Az új köztársasági elnök kiválasztására adott nem kormányzati reakciók széles spektrumon mozogtak. A pártkatonától a tiszteletre méltó, a Sólyom-féle alkotmányosság maradékait még így-úgy védő jogászig szóltak az értékelések. Hogy értsük, miben élünk, és hogyan találhatunk vissza a magyar demokrácia útjára, fontos lenne látni, hogy az igazság még csak nem is a két álláspont között, hanem ezeken túl van.

A korábbi köztársasági elnöknek nem azért kellett távoznia, mert valamilyen erkölcsi, politikai mércét megsértett, hanem mert az ügy Orbán Viktor hatalmon maradását veszélyeztette. (Ennek közvetítő logikája, hogy a kormánypárt támogatói közül, úgy tűnik, elég sokan gondolták vállalhatatlannak, hogy az ügy után Novák Katalin a helyén maradjon.) Ennyiben a köztársasági elnök távozása és utódjának kijelölése közös logikára épül. Természetesen nem az a baj, hogy egy politikus a hatalmon maradását tartja szem előtt a döntései során. Hanem hogy ez minden más szempontot maga alá temet. Úgy tűnik, a NER-ről frissen levált emberek számára is sok időbe kerül, hogy a rendszer és működtetőjének az országot megrontó legfontosabb vonására rátaláljanak: a minden maga alá gyűrő hatalmi logikára.

A demokrácia iránt elkötelezett ember ma a rendszer lényegi vonása miatt nem tölthet be fontos funkciót. (Egy ilyen személy akár sértésnek is vehetné, hogy felmerült a neve a rendszer működtetői részéről, és végig kellene gondolnia, elég egyértelművé tette-e az alkotmányos demokrácia melletti elköteleződését.) Ugyanis a rendszer lényege, hogy az alkotmányos demokrácia lényegi korrekciós mechanizmusai nem működhetnek, a papíron erre szolgáló funkciók betöltőinek legfontosabb szerepe, hogy ezt a kettősséget fenntartsák. Vagyis a hazai rendszer kettős játékot vár el a szereplőitől: egyszerre kell a látszatot fenntartani – leginkább a függetlenség, a jogállami és demokratikus működés látszatát –, és egyszer kell biztosítani, hogy a rendszer fennállása szempontjából lényeges ügyek rendre a hatalom számára legkevésbé fájdalmas, de esetenként a látszatot erősítő módon dőljenek el.

Az új elnök korábbi helyén jól vizsgázott. A politika saját bevallása szerint nem érdekli – de a kinevezés éppen azt mutatja, hogy nagyon is jól érzi, meddig mehet el. Ellentétben például Patyi Andrással, akit, talán még emlékszünk, Orbán Viktor nyilvánosan szégyenített meg mint „bírságbajnokot”. Az ő példája is mutatja, hogy ezek a kiemelt ügyek a demokrácia és a jogállam működése szempontjából döntőek lennének, de még egyszer: a rendszer alapbeállítása, hogy ezekben csak addig születhet szakmailag indokolható döntés, amíg a hatalmon maradást támogatja, de legalább nem veszélyezteti. A népszavazási kezdeményezések alkotmányjogi érvekkel nem, csak politikai logikával magyarázható bizottsági és alkotmánybírósági szűrése talán a legjobb példája ennek. A nálunk kötelező focihasonlattal: a játékvezetés elvileg független, de a bajnokságot nem nyerheti más. Azt pedig nehéz elképzelni, hogy a bírót, aki folyamatosan a sportszövetség vezetésének kedves csapatnak fúj, köztisztelet övezi. Inkább megvetés, még a kivételezett csapat drukkerei részéről is, de könnyen lehet, hogy egy-egy meccsről ki is kell menekíteni.

Az alkotmánybíróság ennek a játéknak kiemelt terepe. Hiába tartunk fenn Alkotmánybíróság néven egy intézményt, ha az éppen a meghatározó pontokon tagadja meg, hogy ellássa legfontosabb tankönyvi funkcióját, az alkotmányosság védelmét. Mint ahogy az Országgyűlés nem működik parlamentként, pedig mennyire kapóra jött volna, amikor a svéd NATO-csatlakozás elodázásához kellett eljátszani a kormányzati szándéknak ellenálló parlament. Vagy van egy Állami Számvevőszék, amely látványosan csak az ellenzéken kéri számon a szabályok betartását, miközben a tisztességes politikai verseny, a demokrácia fenntartása szempontjából lényeges pontokon látványosan becsukja a szemét. Igaz, hogy ebben a rendszerben nehezebb az az átfogó felismerés, mint mondjuk ott, ahol egy Navalnij-gyilkosság megtörténhet. A putyini igazságot szolgáló „igazságszolgáltatás”, amíg a rendszer áll, nem fogja sem a végrehajtókat, sem a végső megrendelőt felelősségre vonni, tehát megbízhatóan nem látja el a tankönyvi funkcióját.

Az, hogy az Orbán-rendszerben a demokrácia vagy jogállam, az csak a homlokzat: megtévesztő látszat, nem túlfeszült lényeglátás, hanem maga a lényeg. Mi kell még, hogy ez a társadalom jelentős része számára is világos legyen?

Első körben az, ha a látványos politikai folyamatokról szóló közbeszédben az azt alakítók a rendszer működését leleplező és nem leplező nyelvezetet használnak. Ez nem a nüanszok iránti érzéketlenség (a rendszer melyik kiszolgálója mennyiben tartja fenn a Sólyom-gyakorlat egyes elemeit, vagyis az alkotmányosság rendszert szolgáló látszatát), hanem az egyik legfontosabb felelősségünk a magyar politikai közösség tagjaként. A rendszer minden támogatása részesít a felelősségből (lásd Jaspers politikai bűnösség-fogalmát), és ennek nem csak a szavazat, hanem a nyelvhasználat is része: szavad is neki szolgál. Legyen úgy, hogy nekünk nem Mohács kell, nem is Világos, hanem világosság.