Az internetadó elleni tüntetések nem csupán azt mutatták meg, hogy a vitatható keretek között abszolút többséget szerző kormány hatalma is korlátozható, hanem egyúttal lendületet adtak a politikai alternatíva híján civil protestálásra korlátozódó ellenzéki tevékenységnek is. A hétfői tüntetés ugyanakkor megmutatta azt is, hogy miközben a civilek felháborodása túlmutat az internetadó ügyén, meglehet túlságosan is heterogén ahhoz, hogy a kormányzattal szembeni düh kifejezésén túli üzenetekben is formát ölthetne.
A társadalmi felháborodás ilyen típusú, fókuszálatlan kifejezésének ugyanakkor megvannak a korlátai és veszélyei. Alternatívák hiányában nincs lehetőség a düh becsatornázására a sérelmek csökkentéséért folytatott társadalmi küzdelmekbe, így annak a tüntetés során történő „színre vitele” pusztán növeli a kilátástalanságot és az abból fakadó csalódottságot. Ebből fakadóan a felháborodás demonstrálásán túlmutatni képtelen tüntetés könnyen kontraproduktívvá válhat. A kollektív cselekvés kudarcélménye a közélettől való elfordulásra sarkallhatja az erre egyébként is hajlamos állampolgárokat.
Ebben az értelemben a tüntetések szervezőinek jelen helyzetben annál is nagyobb a felelősségük, mint azt első látásra gondolnánk: a technikai, biztonsági és performatív szempontok mellett nem hagyhatják figyelmen kívül az alternatívák felvillantásának feladatát sem. A mai kilátástalan helyzetben alighanem ez utóbbi feladat tekinthető a legnehezebbnek, ami megmutatkozik abban is, hogy a hétfői tüntetésnek is talán ez volt a leginkább kérdéses pontja. Miközben az internetadó esetében jól azonosíthatóak voltak azok a minimális célok, ami mögé fel tudtak sorakozni a tiltakozók, addig ezúttal a tüntetés befejeztével tanácstalanság lett úrrá az összegyűlteken.
Ebben az értelemben bölcs belátásra vall a tüntetések ütemének lassítása, a lehetséges stratégiák és célok számbavételéig. Az ezekre történő reflexió során ugyanakkor az eddigi események korántsem tanulság nélküliek. Az elmúlt néhány hónapban körvonalazódni látszanak azon kihívások, melyek mentén elképzelhetővé vált egy olyan ellenzéki program kidolgozása, ami sikerrel mobilizálhat eddig közönyös állampolgárokat.
A 2014-es választások óta az ország sok szempontból morális mélypontra került: a Fidesz elkötelezett hívein kívül aligha vannak az országban olyanok, akik ne lennének meggyőződve a korrupció állami szintre történő emeléséről, az oroszpárti külpolitika egyre inkább tarthatatlan mivoltáról, az adópolitika politikai és üzleti céloknak való szisztematikus alárendeléséről, és a „közjó” szempontjainak a politikai horizontról való eltűnéséről, ami a közintézmények megbízható működését is óhatatlanul aláássa.
Ráadásul arra sem utal semmi, hogy az ellenzéki pártok mentesek lennének e problémáktól, vagyis hiteles alternatívának lennének tekinthetők. Ebben a helyzetben érthető módon sokan úgy érzik, hogy maga a képviseleti demokrácia jutott válságba, amiből csakis a direkt demokrácia irányába történő elmozdulás kínálhat kiutat. Azonban ez az elgondolás legalább annyira veszélyes, mint amennyire érthető: a direkt demokrácia képviseleti demokrácia alternatívájaként történő feltüntetése legalábbis illuzórikus.
Egymással versengő politikai pártok nélkül a komplex társadalmak demokratikus döntéshozatala aligha képzelhető el. Ami ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy a képviseleti rendszer ne szorulna komoly reformokra. Az intézményekkel szembeni – a helyi sajátosságok mellett globális tendenciára is visszavezethető – bizalmi válságot kezelni kell. Erre pedig csakis a transzparencia radikális növelése kínál lehetőséget.
