A Fideszen kívüli közéleti szereplők körében nincsen vita arról, hogy az Orbán-féle alaptörvény elfogadhatatlan, és az is egyértelmű, hogy egy egyszerű kormányváltás nem elegendő a valódi fordulathoz, hiszen a kormánytöbbség nyíltan arra készül, hogy gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseit kétharmados törvényekkel betonozza be. (Ezzel új értelmet kap az a kormányfőtől származó mondat, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”: a cél az, hogy a nem jobboldali kormányok is csak jobboldali módra kormányozhassanak.) Abban azonban nincsen egyetértés, hogy milyen politikai pálya vezethet el a demokratikus jogállami korrekcióhoz, és mi lenne annak a minimálisan elfogadható tartalma.

Eörsi Mátyás korábbi liberális országgyűlési képviselő fogalmazta meg a legradikálisabb elképzelést: szerinte a mostani kormányt leváltó új többség közjogi értelemben szabálytalan, de politikailag és morálisan igazolható módon is lecserélheti a fideszes alaptörvényt – kétharmados parlamenti többség hiányában egyszerű többséggel elfogadott új alkotmánnyal és népszavazási megerősítéssel.

A legkorlátozottabb korrekciót feltételező álláspontot a Bajnai Gordon volt miniszterelnökhöz kötődő Haza és Haladás Alapítvány (HHA) oldalán adta közre Tordai Csaba, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány egykori államtitkára. A gondolatmenet egy, a jobb- és baloldal közötti alkut tart helyesnek, amely lényeges változtatások – az Alkotmánybíróság hatásköreinek visszaállítása, a gazdaság- és társadalompolitika egyszerű többségi döntéssé való visszaváltoztatása – mellett alapvetően megtartaná az alaptörvény nyújtotta kereteket, és nem nyúlna hozzá többek között a jobboldalnak kedves szimbolikus részekhez sem.

A másik két elgondolás a korrekció kívánatos végeredményének tartalmi részleteiről hallgat, ehelyett az odavezető politikai pályára tesz javaslatot. Az LMP parlamenti képviselői a mai három parlamenti ellenzéki párt (köztük a Jobbik) „technikai koalíciójának” ötletét vetették fel, amivel – a tervezett új választási törvény nyilvánosságra hozott részletei alapján – elképzelhető volna a Fidesz nélküli kétharmad megszerzése, az alkotmányos korrekció végrehajtása és fair szabályok szerinti új választás kiírása.

Révész Sándor liberális közíró ezzel szemben azt vetette fel, hogy a parlamenti ellenzék demokratikus pártjai bojkottálják a következő választást, ami mindenki számára felfedné az Orbán-rezsim tűrhetetlenségét, és arra szorítaná az Európai Uniót, hogy maga kényszerítsen ki jogállami fordulatot Magyarországon.

Meggyőződésem, hogy – noha egyik-másik tartalmaz megfontolandó elemeket, amelyek adott esetben követhetők lehetnek – önmagában a négy vázolt forgatókönyv egyike sem vezetne el a kívánt eredményhez, vagyis a széles körű társadalmi elfogadottságra és stabilizálódásra jó eséllyel pályázó alkotmányos jogállami berendezkedéshez. Mégpedig ahhoz hasonló okokból, mint amelyek az Orbán-féle alaptörvény bukását is előrevetítik. Az elfogadható kimenetel feltétele, hogy egyetlen jelentős társadalmi, világnézeti, politikai meggyőződésű csoport politikai identitása sem a kialakítandó berendezkedéssel szemben kristályosodik ki, és politikai vezetői, közéleti hangadói ne mozgósítsanak annak elutasítására. Megfordítva: csak az a berendezkedés konszolidálódhat ténylegesen, amely az egyébként egymással szemben álló politikai erők számára elfogadható, szavazóik is támogatni tudják, és nem osztja győztesekre és legyőzöttekre az állampolgárok közösségét.

