A labdarúgó Európa Bajnokság huszonnégy csapata közül csak egy jött Németországból. Az Egyesült Királyságból viszont három is: Anglia, Wales és Észak-Írország. Elég különös. Elvégre Kelet- és Nyugat-Németország csak 1991-ben egyesült újra, a bajorok és a poroszok 1871 óta élnek közös államban, míg Írország, Wales és Skócia Angliához csatolásának, illetve egyesítésének évszámai 1177, 1542 és 1707.

Miért drukkolnak a türingiaiak, a szászok és a svábok egy csapatnak, a németnek, és miért több különbözőnek az Egyesült Királyság állampolgárai? (Skóciának, sőt még Gibraltárnak is saját futballcsapata van.) Nem volna erősebb a csapatuk, ha a legjobb játékosok az egész országot képviselnék? Feltehetően a britek tisztában vannak ezzel, mégis saját nemzeti csapataikat preferálják az Egyesült Királyság erősebb együttese helyett – még akkor is, ha kikapnak a kis Izlandtól. Végül is, ha csak arról volna szó, melyik erős csapathoz húznak, akkor lehet, hogy sokan a Barcelonát választanák. A csapat, amelyről azt tartjuk, hogy „minket” képvisel, bizonyos értelemben olyan, mint mi magunk vagyunk.

Innen nézve, a Brexit népszavazás kevéssé meglepő. A „Remain” kampány az uniós tagság gazdasági hasznaira és a kilépéssel együttjáró költségekre fókuszált. Az utóbbiak közül néhány az eredmény bejelentése után azonnal jelentkezett: az angol font árfolyama zuhanni kezdett, és a részvénypiacok kiszippantottak néhány billió dollárnyi vagyont.

A szavazók 52 százaléka mégis olyan országot kívánt magának, ahol lengyelek és románok nem élhetnek, és nem versenyezhetnek a gazdasági pozíciókért. Ezt gondolhatták: ha beengedjük őket, lehet, hogy jobb lesz a csapat, de az már nem a mi csapatunk lesz. Vagyis egy újabb eset, amikor az érzelmek felülkerekednek a gazdasági logikán. Érzelmeink algoritmusa az evolúció eredménye: ez befolyásolja legtöbb döntésünket, köztük politikai választásainkat. Azok a költség-haszon elemzések, amelyek nincsenek kapcsolatban az érzelmi tájolónkkal, nem is mozdítják el az iránytűt.

A kérdés lényege, hogy kik vagyunk „mi”. Mit jelent az Európai Unió, Nigéria, Irak, Törökország, Svájc vagy más politikai entitás tagjának lenni? A „mi” érzékelése agyunk egyik alprogramja. Az „én” tudatosításán alapul, amely egyike az agy kreációinak: egy létező lény érzékelése, akinek tapasztalatai, emlékei és céljai vannak, képes cselekedni és érezni – ezt nevezi az idegtudomány neves professzora, Antonio Damasio „önéletrajzi énnek”.

Agyunk nagyon is tisztában van más érző és célkitűző entitások létével. Szeretünk olvasni arról, hogy mások mit gondolnak, éreznek, terveznek. Ugyanezeket a mentális eszközöket használjuk a „mi” felépítésekor is: emberek, akik iránt érdeklődést tanúsítunk, akiknek sikert kívánunk. Úgy gondolunk erre a „mi”-re, mintha egy személy volna születési adottságokkal, saját életúttal, törekvésekkel. Cégeket jogi személynek tekintünk, országokról úgy beszélünk, mintha személyes tulajdonságaik lennének: a németek rendkedvelők, az olaszok szenvedélyesek, a britek szenvtelenek. És nyilvánvaló, hogy a „mi” körülírása maga után vonja az „ők” meghatározását: azok, akik jóléte számunkra kevésbé fontos, mint a sajátunk.

