMF-fiaskó kétféle reakciót váltott ki a kormányzat tágabban vett szellemi környezetében. A radikálisabb kormánypárti fórumok a „fegyverletétel” felett keseregnek és azt panaszolják fel, hogy a kormány miért nem lépett fel még keményebben. Ők azok, akik a „globális pénzhatalom” titokzatos irányítói és a nemzeti érdeket vegytisztán és egyedül megtestesítő kormány küzdelmeként látják a történetet. A mérsékelt jobboldali véleményformálók körében viszont visszamenőlegesen is megfogalmazódik a kérdés, „volt-e értelme az elmúlt év harcait, kockázatait vállalni, ha végül a kiindulóponthoz jutunk vissza”, és kirajzolódik a tágabb következtetés, miszerint „a mostani csatavesztés arra figyelmeztet, a háború megnyeréséhez, egy erősebb Magyarország megteremtéséhez szakítani szükséges azzal a forradalmi politikai retorikával, amely kizárólag a tétek emelésében, a politikára amúgy is jellemző barát-ellenség logika végsőkig való élezésében képes gondolkodni.” Ez utóbbiak ugyanazt a valóságot látják, mint a kormány független bírálói: tökéletlen, de fontos nemzetközi intézmények adta keretek között, azokhoz alkalmazkodva és velük alkudozva kellene a szintén tökéletlen magyar döntéshozóknak a megfelelő utat meglelniük, és persze gyakran mást és mást gondolunk arról, hogy mi is a megfelelő.

Egészen a legutóbbi napokig a kormányzati retorika egyértelműen az első világnézet képviselőit erősítette, arra kondicionálva a jobboldali törzsközönséget, hogy a bankokkal és az állítólag az ő érdekeiket védő nemzetközi intézményekkel nem megegyezni kell, hanem legyőzni őket. Az egyre radikálisabbá váló IMF-ellenes szólamok idővel általános Nyugat-ellenes világlátásba kezdtek beágyazódni. Ebből a retorikai helyzetből kellene most visszatalálni valami kooperatívabb hangütéshez, és most még egyáltalán nem világos, a kormányzat vezetői meddig készek elmenni ebben, és látják-e már, hogy mi mindenben kell váltaniuk. Egyvalami azonban biztosnak látszik: ennek a két világlátásnak a képviselői a mai körülmények között nem tarthatók tartósan egy táborba.

A kormány előtt két pálya lehetősége rajzolódik ki. Választhatja a gyökeres politikai és retorikai fordulatot, az EU-val és az IMF-fel való messzemenő együttműködést és bizalomépítő rendezést. Ehhez azonban erőteljesen és látványosan szakítania kell radikálisaival, akik eddig nyeregben gondolhatták magukat, és megerősíteni a mérsékelt szárnyat, mert az ő szilárd támogatásuk nélkül ez a politika aligha vihető végig. Ez nehezen elgondolható a gazdasági miniszter menesztése nélkül, de a gazdaságpolitika kérdésein messze túlmenő ügyekben, például a társadalompolitikában és az alkotmányosság dolgában is az eddigitől eltérő hozzáállást és kompromisszumkészséget feltételez. Az elmúlt hetek megmutatták, a Fidesz parlamenti frakciójában ma már nem számít tabunak a konfliktus Orbánnal: ezért, ha a kormányfő az ő támogatásukra szorul az új gazdaságpolitikához, akkor vélhetően más kérdésekben kell engednie. Továbbá, a súlyosbodó gazdasági helyzetben és az egyre apadó támogatottság viszonyai között alighanem az ellenzék demokratikus pártjaival is új típusú viszonyra lenne szükség. Ez a döntés igen nehéz és küzdelmes éveket ígér, de egyértelmű előnye, hogy a kormány maximalizálhatná a nemzetközi bizalomerősödésből fakadó gazdasági előnyöket, és a mindenképpen szükséges fájdalmas megszorításokat nem a politikai hidegháború forrongó viszonyai között kellene véghezvinni, hanem konszolidáltabb politikai hangulatban.

Másfelől, a kormány választhatja a minimális engedmények politikáját. Ez azt jelentené, hogy a kormány nem adja fel szabadságharcos retorikáját, nem szorítja háttérbe radikálisait, nem cseréli le bukott miniszterét, és nehézkes, elhúzódó tárgyalásokat folytat az IMF-fel, keményen harcolva lépésről lépésre, lebegtetve a lehetőséget, hogy esetleg visszalép a megegyezéstől. Talán így fenntarthatja a reményt, hogy radikálisait és mérsékeltjeit egy táborban tartja. De ez a pálya instabilnak tűnik. Nagy hátránya a kormány szempontjából, hogy nem teszi számára lehetővé a bizalom visszaszerzéséből fakadó gazdasági előnyök maximális kihasználását, miközben a megaláztatást mindenképpen elszenvedi, és ezért a szélsőjobb kíméletlenül ostromolni fogja. Ha megszületik is a megállapodás a valutaalappal, a ciklus végéig marad a borzalmas vergődés. Ha erre az útra szánja rá magát a kormány, akkor alighanem csak elodázza a döntést: valószínűbb, hogy rákényszerül, vagy álljon fel a tárgyalóasztaltól, vagy rászánja magát a teljes fordulatra.

Ellenzékben, vagy a külső és belső körülmények kivételesen szerencsés együttállása esetén akár huzamosabb ideig is egyben tartható ez a valójában igencsak tagolt tábor, de amikor ennyire nagy a baj, mint most, akkor már rövidtávon is csak nagy nehézségek árán. Most a helyzet végletesen kiélezett, és nehezen elképzelhető olyan pálya, amelyben nem kell szakítani a tábor egyik részével. Az IMF-fiaskó nemcsak a gazdaságpolitika kudarcát, hanem a jobboldali „egy a tábor egy a zászló” politika válságát is nyílttá teszi.