Néhány évvel ezelőtt Brüsszelben tüntettek többek között magyar dohánytermelők az őket érintő támogatási politika megváltoztatása ellen. Az ember ilyenkor már szinte várja azt a pillanatot, amikor a dohánygyártó és -forgalmazó cégek bejelentik: baj van, csökkennek az eladások, egyre kevesebben dohányoznak, a kormány, legyen szíves, avatkozzék be, segítsen a fogyasztás csökkenését megállítani, a fiatalokat dohányzásra buzdítani, mert különben visszaesik a GDP, de minimum a dohánygyári munkások elveszítik a munkájukat, és ugye ezt nem akarhatjuk.

Majd néhány hónappal később a magyar gépjármű-kereskedők érdekvédelmi szervezete folyamodott állami segítségért az autópiac megmentése érdekében. Szerintük a vásárlások visszaesését csak az tudná megállítani, ha az állam az új és kis fogyasztású autók vásárlását adókedvezménnyel támogatná. Ennek elvileg örülnünk kellett volna, mert hát végre a sok régi ócskavas eltűnik az utakról. De vajon tényleg eltűnik-e? És ha már ennyire felveti az államot a pénz, új autók vásárlása helyett az embereket nem inkább több gyaloglásra-kerékpározásra-tömegközlekedésre-vonatozásra kellene-e ösztönöznie?

A legújabb fejlemény a sorban pedig a trafiküzemeltetési koncessziók megpályáztatása, amit összefoglalóan nevezzünk csak trafikmizériának (elegánsan homályban hagyva azokat a dolgokat, amelyek egyelőre még nagyrészt homályban vannak). Az azonban már látszik, hogy több orvos is nyert trafiküzemeltetési jogot, és ez az orvosi kamarát tulajdonképpen nem zavarja, továbbá olyan nyertese is van a pályázatnak, aki a trafik üzemeltetésével párhuzamosan várhatóan elsősorban dohányosoknál kialakuló betegségek kezelésére szolgáló szív- és érkatéterek forgalmazásával fog foglalkozni.

A helyzet elsőre komikusnak tűnik, a valóságban azonban inkább tragikus. Tragikus, hogy nagyobb fennakadás nélkül lehet mások nyomorulttá, beteggé vagy valamilyen szer iránt függővé válásából (vagy tételéből) hasznot húzni. És az, hogy ehhez az állam segédkezet nyújt, nem sokat lendít a helyzeten.

Helyénvaló-e az, hogy x azzal keresi a pénzét, hogy y-t nyomorulttá, függővé vagy beteggé teszi? Tényleg szükségszerű-e, hogy ez így legyen?

Véleményem szerint – és ezzel remélhetőleg nem vagyok egyedül – égető szükség van arra, hogy a munka (vagy bármilyen más tevékenység) „morális” alapokra helyeződjék; arra, hogy végre számba vegyük azt, amit egyébként nagyon nem szoktunk számba venni: amit teszünk, kinek árt, és kinek használ, melyek azok a költségek, amelyeket nem maga a munkavégző, hanem környezete kénytelen megfizetni (és itt természetesen nem feltétlenül csak pénzben kifejezhető költségekről van szó). Ebben az értelemben a neves társadalomfilozófus, Axel Honneth farvizén evezek, aki többek között Hegelre és Kantra támaszkodva, negatív irányból közelítve, vagyis a morális sértések három típusából kiindulva a moralitás kérdését három különböző szinten, az elismerés három eltérő szintjén tárgyalja. (Én ezt most nem teszem meg.)

A félreértés elkerülése végett: a morális alapok hangsúlyozása semmiképpen sem jelent erkölcsprédikációt vagy „morális fundamentalizmust” – a fundamentalista gondolkodás amúgy is távol áll tőlem. Még csak gondolatilag sincs köze a Friderikusz Sándor, Varnus Xavér és Geszti Péter által egy évtizede szorgalmazott „ízlésrendőrség” felállításához. Továbbá nem jelenti azt, hogy a morális szempontokat mindenkin könyörtelenül számon kell kérni – de talán a hatalommal bírókon a leginkább. És e törekvés semmiképpen sem rokonítható az értékteremtő és a spekulatív munka orbáni distinkciójához, azzal ugyanis éppen ellentétes, amennyiben 1. nincs politikai célja, és 2. nem megbélyegez, hanem reflexióra ösztönöz.