A politikai elitet arra kell kényszeríteni, hogy döntéshozatali mechanizmusokba sokkal több ponton engedjen betekintést az érdeklődők számára. Csakis a számonkérhetőség, az interaktivitás növelése és ezáltal az állampolgárok akaratának sokkal finomabb részletekbe menő érvényesítése állíthatja helyre a politikai intézményekbe vetett megrendült bizalmat. A döntéshozatal minden eddiginél aprólékosabb követése ugyanis a közjogi rendszeren belül oldja fel a jelenlegi paradoxont: a kontroll lehetőségének szavatolásával teremt bizalmat.
Ez a célkitűzés technikailag sok szempontból összekapcsolódik az információs társadalom expanziójával. Ahogy az információáramlás monitorozása a hétköznapi cselekvések minden korábbinál szélesebb körű – kereskedelmi és politikai célokat egyaránt szolgáló – megfigyelését teszi lehetővé, egyúttal a hatalom megosztás révén történő korlátozása szempontjából is új lehetőségeket rejt magában.
Technikailag a döntéshozatali mechanizmusok nyilvánossá tétele, a direkt visszajelzések döntéshozatalba történő becsatornázására a lehetőségek több mint egy évtizede adottak. És bár a közjogi intézményrendszer ilyen jellegű kibővítése számos megoldandó kérdést vet fel, az ilyen irányú reformok mégis elsősorban a politikai akarat függvényei. Értelemszerűen olyan politikai elit aligha képzelhető el, amelyik saját hatalmának – az átláthatóság radikális fokozása általi – korlátozására önként vállalkozna. Ezt csakis az állampolgárok kényszeríthetik ki.
Az internetadó elleni tüntetések megmutatták, hogy egyáltalán nincs szó arról, hogy az ilyen típusú téteket ne érzékelnék az emberek. Ahogy ott is világossá vált, ha nem is letisztult formában, de annál magabiztosabban értik az állampolgárok, hogy az internethasználat a demokrácia szempontjából kulcsfontosságú. Az alternatívák keresésekor ezt a tanulságot mindenképp érdemes megfontolni: az átláthatóság és beleszólás e-demokrácia keretében történő radikális növelése olyan követeléssé válhat, ami az ezt zászlajára tűző ellenzéki formációknak minden másnál nagyobb legitimitást adhat.
Ugyanakkor a klasszikus hatalmi ágak kiegészítése egy közvetlen demokráciát kifejező participatív ággal önmagában nem kínál megoldást a morális válságba jutott Magyarország számára. Ehhez tisztázni kell a rendszerváltás mindmáig megválaszolatlanul hagyott két nagy kérdését is: a modernizációhoz való viszonyt és az egymás iránti felelősség kiterjedését, vagyis a szolidaritás kereteit és tartalmát.
A nyugati jóléttel azonosított idealizált modernitás-kép a rendszerváltás óta sokak számára vált csalódások eredetévé, aminek talaján romanticizált nacionalizmus és antimodernista nyugatellenesség szökkent szárba. E toposzok szolgáltak ideológiai alapjául a kormány egyre veszélyesebbé váló külpolitikájának is, amiben a nyugat és a modernitás a gyarmatosítás szimbólumává vált.
Ez az identitáspolitikai játék mindaddig előnyösnek tűnhet, amíg nincsenek tényleges következményei. Álságos mivoltára azonnal fény derül, amint a kelet és a nyugat közti választásra szűkül le a döntés. Ilyen éles helyzetben ugyanis aligha képzelhető el, hogy a társadalom többsége választaná a putyini orosz modellt Brüsszel helyett. Ez ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy a modernitás idealizált képéhez érdemes lenne visszatérni.
A rendszerváltás óta itthon is felgyűlt annyi tapasztalat és társadalomtudományos tudás, ami alapján világosabban leírhatók a modernitás patologikus és emancipatórikus tendenciái. Ezek alapján realisztikusabb kép rajzolható arról, hogy milyen lehetőségek állnak az ország és az állampolgárok előtt. E kérdések tisztázása, és a várakozások illúzióktól való mentesítése szintén egy olyan feladat, amit egy hiteles ellenzéki kezdeményezésnek magára kell vállalnia. Ennek hiányában ugyanis aligha képzelhető el, hogy a jelenlegi zsákutcába vezető társadalmi-politikai folyamatok miként terelhetők alternatív pályára.
