A brit választópolgárok szűk többséggel az Európai Unióból történő kilépés mellett döntöttek. A népszavazás eredménye nemcsak a Brexittől függetlenül is mély válságtól szenvedő Uniót rendíti meg, hanem bizonytalanságot kelt a közös intézményeken és szabályokon alapuló világrend kilátásaival kapcsolatban is.

Az általános kontextus leírható néhány ismert tény és összefüggés segítségével. A második világháború után apránként kiépülő világrend alapja, amelynek elsődleges célja az újabb globális háború megakadályozása volt, egy egyszerű, de mély és fölöttébb pontosnak bizonyuló felismerés volt. A közös szabályokon és az ezek betartásán őrködő, a kölcsönös bizalom feltételeinek megteremtéséhez is elengedhetetlen közös intézményeken nyugvó gazdasági integráció a legjelentősebb államok közötti háború gazdasági és társadalmi feltételeit is meggyengíti és a háborút mint a konfliktusmegoldás eszközét hovatovább elgondolhatatlanná teszi. A globalizáció nemcsak kereskedelmet és gazdasági integrációt, hanem a nemzetközi jog- és intézményrendszer korábban példátlan elmélyülését is hozta. Ennek az intézményrendszernek fontos, sok tekintetben élenjáró, és sokáig példaszerűnek tekintett része volt az Európai Unió és elődje, az Európai Gazdasági Közösség.

Ez a világrend, noha számos mély és tartós belső feszültséggel működik, és több szempontból súlyosan bírálható, az eredeti célok tekintetében kivételesen eredményes volt. Az európai kontinens középső és nyugati része hetven éve békében él. Világszerte trendszerűen folyamatosan csökken a háborús halálok száma, és mára sosem látott alacsony szintre csökkent. Noha jogos kritika övezi a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nyolcvanas évek óta megfigyelhető növekedését, ezek az aggasztó tények nem fedhetik el, hogy csak az elmúlt huszonöt év során a mélyszegénységben élők abszolút száma a világban megfeleződött (majdnem kétmilliárdról 900 millióra csökkent), arányuk pedig 37-ről 13 százalékra esett.

Ennek a világrendnek lényegi eleme, hogy a nemzetállamok lépésről lépésre lemondanak döntési jogköreik egy részéről, illetve azokat más államokkal és intézményekkel közösen gyakorolják. Cserébe élvezhetik a biztonság, béke és gyarapodás korábban nem tapasztalt előnyeit, és helyet kapnak a nemzetközi intézmények döntéshozásában is. Mint az imént írtam, ennek az elgondolásnak és a ráépülő gyakorlatnak az alapvető számításait a háború óta eltelt korszak, minden gondja-baja ellenére, alapvetően igazolta. De ha így van, akkor miért övezi rossz közérzet ezt a világrendet immár hosszú évek óta, és miért beszélünk most egyes elemeinek a válságáról?

Az egyszerű és tetszetős magyarázat szerint az emberek a világrend előnyeit adottságnak tekintik, nem látják át, hogy azok törékeny és keservesen megharcolt intézményes gyakorlatoktól függnek, a háború emléke már jóformán kihunyt, az intézmények hátrányait viszont szenvedélyesen átélik és hibájául róják fel.

Nekem úgy tűnik, az okok ennél komplexebbek és mélyebbek. Kezdhetjük talán azzal, hogy noha az intézményeken és szabályokon nyugvó, egyre mélyülő integrációra aspiráló világrend aggregált eredményei vitathatatlanok, az előnyök nem egyenlően oszlanak el az egyes régiók, országok és országon belüli társadalmi csoportok között. Sőt, számos réteg stagnálást vagy hanyatlást élt át a hetvenes évek óta – mindenekelőtt az észak-amerikai és európai, korábban az iparban foglalkoztatott és középosztályi életszínvonalat és státuszt elért munkásrétegek. E csoportokat eleve megingott helyzetben érte a 2008-10-es válság, amelynek hatásait máig nem heverték ki. Az ő perspektívájukból, személyes életpályájuk nézőpontjából a stagnálás és lecsúszás időszaka éppen egybeesik a nemzetközi intézmények – mindenekelőtt az EU – szerepének láthatóbbá válásával, és nehezen hibáztathatóak, ha ok-okozati viszonyt látnak a kettő között.

