Tavaly év végén, amikor az Orbán-kormány romboló politikája hatására újból recesszióba fordult a gazdaság, a társadalmi elégedetlenség a közvélemény háromnegyedét érte el, és diáktüntetések sorozata rázta fel a közéletet, nem volt ésszerűtlen azt gondolni, hogy a Fidesz már megverte saját magát. Akkor a fő kérdésnek az tűnt, hogy a baloldali ellenzék képes lesz-e élni a lehetőséggel. Egy évvel később, miközben semmi okunk nincs azt gondolni, hogy az ország helyzetében bármilyen érdemi javulás történt volna, ezúttal minden jel szerint a baloldal pártjai verik meg önmagukat, viszont a Fidesz él is a lehetőséggel, és érdemben javítani tudta pozícióit.

Magyarországon az egymással versengő politikai oldalak hosszú ideje egymás gyengeségéből élnek, és a politika mély válságának jeleként a pozitív társadalmi víziók szinte semmilyen szerepet nem játszanak a választások kimenetelében. A Fidesz mai előnye is mindenekelőtt az ellenzék gyengeségét tükrözi. A kormánnyal való elégedetlenség ma is magas, jóval többen szeretnének kormányváltást, mint fideszes folytatást. A kormányfő szinte kizárólag saját törzsközönségének politizál, és régóta nem keresi a politikai közepet, mert nem nagyon van mondanivalója számára. Tudja, hogy a rezsicsökkentés és más hasonlók ellenére ha kormánya az eredményei alapján mérettetne meg, akkor szokásos részvétel mellett könnyen elbukhatna, még az erősen torz új választási rendszerben is. Ezért stratégiája arra épít, hogy a minden korábbival összevetve is bántóan primitív és agresszív beszédmóddal saját táborát szélsőséges izgalmi állapotban, a politika iránt kevésbé érdeklődőket pedig az urnáktól távol tartsa. És persze az állami milliárdok sem hiányoznak az agitprop hadviseléshez.

Ám ez a stratégia csak azért (és addig) lehet sikeres, mert (és amíg) az ellenzék a kormánnyal szembeni diffúz elégedetlenséget és szorongásokat nem képes érdemi alternatíva vázolásával politikai cselekvéssé változtatni. A balközép pártok egymáshoz való viszonyára is igaz, hogy egymás gyengeségeiből élnek. Az MSZP-ről 2010 óta egyértelművé vált, hogy politikai-társadalmi értelemben fejlődésképtelen. A régi, teljesen elhasználódott vezetőket felváltó újak a politikai tartalmat tekintve még gyengébbek is elődeiknél, és semmi jelét nem mutatják, hogy a párt ki tudott volna törni a posztkommunista szervezeti-kulturális gettóból. A szocialistáknak a Fidesz népszerűségének mélypontja idején sem sikerült saját 2010-es szintjükhöz képest háromszázezernél több új szavazót magukhoz vonzaniuk. Elég erősek ahhoz, hogy egyelőre biztonságban legyen domináns pozíciójuk a baloldalon, de túl gyengék ahhoz, hogy egyedül lehessenek a Fidesz komolyan vehető kihívói, és ezzel teret nyitottak más kezdeményezéseknek. A tavaly útjára induló Együtt–PM, amelynek talán a legjobb esélye lehetne arra, hogy idővel a piacgazdaságot elfogadó és a liberális demokrácia iránt elkötelezett balközép alakulattá váljék, saját hibái miatt nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy a magukra hagyott centrumszavazókat megszólítva a Fidesz fő kihívójává válhasson. A párt politikai identitása még mindig elég bizonytalan, és például a határon túli magyarok választójoga tekintetében álláspontja opportunistának tűnik. Az Együtt–PM botladozásai pedig ismét levegőhöz juttatták a Gyurcsány-pártot. A volt kormányfő mozgalma túl gyenge ahhoz, hogy muszáj legyen vele számolni, de elég erős ahhoz, hogy problémákat okozzon. A DK tekintetében ráadásul az MSZP és az Együtt–PM képmutató viselkedése is komplikálja a helyzetet: nem teszik egyértelművé, hogy pusztán taktikai okokból nem akarnak összeállni Gyurcsánnyal, mert több szavazatot visz, mint amennyit hoz, vagy pedig tartalmilag is vállalhatatlannak tartják az őszödi beszéd és a 2006 őszén történtek örökségével kritikátlanul azonosuló Gyurcsány-pártot.

