A kormány 2010 decemberében saját drogügyi tanácsadó és döntés-előkészítő szervének, a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságnak a véleményét ki sem kérve utasította el a 2009-ben elfogadott nemzeti drogstratégiát. Ez a drogstratégia vállalhatatlan, majd mi megmutatjuk, hogy kell drogstratégiát készíteni – hangzott a kormányzati verdikt. Hát most megmutatták!

A négy nagy szakmai ernyőszervezet – a Magyar Addiktológiai Társaság, a Magyar Drogprevenciós és Ártalomcsökkentő Szervezetek Szövetsége, a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetsége és az Ártalomcsökkentők Országos Szakmai Egyesülete – ízekre szedte az augusztus végén nyilvánosságra hozott tervezetet, és megsemmisítő kritikát mondott a kormány által beharangozott új drogpolitikai irányról. Ezt az új irányt a következő receptből keverték ki: végy egy nagy adag kultúrkampfos szembenállást a „posztmodern élménytársadalmakkal”, adj hozzá egy csipetnyi idegenkedést a civil társadalomtól, önts hozzá egy merőkanálnyi zéró toleranciát és rendpártiságot, kavard össze, majd szórd meg hangzatos egészségfejlesztő retorikával, és el is készült a nemzeti együttműködés kormányának drogstratégiája.

Az első probléma ezzel a tervezettel az, hogy jogi felhatalmazás nélkül készült. Míg a 2009-es drogstratégia kialakítására egy, az összes parlamenti párt által elfogadott országgyűlési határozat adott felhatalmazást, addig a jelenlegi eljárást semmiféle határozat nem tette legitimmé. A tervezetet egy tízfős munkacsoport dolgozta ki, és az egész szövegből árad az egységes koncepció hiánya. Öszvérmegoldás született, amely gyakran önellentmondó, irreális vagy éppen mérhető eredményekkel nem kecsegtető célkitűzéseket tartalmaz – ami pedig jó benne, azt a jelenleg végrehajtatlanul hagyott drogstratégiából emelték át, persze olyan körítéssel, mintha most találták volna ki.

Vegyük például az állítólag „újszerű” egészségkoncepciót, amelyet az 1986-os Ottawai Chartára alapoztak a drogstratégia készítői. Ez a dokumentum a maga idejében valóban forradalmian új mondandóval bírt: az egészségfejlesztés nem az állam kontrolljának növelése az egyén felett, hanem az egyén kontrolljának növelése a saját egészsége felett. Az egészség az élet erőforrása, nem az élet célja. Rejtély, hogy miként következik ebből a zéró tolerancia és a büntetőjogi szabályok szigorítása. Miként következik ebből a szermentesség kizárólagos erőltetése és az ártalomcsökkentés elutasítása? Logikusan éppen egy olyan drogpolitikai szemlélet következne belőle, amely az egészséget jogként és nem kötelességként, nem a betegség (szerfogyasztás, függőség) hiányaként, hanem teljes fizikai, lelki és szociális jóllétként fogja fel. A kormány tervezetében a drogfogyasztó fegyelmezendő egyén, akinek pusztán ahhoz van joga, hogy drogmentessé váljon, és akit ki kell rekeszteni a közösségből, hogy megvédjük a többség jogait. Ez a szemlélet nem újszerű – a szakmai szervezetek egyöntetű véleménye szerint inkább elavultnak és stigmatizálónak nevezhetnénk.

A drogstratégia-tervezet fogalmaival kapcsolatban érdemes megfigyelni, milyen zavaros az olyan kifejezések használata, mint a „drog” vagy a „kábítószer”. Az Egészségügyi Világszervezet hivatalos definíciója szerint minden olyan szer drog, amely a központi idegrendszerre hat, a hangulat, a tudatállapot és a kogníció módosulását eredményezi, legális státuszától függetlenül. A kábítószer ellenben az ellenőrzött (értsd: tiltott) anyagok listáján szereplő drogokat jelenti a jogi szakzsargonban.