Ez magyarázatot adhat a Brexit-szavazás egyik sokat emlegetett részletére: az iskolázottság, nagyvárosi lakhely és „kelta” (skót és ír) háttér mellett az EU-párti szavazat legfontosabb előrejelzője az életkor volt: a fiatalok hatalmas arányban a maradás mellett vannak, míg az ötvennél idősebbek majdnem ugyanekkora arányban a távozást pártolják. Talán nem tévedés, hogy ebben fontos szerepe volt, hogy a háború utáni egy-két évtizedben született, alacsonyabb társadalmi státuszú csoportoknak világos emlékeik vannak a hatékony nemzetállami jóléti programokról, míg a lassú leszakadás éppen a nemzetek feletti integráció időszakával kapcsolódik össze személyes élettapasztalatukban. Ezzel szemben a fiatalabbak talán kevesebb pozitív emléket őriznek a nemzeti szuverenitás viszonylag kevésbé korlátozott időszakáról, jobban tudnak élni az integráció előnyeivel, és európai identitásuk is erősebb.

A második tényező, hogy az EU súlyos működési zavarokkal küszködött, mindenekelőtt a politikai unió nélküli monetáris unió ellentmondásaival, amelyek lehetetlenné tették a 2008-ban kezdődő válságra adott hathatós és méltányos választ. A válság és a torz válságkezelés nem csak az anyagi feltételek romlásában, hanem a hagyományos eliteket övező bizalmatlanságban is megmutatkozott. Ez a Brexit összefüggésében döntőnek bizonyulhatott, hiszen a maradás melletti érveket hangoztató társadalmi szereplőknek kevés hitele maradt a leszakadó csoportokban. E rétegek számára talán könnyebb volt elhinni, hogy korlátlan nemzeti szuverenitás ábrándképéhez történő visszatérés jelenti a megoldást, az EU pedig a problémát – és nem pont a megállíthatatlanul mélyülő kölcsönös gazdasági függés és egymásrautaltság kezelésének nélkülözhetetlen (és fájdalmasan tökéletlen) eszközét.

Mire számíthatunk a Brexit után? A legsötétebb jóslatok azt vetítik előre, hogy a brit kilépés további kilépéseket inspirál, az ezek nyomában járó gazdasági bizonytalanság és esetleges sokkok újabb tömegeket hajtanak a szélsőjobb felé, amely esetleg győzedelmeskedik előbb az Egyesült Államokban (Trump, 2016), aztán az EU egyik kulcsországában (Marine Le Pen, 2017). E jóslatok szerint ez előbb az EU, majd az egész háború utáni világrend dezintegrálódását hozza: az intézmények gyengülésével sokasodnak a konfliktusok, ezek tovább gyengítik az intézményes kereteket, az óhatatlan gazdasági káosz pedig a kalandorokat és a szélsőjobbot erősíti még tovább. Az önmagát erősítő intézményes moderálódás és integráció „angyali körét” a dezintegráció és radikalizálódás ördögi köre váltja fel.

Ez a prognózis elsietettnek tűnik, de ma már nem is intézhető el kézlegyintéssel. Ám az bizonyosan kijelenthető, hogy egyáltalán nem szükségszerű ez a komor kimenetel. Először is, a Brexit közvetlen és elkerülhetetlen következményei, az azonnali piaci turbulenciát leszámítva, nagyrészt Nagy-Britanniára korlátozódnak: szinte minden más attól függ, a többi társadalmi és politikai szereplő miként reagál az eseményre. Másrészt, a Brexit sokkjában benne van a korrekció lehetősége is. Talán közhely, de igaznak tűnik, hogy az Európai Unió a mai felemás integráció szintjén fenntarthatatlan, és a vele kapcsolatos feszültségeket épp az teszi ilyen hevessé, hogy sokan ösztönösen érzik: az Unió vagy továbblép a mélyebb integráció útján, vagy tartós válságban ragad és esetleg dezintegrálódik. A hagyományosan gyengébb európai identitással bíró angol társadalom számára ebben a percben a mélyebb integráció kilátása túl sokat kívánt. Kilépésükkel viszont megszűnik az unió elmélyülésének egyik – távolról sem egyetlen – akadálya. (Nem véletlenül borong a hazai jobboldal). A kérdés, mint mindig, hogy lesznek-e olyan európai vezetők, akik megfelelő vízióval, rugalmassággal és képzelőerővel képesek fellépni az új helyzetben.