Ebből a kétkulacsosságból keletkeznek olyan helyzetek, mint az október 23-i ellenzéki tüntetés, amely jól illusztrálta az ellenzék összes gyengeségét. Az MSZP és az Együtt–PM a választási együttműködésből kihagyta ugyan Gyurcsányt, de demonstratív közös szereplést vállaltak vele, miközben szónokaik nem tudtak sok újat vagy érdekeset mondani. Eközben Gyurcsány egyszerre demonstrálta, hogy miért kockázatos őt kihagyni az ellenzéki összefogásból, és hogy miért nem szabad mégsem bevenni. A volt kormányfő a baloldal legtehetségesebb szónoka, viszont nem lát az orránál tovább. Elszánt és tehetséges bajkeverő, aki a politikai együttműködés bármely normáját könnyű szívvel megsérti, ha úgy hozza a helyzet. Látványos győzelmet aratott egy napra vagy hétre, és súlyosan demoralizálta azt a közeget, amelynek sikeréért hite szerint dolgozik. Közben valószínűleg végleg kizárta magát az együttműködésből, holott célja ezzel ellentétes volt.

Az ellenzék ilyen állapotban vág neki a választásokig hátralevő fél évnek. Ebben a lélektani helyzetben a kormányváltást kívánatosnak tartók két egyformán súlyos hibát követhetnek el. Az egyik az, hogy a választást eleve lefutottnak tekintik, és egyben 2014-re mint az Orbán-rezsim leváltásának utolsó lehetőségére gondolnak. Az elmúlt évek megmutatták, hogy a közhangulat gyorsan tud nagyot fordulni, és a Fidesz fő erejét ma is az ellenzék gyengesége adja. Ennyiben tehát a lehetőség továbbra is megvan, a kérdés az, hogy az ismert személyi és egyéb adottságok mellett a most már tényleg szűkösen rendelkezésre álló idő alatt lehet-e vele élni. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy még a kormány újraválasztása esetén is egymástól érdemben eltérő kimenetelek lehetségesek. A távolabbi lehetőségek szempontjából nem mindegy, hogy szoros eredménnyel és az egyoldalúan bevezetett torz választási rendszer miatt kétes legitimitással újrázhat-e a kormány, vagy meggyőző többséggel. Az sem lényegtelen, hogy miként alakulnak a baloldali ellenzéken belüli erőviszonyok.

A másik súlyos hiba azt gondolni, hogy nem kell a baloldal állapotával foglalkozni vagy a jobboldal újraválasztásán aggódni, mert saját katasztrofális kormányzása és sikertelenségének súlya alatt a rezsim idővel magától is összeomlik. Nem gondolom, hogy ez nem történhet meg. Egyáltalán nem törvényszerű azonban, hogy így történjék: ha a balközép ellenzék továbbra sem képes átélhető alternatívát kínálni, akkor csapnivaló kormányzás mellett is sokáig tarthatja helyzetét a Fidesz, feltéve hogy nagyobb társadalmi kataklizmák nélkül megússza. Másrészt még ha összeroppan is saját súlya alatt a rezsim, akkor sem mindegy, hogy kit milyen állapotban ér az összeomlás, és lesz-e akkor kormányképes balközép, vagy válságról válságra sodródik az ország. A balközép szellemi, morális és politikai állapotának javítása nem elodázható. És illúzió azt gondolni, hogy teljesen új formációk bukkannak majd fel a semmiből. Új személyek persze jöhetnek, és szükség is volna nagyon a vérfrissítésre. De amit ma látunk a baloldalon, az jelentős mértékben meghatározza a lehetőségeket. Ezzel kell kezdeniük valamit azoknak, akik változást akarnak.