Joshua Greene, a Harvard Moral Cognition Lab igazgatója fejtette ki, hogy erkölcsi érzelmeink az emberi együttműködés elősegítésére fejlődtek ki. Miként az evolúciónak köszönhetjük, hogy a reprodukciót szexuális vágyak biztosítják és nem észérvek, úgy fejlődtek ki a mások magatartására reagáló érzéseink: a gyengédség, az együttérzés, az undor, a harag. Az „én” és a „mi” konfliktusában erkölcsi érzelmeink korlátozzák az egyéni visszaélést a közös javakkal. Hasonlóképpen, a „mi” és az „ők” versenyében erkölcsi érzelmeink segítenek fenntartani a csoport összetartozását.

A technológiai és kulturális fejlődés folyamatosan a „mi” egyre kiterjedtebb felfogását igényli. Az elmúlt tízezer év során, ahogy kis vadászó-gyűjtögető csoportokból mezőgazdasági települések lettek, majd kiteljesedett az urbanizáció, úgy nőtt azoknak az embereknek a hálózata, akik kapcsolatba lépnek és együttműködnek egymással. Kis közösségekből nemzetállamok fejlődtek, majd olyan egységek, mint az Európai Unió.

Amíg az emberek a mezőgazdaságból éltek, kapcsolati körük kicsi volt: keveseknek kellett egymással beszélniük, következésképp változatos nyelveket használtak. Ez a magyarázata, hogy Kamerunban, a Spanyolországnál alig kisebb országban mintegy 230 nyelvet lehet megkülönböztetni. Ezzel ellentétesen, amikor az ipari forradalom hatására megnőtt a nagyobb piacok értéke, Olaszország (1861-1871) és Németország (1870-1871) kisebb államok egyesítésével jött létre, nacionalista érzelmek és közös nyelv szükségszerű létrehozatalával.

Nyilvánvaló, hogy a „mi” közös felfogása megkönnyíti a politikai formációk életét. Enélkül az állam kinek a nevében hozna döntéseket, rendelkezne jogokról és kötelességekről? Például ha a „mi” csak az alavitákat jelentené Szíriában, a kikuyu népet Kenyában, vagy a han kínaiakat Kínában, az mindenki mást lázadásra sarkallna.

Világos, hogy a közös nyelvvel és vallással rendelkező államok könnyebben alakítják ki saját „mi” felfogásukat, mint más országok. Ám a világ tele van nyelvileg és vallásilag sokféle államokkal, amelyekben a „mi” eltérő értelemben jelent meg, és a politika folyamatosan újrafogalmazza a jelentését.

Például az Egyesült Államokban a „mi” kezdetben csak a fehér angolszász protestánsokat foglalta magában, de nem az íreket, az olaszokat, a lengyel katolikusokat vagy a zsidókat, és különösen nem az afrikai amerikaiakat. Nagyobb részt politikai folyamatok eredménye, hogy mára a „mi” sokkal befogadóbb értelme bontakozott ki.

Közös nyelv és vallás hiányában az Európai Unióban a „mi” jelentésének a sok évszázados kölcsönhatásban formálódott közös értékeken és kultúrán kell alapulnia. Mik ezek? Például a reneszánsz, a felvilágosodás, az ipari forradalmak, a fantasztikus tudományos és művészeti teljesítmények és a sportok sokasága. Furcsa, hogy az euró bankjegyeken homályos motívumok vannak és nem egyetemes jelentőségű alakok, mint például da Vinci, Newton, Voltaire, Rembrandt, Cervantes, Chopin, vagy Beethoven, akik Európa kulturális örökségének legfontosabb képviselői.

A közös európai célokat akkor lehet elérni, ha a „mi” európai értelme kétségtelenül magában foglalja, hogy mondjuk a bolgárok szabadon élhetnek és dolgozhatnak Birminghamben. Ha mindannyian európaiak, akkor mindannyian élhetnek bárhol Európában, tetszésük szerint. Így akár győztes csapatot is alkothatnak.

Fordította: Tóth Gábor Attila

(A szerző a Harvard Egyetemen a Center for International Development igazgatója és a Kennedy School of Government professzora. A fordítást a Project Syndicate engedélyével közöljük.)