Azt azonban mindenképpen jelenti, hogy a feltűnő hallgatást, ami a munkatevékenységeket ebből a szempontból övezi, meg kell törni. Fel kell számolni az érthetetlen ellentmondást: míg a munkanélküliséget (és hajléktalanságot) alapvetően – tévesen és megbocsáthatatlanul – morális kérdésnek szokás tekinteni, addig a munka – ugyancsak tévesen, de talán nem megbocsáthatatlanul – rendre már önmagában morálisan magasztosként jelenik meg. Morális kérdés csak ott merül fel, ahol választás is van. A szegénység és a hajléktalanság (mivel a társadalmi, a kulturális és az anyagi tőke hiányával függ össze) kényszerhelyzet. Ne legyenek illúzióink: főleg gazdasági válság idején a munkavállalás is részben kényszerhelyzet („örülj, hogy van munkád”) – de nem mindenkinél egyformán.

Csak egy szélsőségesen funkcionalista és ultrakapitalista társadalomfelfogás keretein belül esnek a különféle munkatevékenységek azonos megítélés alá: „Minden tevékenység egyenrangú, hiszen mindegyik a gazdaság fejlődését, növekedését szolgálja.” Ebből a – szándékoltan és erőltetetten a végletekig sarkított, elképzelt – szempontból bármi, amire társadalmi igény mutatkozik, társadalmilag hasznosnak tekinthető. Ebben a megközelítésben a dohányáruk és a szívkatéter forgalmazása között nem feszül ellentmondás.

Az ember morális érzéke azonban azt súgja, hogy ez a történet így nem kerek, és talán ezért is lett belőle hír az ország egyik leglátogatottabb hírportálján.

Amit morális reflexión értek, azt jelenti, hogy valóban komoly formában végig kellene gondolnunk – és nemcsak egyszer, hanem folyamatos, ismétlődő jelleggel –, hogy például a fogyasztást ösztönző akciós ajánlatok színes-mosolygós világával átellenben nincs-e ott a természet fokozottabb kizsákmányolása, vagy éppen az alkalmazottaké. És fel kell tennünk a kérdést: a versenyszférában – és a rezsicsökkentéssel tulajdonképpen már az állami szférában is – a termékek árának újabb és újabb csökkenését ki fizeti meg? (A pénzben kifejezhető és nem kifejezhető költségeket itt most együtt kezeljük, mivel nem az áthárított költségek összegszerűsége, hanem tényszerűsége foglalkoztat minket.)

Ha mindenki, aki valamilyen munkát végez, komolyan végiggondolná, hogy kire terheli saját gyarapodásának – vagy egyszerűen csak megélhetésének – járulékos költségeit vagy következményeit, tiszta lelkiismerettel nem sokan dolgozhatnának. Nem sok olyan munka akad ugyanis, amely morális szempontból ne lenne bírálható – és ez így természetes –, de ez nem jelenti azt, hogy – ahogy sajnos általában tesszük – nagyvonalúan lemondhatnánk a bírálat jogáról és lehetőségéről, és hogy – az érthetőség kedvéért végletesen leegyszerűsítve a problémát – a dohánygyártó cég vezetője és a szívgyógyász a társadalmi hasznosság tekintetében vagy bármilyen tetszőleges morális szempontból egyenértékű munkát végezne.

Jelenleg a nyugati világban (is) a legtöbb munka vagy tevékenység ordító morális deficittel küzd. És távol álljon tőlem, hogy bármiféle transzcendens eredetű moralitást bárkin számon kérjek. (Ki vagyok én, hogy ezt tegyem, meg hát miért is tenném?)

