A körút első napján XVI. Benedek a német szövetségi parlamentben tartott beszédet. Egyetemi előadásnak beillő felszólalása fókuszában politika- és jogfilozófiai megfontolások álltak. A képviselőknek és az államélet más vezetőinek azt hangsúlyozta, hogy a politika, a jog és az erkölcs elválaszthatatlan egymástól, ezért a politikai döntéshozóknak törekedniük kell az igazság keresésére és megvalósítására. Bár a pápai beszédet a helyszínen nem követték kérdések és kommentárok, az egyházfő négynapos útjának eseményei mégis jól megvilágították álláspontjának árnyoldalait. Azt a megközelítést alig érte kritika, hogy a jog és a politika nem függetleníthető az erkölcstől. Ám sok-sok jel figyelmeztette a pápát arra, hogy az igazság és az erkölcs mibenléte nem magától értetődő és kinyilatkoztatható, hanem vitatható és vitatott dolog. A katolikus egyház jelenlegi erkölcsi pozíciója a meggyőződéses ateistákon túl az istenkeresők milliói számára is kevéssé meggyőző.

A német születésű Benedek pápa olyan országba tért vissza, amely ugyan becsben tarja a keresztény hagyományokat, és támogatja az egyházak tevékenységét, de a katolikus magánéleti regulák néhány alapelemét alapos megfontolás nyomán elutasítja. Vegyük csak szemügyre azokat az állami vezetőket, akik az első napon fogadták a pápát. A szövetségi elnök, Christian Wulff konzervatív, katolikus vallású politikus, aki nemcsak hogy elvált korábbi feleségétől, hanem újraházasodott, ami az egyház szemében bűn, az egyén életében viszont a boldogságkeresés keserű-édes velejárója lehet. A főváros polgármestere, Klaus Wowereit – épp a napokban választották meg a berlini polgárok harmadszor erre a tisztségre – nyíltan vállalja, hogy meleg, és az is közismert, hogy közel húsz éve él együtt társával, egy idegsebésszel. A kancellár, a szintén konzervatív Angela Merkel, vagyis egy nő tartja a kezében a kormányzati irányítást, ami a Vatikán intézményeiben elképzelhetetlen, és az egyházi tanítás szerint az sem kívánatos, hogy a társadalmak átértékeljék a nők hagyományos családi szerepét. Mindez szerintem nem azt mutatja, hogy a göcsörtös fából faragott emberek képtelenek befogadni a vallás igaz tanítását, hanem inkább azt, hogy józan ésszel nem lehet erkölcstelennek tartani az egyház által kárhoztatott magánéleti cselekvéseket.

A pápa németországi programjai között több más olyan eseményre is sor került, amely jól tükrözte az egyház társadalmi szerepvállalásának nehézségeit. Ahogy számos más országban, úgy itt is találkozott Benedek a papok és szerzetesek által elkövetett súlyos szexuális abúzusok áldozatainak képviselőivel. A szembenézés, a sajnálkozás és a megbánás méltó az elismerésre, mégis a személyi és intézményi következmények levonása nélkül csak felemás eredménnyel jár. Meglehet, az áldozatok sokaságának haragja már nem enyészik el, de a bizalom hosszú távú helyreállításához következetes felelősségre vonásokat és intézményi reformokat vár el a közvélemény. A képlet elvileg egyszerű: hierarchikus felépítésű, szigorú szabályzatú intézményekben, amelyekben nemi elkülönítés érvényesül, nagyobb valószínűséggel fordulnak elő szexuális bűntettek, mint más közösségekben. Az okok tisztázása nélkül a tragédiák megismétlődése ellen nincs garancia. A régóta hiányolt tisztázásnak azonban most sem érződött az előszele.

Szintén nagy várakozás előzte meg a más vallások vezetőivel és híveivel való találkozást. Mivel Németországban nagyjából ugyanannyi protestáns és katolikus él (kb. 24-24 millió), és a muszlimok is már 4 milliós közösséget alkotnak, a párbeszéd és az elismerés gesztusai hozzájárulhatnak a különböző hitűek békés együttéléséhez. Szavakból nem is volt hiány, ám a kézzelfogható eredmények elmaradtak. Például komoly probléma, hogy ha a férj és a feleség (vagy más családtag) különböző keresztény felekezethez tartozik, akkor nem tudnak vasárnaponként közösen menni istentiszteletre. A katolikus és protestáns vezetők mostani megbeszélésén azonban nem sikerült előrelépni egy valóban ökumenikus megoldás felé.

Tanulságos volt az is, ahogy a pápa berlini napján több helyen tiltakoztak a vatikáni policy ellen. A tüntetéseken persze felbukkantak a gyűlölködés hangjai és képei, messze a jó ízlés határain túl. Nagyobb számban és színesebb kivitelben jelentek meg azonban az olyan álláspontok, amelyek azt kérték számon a pápán, hogy ha a szeretetről papol, miért átkoz homoszexuálisokat, akik őszintén és odaadóan szeretik egymást. A közéleti tárgyú prédikációk egyfelől, a kritikus cikkek és az ellentüntetések másfelől a nyilvánosság egy fontos összefüggésére mutatnak rá. Az egyház teljes joggal igényli, hogy a vallást ne próbálják száműzni a magánszférába, a vallási intézmények hallathassák hangjukat a közügyekben, és megpróbálhassák az általuk helyesnek vélt irányba terelni a közvéleményt és a döntéshozókat. Ennek az elkötelezett közéleti szerepnek viszont az az ára, hogy tűrni kell a mégoly kemény nyilvános bírálatot is, és nem lehet különleges vallási érzékenységre hivatkozni, ha a mindenki számára hozzáférhető nyilvános térben kérdőjelezik meg vagy vetik el az egyházi álláspontot. Miként az egyház nyilvánosan terjesztett felfogása sokakat sért, úgy elkerülhetetlenül sértőek a rivális álláspontok is.

A pápalátogatás összességében megerősítette azt a feltevést, hogy a modern társadalmi kérdések olyan kihívást jelentenek a legnagyobb keresztény egyház számára, amellyel nehezen képes megbirkózni. A látható következmény, hogy hívek milliói fordulnak el a hit hagyományos intézményi formájától. A német polgárok közel kétharmada ma is hívőnek tekinti magát, de a hagyományos egyházak nagyon keveseket tudnak érdemben megszólítani. A katolikusok alig több mint 10 százaléka, 3 millió ember jár templomba. Tíz évvel ezelőtt még kétszer ennyien voltak az aktív hívek. A számok nem azt mutatják, hogy az emberek hátat fordítottak az erkölcsi igazságnak, hanem azt, hogy a maga módján a legtöbb embert foglalkoztatják az igazságosság kérdései. A modern plurális világ jellegzetességei mellett a katolikus egyház társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjával és az egyházon belüli súlyos visszaélésekkel is magyarázhatók a tendenciák. A egyház státusza és működése nem kritizálhatatlan belügy, mert a hívek testi integritásáról és – akárhányféleképpen értjük is – mindannyiunk lelki boldogulásáról van szó.