A második világháború alatti borzalmak, az állam nevében elkövetett bűnökkel való szembenézés elmaradása hét évtized után is beárnyékolhatja az államok közötti kapcsolatokat. Nem csak Európában kell megküzdenünk azzal a súlyos erkölcsi és jogi problémával, hogy miképp kezeljük a háborús bűnöket, az állam nevében elkövetett bűncselekményeket, az emberi jogi sérelmeket.

E kérdések körüli nézeteltérés a mai napig meghatározó Japán és Dél-Korea kapcsolatában. A két ország között régóta zajlik vita az úgynevezett „kényelmi nők” (comfort women) emberi jogainak, méltóságának sérelméről. A politikai feszültség forrása, hogy Japán napjainkig vonakodott felelősséget vállalni a második világháborúban elkövetett tetteiért. Arról a császári kormányzat által létrehozott és támogatott rendszerről van szó, amelyben többek között koreai lányokat és nőket kényszerítettek a japán hadsereg számára kialakított bordélyházakban szexuális szolgáltatásokra. Őket nevezték „kényelmi nőknek”, japánul külön kifejezést is alkalmaztak az „intézmény” megnevezésére: ianfu.

Dél-Korea kormánya és elnöke folyamatos kritikával illette Japánt az erőszakkal elhurcolt, szexuális szolgáltatásokra kényszerített, kínzásnak kitett lányok és asszonyok emberi jogainak megsértése, valamint az őszinte és valódi bocsánatkérés és kompenzáció elmaradása miatt. Japán ugyanis sokáig határozottan tagadta, hogy létezett ilyen, a hadsereg által kiépített intézmény (többek között a jelenlegi miniszterelnök is), majd miután írásbeli dokumentumok bizonyították a rendszer létezését, állami tisztségviselők bocsánatot kértek, sajnálatukat fejezték ki, és kompenzációt is biztosítottak.

A dél-koreai kormány és politikai közösség azonban soha nem tekintette e bocsánatkéréseket őszintének. 1992 óta egy kivételével minden szerdán demonstrációt tartanak Koreában annak elérése érdekében, hogy Japán nézzen szembe a múltjával. 2011-ben az ezredik szerdai demonstráción egy „kényelmi nő” bronz szobrát helyezték a japán nagykövetség elé.

Tavaly év végén úgy tűnt, Japán és Dél-Korea történelmi jelentőségű, „végleges és megmásíthatatlan” egyezséget kötött. A japán külügyminiszter, Fumio Kishida Szöulban kijelentette: a japán kormány elismeri, hogy hatóságai súlyosan megsértették a szexuális szolgáltatásokra kényszerített nők méltóságát, és ezért vállalja a felelősséget, valamint mély sajnálatát fejezi ki. Shinzo Abe, Japán miniszterelnöke telefonon külön kifejezte sajnálatát Park Geun-hye, Dél-Korea köztársasági elnökének, illetve biztosította Dél-Korea kormányát, hogy 8,3 millió dollárnak megfelelő pénzösszeget fordít a még élő idős áldozatok gyógykezelésére és megsegítésére.

Úgy tűnt, mindkét állam kormánya fellélegezhet, a megállapodással végleg lezárult a vita Japán felelősségének, az emberi jogok megsértésének őszinte elismeréséről. A megállapodás óta történtek azonban nem erről tanúskodnak.

Egyrészt a még életben lévő áldozatok és a civil szervezetek nem fogadják el az egyezséget, mert az ő álláspontjukat nem jeleníti meg, ezért azt politikai megalkuvás eredményének tartják, amelyet néhány állami vezető fogalmazott meg kizárva a tárgyalásokból azokat, akikről a szerződés valójában szól.

Másrészt a kompenzáció kifizetését Japán attól tette függővé, hogy a japán követség épülete előtt elhelyezett szobrot távolítsák el, ami érthető módon újra felveti a kérdést, hogy valóban őszinte alapokon nyugszik-e a megállapodás. Harmadrészt pedig nemrég zárult le az ENSZ nők elleni diszkriminációval foglalkozó bizottságának (CEDAW) ülése Genfben, amelyen a japán kormánynak is jelentést kellett tenni többek között a „kényelmi nőkkel” kapcsolatos kérdéssel kapcsolatban. A japán kormány kijelentette, hogy a megbízásából készült kutatások szerint nem létezik olyan ténybeli bizonyíték, írásbeli dokumentum, amely alátámasztaná, hogy a „kényelmi nőket” erőszakkal hurcolták el és kényszerítették szexuális szolgáltatásokra.