Még egyszer, moralitáson itt egyszerűen azt értem: végig kellene gondolni, hogy a pénzben kifejezhető költség/bevétel arányon kívül milyen, pénzben kifejezhető, de másra átterhelt költségekkel, illetve milyen olyan költségekkel jár az adott munka vagy egyéb tevékenység végzése, amelynek nincs – mert nem is lehet – ára. Mert – legalábbis demokratikus társadalomkritikai hagyományokat legalább nyomokban felmutatni tudó országokban – a munka nem pusztán lehetősége, de szükségszerűen egyfajta magyarázata, igazolása is a gyarapodásnak. A probléma az, hogy a jelenlegi globális (és magyarországi) munkaerő-piaci helyzet nem kedvez az efféle reflexív törekvéseknek (noha az olyan mozgalmak, mint az etikus turizmus, a méltányos kereskedelem vagy a nemnövekedési mozgalom, globális szinten elkezdtek kibontakozni).

Az általam imént említett morális deficit azt jelenti: nincs, aki a munkavégzésen vagy egyéb szabadidős tevékenységen emberiességi vagy (bármilyen!) morális szempontokat számon kérne. Nincs, aki hangoztatná: a munkának mindig van – illetve kellene hogy legyen – egyéni és kollektív (társadalmi) haszna is. A munkát társadalmilag önmagában az még nem legitimálja, hogy az a munkavégző – de legfőképpen a munkaadó – számára sok pénzt hoz a konyhára. Vagyis végső soron: önmagamat a másokhoz fűződő közvetlen (és közvetett!) viszonyomban kell elgondolnom. Erre utaltam, amikor imént azt írtam: a munka potenciálisan valamifajta magyarázatul vagy igazolásul szolgál, amennyiben a munkavégzőt – nagyritkán – kérdőre vonják: Mivel keresed a kenyered? Mi a munkád egyéni és társadalmi haszna? Melyek azok a költségek, amelyeket munkád során másokra hárítasz át? Ki jár jól, és igen, ki jár rosszul azzal, amit te csinálsz?

A kérdőre vonás azonban csak akkor lehet jogos, ha önreflexió előzi meg, vagyis a kérdésfeltevő a kérdést legelőször saját magának teszi fel. A moralitás mint szempont csak ezután jelenhet meg a hétköznapi interakciókban és a kritikai diskurzusokban, de jogi vagy intézményi konzekvenciái nem lehetnek. A törekvés ugyanis elsősorban nem valamilyen partikuláris morális felfogás hegemón helyzetbe emelésére, hanem a moralitás mint szempont beemelésére irányul a hétköznapi diskurzusokba, bár való igaz, hogy bizonyos alapvető morális szempontok megléte joggal tételezhető szélesebb körben is általánosnak. Így valószínűleg sokaknak feltűnik annak problematikus volta, ha valaki egyszerre végez gyógyító tevékenységet, és húz hasznot dohánybolt-koncesszióból, ha az állami döntéshozók a lakások fűtéskorszerűsítésének támogatása helyett további szennyezésre és pazarlásra ösztönözve központilag csökkentik a nagyrészt nem megújuló forrásból származó energia árát, illetve ha egyes tévéműsorok vezetői nyilvánosan kihasználnak, és nevetség tárgyává tesznek, továbbá valamiféle megalapozatlan és silány társadalomfelfogásból és összetákolt spontán személyiségelméletből kiindulva moralizálgatva kioktatnak és leckéztetnek olyan embereket, akik a rászorultság okán pár ezer forintért hajlandók (és helyzetüknél fogva már-már kénytelenek) saját megaláztatásukban közreműködni.

Az ebben az értelemben vett morális alapállású, az igazságosság valamilyen alapelve mentén megfogalmazott kritikára (hiszen az igazságossági kritériumokat nem előírni, hanem megvitatni lenne szükséges), de legfőképpen a moralitás mint szempont figyelembevételének kikényszerítésére leginkább társadalmi mozgalmak lehetnek képesek. E tekintetben azonban sajnos Magyarországon nem lehetünk túlságosan optimisták.