A tervezet gyakran a drog szót a kábítószer szinonimájaként használja. Ez tűnhet véletlen hibának is, azonban egy nagyon is világos koncepció sejlik fel mögötte: az államilag (mi több, néha egyházilag) promotált legális szerek, mint az alkohol és a dohány, nem annyira veszélyesek, és ez indokolja legális státuszukat. A tények viszont makacs dolgok. Az alkohol és a dohány jóval nagyobb egészségügyi és szociális ártalommal jár mind az egyén, mind a társadalom szintjén, mint a legtöbb illegális szer. Nincs tudományos alapja annak, hogy az állam másként kezeli azokat, mint a marihuánát vagy a kokaint. 1961-ben az ENSZ tagállamai politikai döntést hoztak arról, hogy a nyugati civilizáció által évszázadok óta használt szerek legálisak maradnak, a harmadik világ által tradicionálisan fogyasztott szerek pedig tiltólistára kerülnek. Vajon mennyire lehet hiteles a fiatalok szemében az ugyanazon állam által meghirdetett zéró tolerancia a kábítószer-fogyasztókkal szemben, amely pártközi konszenzussal Pálinka Nemzeti Tanácsot alapít az egyik legveszélyesebb drog promóciójára? Vagy amelynek frissen alkotmánybíróvá választott parlamenti képviselője egy törvénymódosítás kapcsán kijelenti, hogy „a dohánylobbi erősebb volt”?

A drogstratégia tervezete azt javasolja, hogy szigorítsák a büntetőjogi szabályozást: a rendőrség által nyakon csípett fogyasztó csak egyszer választhassa az elterelést, de akkor is fizesse a bűnügyi költségeket, ha pedig többször elkapják, akkor már álljon bíróság elé. Az elterelést 1993-ban azért hozta létre az MDF-kormány, mert ráébredt, hogy az államnak sokkal nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy a fogyasztókat az ellátórendszerbe vonja, mint hogy megbüntesse. 1998 után a szigorítás éveiben az ügyészségeket és bíróságokat elárasztották a rengeteg adófizetői forintot és bírói munkaórát felemésztő büntetőeljárások, amelyeknek semmi értelmük sem volt a fiatalok meghurcolásán kívül: a statisztikák szerint a drogfogyasztás trendjei változatlanul emelkedtek tovább. Ha a fogyasztó büntetése egyszeri alkalommal értelmetlen pénzkidobás, akkor vajon miért lenne más másodszorra vagy harmadszorra? Talán tovább akarjuk növelni azt a 8 milliárd forintot, amit évente az állam a drogfogyasztók büntetésére költ? Sokkal bölcsebb döntés lenne dekriminalizálni a fogyasztást és a mostani évi 1-2 milliárd forint többszörösét költeni megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre.

A drogstratégia tervezetében kimondottan alkotmánysértő csemegéket is találunk. Agyrém, hogy az ifjúság erkölcseinek túlbuzgó védelmezői betiltanák a kenderlevelet. Vajon az ötágú levél is önkényuralmi jelkép lesz, mint az ötágú csillag? Talán kevésbé zavaró érv a kormány számára, hogy ez a javaslat a véleménynyilvánítás szabadságával nehezen fér össze, de azt esetleg végiggondolhatták volna, hogy milyen következményekkel jár. Elviszi a rendőr a kenderleveles pólót viselő tinédzsert? Csakhogy ez a legjobb reklám a lázadó divatkellékek iránt érdeklődő kamaszoknak, az lesz a menő, aki kenderleveles pólót visel, és füvet szív! Az is az agyrém kategóriába tartozik, hogy a kormány Szent Inkvizíciót Internetfigyelő Szolgálatot hozzon létre „a drogokat kedvező színben feltüntető” tartalmak letiltására. Vajon az inkvizítorok rendőrök fogják eldönteni, hogy milyen tartalmak tüntetik fel kedvező színben a drogokat, és melyek nem? Az alkotmányos büntetőjog elvével ellenkezik a bizonyítási teher megfordításáról szóló javaslat is, amely szerint a kábítószeres ügyekben a vádlottnak kell igazolnia, hogy a vagyonát nem bűncselekményből szerezte. A vagyonelkobzás az egyik legsúlyosabb büntető jellegű intézkedés, amelyet csak szűk körben, a bűncselekménnyel szorosan összefüggő vagyonra lehet elrendelni. A tisztességes eljáráshoz való jogot sérti, ha a vádlottaknak kell az ilyen esetekben bizonyítaniuk, hogy vagyonuk nem drogkereskedelemből származik.

A hab a tortán, hogy a drogstratégia meggyengíti a civil kontrollt az állam és a drogstratégia végrehajtása felett. Jelenleg négy civil delegált ül a kormány fő döntés-előkészítő és tanácsadó szervében, a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságban – köztük jómagam. Bár a kormány legtöbbször agyonhallgatta a tanácsainkat, a civil képviselet eddig garanciát nyújtott az átláthatóságra és elszámoltathatóságra. A tervezet szerint ez a bizottság átalakul tárcaközi bizottsággá, amelyben nem lesz hely a civileknek. A jelenlegi szűkülő költségvetési környezetben egyre kevesebb pénzre pályázhatnak a drogfogyasztókat segítő szervezetek. A várható következmény, hogy ezentúl a kormány önmagát értékeli.