A kérdéshez való japán hozzáállást jól példázzák a következő kijelentések: a „kényelmi nőként” szolgáló nőket a nevükön kell nevezni, nem áldozatként, hanem hivatásos prostituáltként kell rájuk tekinteni. (Yoshitaka Sakurada, Liberális Demokrata Párt) Vagy: a „kényelmi nők” intézménye szükséges volt annak érdekében, hogy a japán katonák pihenhessenek a szolgálat során. (Toru Hashimoto, Osaka volt kormányzója)

A CEDAW a fenti kérdésekre adott válaszok után fogalmazta meg kritikus konklúzióját. Többek között arra a megállapításra jutott, hogy a megállapodásban foglaltak végrehajtásakor Japánnak olyan intézkedéseket kell végrehajtani, amely az áldozatokra tekintettel van, illetve az állami tisztségviselőknek továbbra is vonakodniuk kell olyan kijelentésektől, amelyek sértik az áldozatok méltóságát. A bizottság arra is felhívta a figyelmet, hogy a kormánynak biztosítania kell, hogy a „kényelmi nőkkel” kapcsolatos történelmi tényeket a tankönyvekben és az oktatásban a valóságnak megfelelően közöljék a diákokkal és a nyilvánossággal.

Kérdés, hogy egy olyan államban, amelynek politikai rendszere hetven éve demokratikus elvekre épül, miért okoz nehézséget szembenézni a múltban elkövetett bűnökkel, és miért nincs őszinte megbánás és felelősségvállalás. A politikusok miért választják a probléma gyanús takargatását, a hamis mentegetőzést, a hárítást? Miért olyan nehéz még mindig őszintén szembenézni a múltat reprezántáló emlékművel?

A válasz valószínűleg a japán kultúrában és mentalitásban is keresendő. Ehhez a japán kultúra alapos áttekintésére lenne szükség, amelyre ebben a cikkben nincs lehetőség. Annyit állíthatunk csupán, hogy a közel hetvenéves demokráciából továbbra is hiányoznak olyan tartalmi feltételek, amelyek a múlttal való szembenézést az egész politikai közösség szintjén lehetővé tennék. A közügyek intézését is áthatja ugyanis az a jelenség, amelyet a „szégyen kultúrájának” nevezünk. A szamurájok korából fennmaradt mentalitás, a becsület és az önfeláldozás értékének tisztelete nem pusztán a mindennapokban jellemzi a japán politikai közösség tagjainak életét, hanem a politikai és üzleti életben is meghatározó jelentőséggel bír a mai napig. A becsület elvesztése régen a közösségre szégyent hozó személy öngyilkosságával végződött, ami megszabadulást jelentett a szégyenérzet súlyos terhe alól.

A szégyen érzete továbbra is meghatározó jelentőségű a japán ember számára, amelynek következménye, hogy üzleti és állami vezetők azonnal lemondanak vezető pozícióikból, ha a nyilvánosság tudomást szerez szégyenteljes hibáikról, döntéseikről vagy nyilvános kritika célpontjává válnak. (Ez a mostani miniszterelnökkel Shinzo Abéval is megtörtént 2007-ben.) A „kényelmi nők” ügye azt jelenti, hogy Japánnak szégyenteljes cselekedettel kell szembenéznie és felelősséget kell vállalnia a nemzetközi közösség előtt. Az őszinte bocsánatkérés és a jogi-erkölcsi felelősségvállalás gyógyír lenne e szégyenérzetre.

A „kényelmi nőkkel” kapcsolatos tagadó magatartás azonban illeszkedik az eddigi állami gyakorlathoz. Néhány példa: a nankingi tömegmészárlással kapcsolatos információk elhallgatása, tankönyvekből való kihagyása, a háborús bűnösök emlékét őrző Yasukuni szentély japán állami vezetők (például Shinzo Abe) általi látogatása, a háborús bűnösök tetteinek nyilvánosság előtti mentegetése, igazolása.

A múlttal való szembenézés és felelősségvállalás nélkül nincsenek gyümölcsöző nemzetközi kapcsolatok. A bűnök elhallgatása, takargatása hozzájárul az államok közötti kapcsolatok romlásához, nacionalista és gyűlölködő nézetek terjedéséhez. A demokrácia intézményei arra is szolgálnak, hogy a politikai közösség tagjai szabad demokratikus diskurzus keretei között megismerjék és megvitassák történelmi múltjuk problematikus elemeit. A múlttal való szembenézés és őszinte felelősségvállalás akkor valósulhat meg, ha a közösség tagjai intenzív kommunikációt és vitát folytatnak a közösséget érintő kérdésekben. Ez nem történhet meg addig, míg a japán fiatalok a szamurájok dicső tetteiről olvasnak a tankönyvekben, miközben szinte alig hallanak Japán huszadik századi történetéből, a szomszédos országokban kifejtett agresszióról, Japán második világháborús szerepéről.

A „takargatás politikája” nem veszélytelen. A japán politikai közösség tagjai nem értik, mi az oka, hogy a szomszédos országok (Kína, Dél-Korea) folyton kritizálják hazájukat. Ha a japán fiatalok nem tanulnak a második világháborúban elkövetett tettekről, az emberi jogok tartalmával kapcsolatos diskurzusban is nehezen találják meg a helyüket. A japán közösségnek azzal a feladattal kellene először megbirkóznia, hogy a demokratikus viták részévé tegye történelmének szégyenletes részeit is.

Az állam nevében elkövetett súlyos emberi jogi sérelmek miatti felelősséget nem mossa el az állami vezetők közötti egyszerű megállapodás. A múlt bűneinek terhe továbbra is a politikai közösségre nehezedik.