Az Eörsi-javaslat ezeknek a feltételeknek minimálisan sem felel meg, és közjogi érvénytelensége miatt még a jogállam azon konzervatív hívei számára sem volna elfogadható, akik egyébként ellenzik az Orbán-alaptörvényt. Az LMP által felvetett „technikai koalíció” helyes felismerése, hogy a jogállami korrekció dolgában akkor is együtt kell működniük az ellenzék demokratikus pártjainak, ha egyébként mély nézeteltérések osztják is meg őket. Alapvető hibája ugyanakkor, hogy a rasszista, antidemokratikus szélsőjobboldal közreműködésével kieszközölt változás nem biztosíthat demokratikus legitimitást, a jobboldal vezető erejével szemben bevezetett berendezkedés pedig nem lehet stabil: a politikai erőviszonyok újbóli változásával társadalmi támogatottsága ugyanúgy elapad majd, ahogy a Fidesz-féle rezsim támogatottsága is össze van kötve a Fidesz változó elfogadottságával. A jogállami korrekció ügyének a demokratikus jogállamot elvben elfogadó erők összességét egymással kell összekötnie, nem pedig pusztán egy részüket az antidemokratikus erők egy részével.

A választási bojkott gondolata, mint a korrekciót előkészítő politikai küzdelem egyik lehetséges, közbeeső állomása, szélsőséges helyzetben elvileg nem elfogadhatatlan, ahogy az alkotmányozás ellenzéki bojkottja is helyes döntés volt. Ugyanakkor Révész Sándor felvetése szinte beláthatatlan gyakorlati dilemmák egész sorát veti fel, ezért közbeeső lépésként is csak a legvégső esetben fontolható meg, ha a Fidesz olyan helyzetet hoz létre, amelyben a jobboldal leváltására esély sincs, és a ellenzék részvétele valóban csak demokratikus díszlet lenne az egyeduralom rendszerén. Nem hiszem, hogy akár most ilyen helyzet lenne, vagy akár kialakítható lenne a következő választásig. De nem ez a legnagyobb gond az elképzeléssel, hanem az, hogy a fordulat kikényszerítését az Európai Uniótól reméli, feltehetően úgy, hogy az valamiképp rákényszerítse akaratát a magyar jobboldalra. Könnyen lehet, hogy uniós intézményeknek és vezetőknek valóban fontos közvetítő szerep jut majd a korrekció során. Ám a korrekció csak akkor hozhatja a politikai és alkotmányos válság lezárását, ha az a szemben álló felek megállapodásán nyugszik, nem pedig az egyik oldal – adott esetben külső szereplők által megtámogatott – kényszerén.

E fontos felismerés elfogadása a Haza és Haladás javaslatának erénye. Az elképzelés a jobb- és baloldal alkujának eredményeként gondolja el a kiigazítást. Súlyos gyengéje viszont, hogy olyan megegyezést vázol, amely aligha szolgálhat tényleges konszolidáció kiindulópontjaként. (Az Eötvös Károly Intézet vitairatban bírálta az Eörsi- és HHA-féle javaslatokat. E sorok írója az intézet munkatársa, a vitairat megfogalmazásában részt vett, és annak tartalmával egyetért.) A felvetés kiindulópontja, hogy a jobboldal számára az alaptörvény szimbolikus részei a legfontosabbak, azokról úgysem hajlandó tárgyalni, ezért a megállapodásnak bizonyos jól körülhatárolható államszervezeti kérdésekre kell majd korlátozódnia. Ez a gondolatmenet egyfelől a jobboldal preferenciáit változtathatatlan politikai adottságnak tekinti, másfelől meg elvonatkoztat attól, hogy a nem jobboldali pártoknak és társadalmi csoportoknak hasonlóan erős meggyőződéseik vannak, és politikai önképüktől ma már elválaszthatatlan az Orbán-alaptörvény elutasítása. Márpedig éppen a szimbolikusnak nevezett részek jelölik ki az alaptörvény identitását, ezért egy olyan alku, amely azokat érintetlenül hagyja, igen sok önérzetes világias, liberális vagy baloldali ember számára nem lesz elfogadható – és nem is lesz rá jó okuk, hogy elfogadják azt.

A jogállami korrekció, amikor majd megvalósul, mindenképpen a bal- és jobboldal közötti átfogó megállapodás összefüggésében születik meg. Semmilyen jó indok nem szól amellett, hogy az alkotmányos demokrácia hívei a sokakat joggal sértő és megosztó, hamis történelemfelfogást tükröző szimbolikus utalásokat eleve kivegyék a lehetséges alkutárgyak köréből. Igen, alkura szükség van. De megalkuvásra nem alapozható tartós és védelemre érdemes politikai konstrukció.