Az ily módon kritikának alávetett modernizáció programja szolgálhat a politikai célkitűzések alapjául. Ez az, ami ellenpontját képezheti annak a jelenleg hegemónná váló antimodernista-nacionalista diskurzusnak, ami a Fidesz és a Jobbik kommunikációjának egyaránt alapját képzi. Egy ilyen program elsősorban a globális gazdasági-kulturális térben cselekedni képes, autonóm, ugyanakkor nem elidegenedett egyén segítését tűzheti ki célul.
Egy ilyen – elsősorban az egyre inkább nélkülözhetetlenné váló szakértői tudások hozzáférhetővé tételére, valamint használatuk megkönnyítésére fókuszáló – szemlélet a közmunka-társadalom disztópiájával szemben egy pragmatikus tudástársadalom vízióját szegezi, melyben az oktatás- és társadalompolitika célja az egyén reflexív potenciáljának kibontakoztatásában történő segítése. Egy ilyen értelemben vett – nemzetközi szinten korántsem példanélküli – reformpolitika a sérelmek regresszív kezelése helyett azok problémaközpontú felszámolásának lehetőségét villanthatja fel.
Végül nem hagyható figyelmen kívül azoknak az állampolgároknak a perspektívája sem, akik akár a jelenlegi, akár a jövőbeli helyzetben hátrányos pozícióba kerülnek. A rendszerváltás és a késő modernitás külön-külön is bizonytalanságokkal és esetlegességekkel terhelt kor, a társadalmi reformok ígérete pedig ezt a félelmet könnyen tovább növelheti. Ezek kezelése szintén olyan kihívás, amire az ellenzéki mozgalmaknak reagálniuk kell.
Erre leginkább alkalmasnak egy olyan társadalompolitikai konstrukció tűnik, ami az állampolgárok számára megkérdőjelezhetetlenül képes szavatolni a materiális biztonság elemi szintjét. A közelmúltban a LÉT-pénz, vagyis az alanyi jogon járó minimális jövedelem formájában bukkant fel ilyen jellegű kezdeményezés, mely koncepciót szintén érdemes komolyan venni. A modernizációs kísérletek rendre azon (is) buknak el, hogy a folyamat vesztesei számára nem kínálnak fel semmilyen kárpótlást. Ennek hiányában minden reform felbecsülhetetlen kockázatként jelenik meg, és emiatt ellenállásba ütközik. Az olyan alanyi jogon járó biztosítékok mint a LÉT-pénz, épp az ilyen típusú félelmeket tudják kezelni, ezért minden modernizációs képlet nélkülözhetetlen elemének tekinthetők.
Külön-külön a fenti gondolatok természetesen korántsem újak, ugyanakkor rendszerré történő összekapcsolásuk egyelőre várat magára. Annak ellenére is, hogy csakis ötvözésük rejti magában annak a lehetőségét, hogy egy olyan, a legitimációs vákuumot kezelni képes mozgalom jelenjen meg a nyilvánosságban, ami nem csupán ellenpontot képez a domináns, retrogád politikai erőkkel szemben, de egyúttal potens kihívójuknak is tekinthető. Erre csakis abban az esetben nyílik lehetőség, ha a felkínált alternatíva az állampolgárok számára is értelmezhető modernizációs lehetőségeket, költségeket és biztosítékokat tartalmaz, és ezáltal a mítoszokkal való azonosulás helyett a tényleges autonómia lehetőségét villantja fel.
A kulcskérdés ezen a ponton az, hogy egy ilyen mozgalomhoz szükséges tudások és társadalmi bázis rendelkezésre áll-e? Előbbire az elmúlt néhány évben szerveződő civil „hálózatok” bíztató alapot kínálnak. Ezekben olyan tudások és gyakorlatok termelődtek ki, melyekre egy ellenzéki mozgalom bátran építhet. Utóbbi szempontjából pedig épp azok a tüntetések tekinthetők kiemelt jelentőségűnek, melyek egyelőre – jobb híján – a felháborodás és a düh kifejezését teszik csupán lehetővé.