Vidkun Quisling neve egyet jelent az ördöggel való cimborálással. A második világháború idején Norvégia fasiszta vezetője volt, feleségével egy grandiózus villában lakott Osló mellett. Ma ez a villa ad otthont a Holokauszt és Vallási Kisebbségek Kutatási Központnak. Egy elátkozott hely nagyszerű átalakulása.

Idén magával ragadó kiállítást láttam ebben a központban az 1814-ben kihirdetett első független norvég alkotmányról. A figyelemre méltóan felvilágosult és progresszív alkotmányszöveget a történelem, a jog és a filozófia tudósai írták. Többen közülük a görög klasszikusok értői voltak, mások az ősi hébert ismerték, és mindanyian Kant és Voltaire lelkes olvasói közé tartoztak.

A norvég alkotmányba azonban bekerült egy különleges paragrafus. A második cikk kinyilvánította a vallásszabadságot a lutheránus államban, de azzal a kivétellel, hogy „zsidóknak tilos a belépés a királyság területére”. Furcsa tilalom, különösen azokban az időkből, amikor Napóleon polgári jogokat biztosított a zsidóknak az elfoglalt területeken. És nem sokkal azelőtt, hogy a norvég alkotmány hatályba lépett, a dán király állampolgárságot adott az országa területén elő zsidóknak.

Nem az a legfurcsább, hogy az 1814-es norvég alkotmány tartalmazta ezt a klauzulát, hanem az, hogy miért. Az alkotmányozó értelmiségieket nem rasszista indítékok vezették; nem gondolták, hogy a zsidók biológiailag alacsonyabb rendűek. Inkább a kultúrával és a hittel magyarázták a szabályt: a zsidók hitét és szokásait összeegyeztethetetlennek tartották a felvilágosult Nyugat értékeivel. Az alkotmány szövegezőinek egyike, Frederik Motzfeldt úgy érvelt, hogy a zsidók sosem asszimilálódnak egyetlen állam népéhez sem. Mások azt állították, hogy a judaizmus arra ösztökéli követőit, hogy csapják be, károsítsák meg a keresztényeket és más nem zsidókat. A közhiedelem szerint a zsidók mindig „államot alkotnak az államban”.

Kétségtelen, az alkotmány szövegezői tudták, hogy más államokban hosszú ideje üldözik a zsidókat, de úgy ítélték meg, ez nem Norvégia problémája. Norvégia számára az volt a legjobb, ha egyáltalán nem engedik meg, hogy állampolgárok legyenek. A héber kultúra tudósainak magyarázata szerint a judaizmus és a norvég alkotmány összeférhetetlenek. A mózesi törvény az egyetlen alkotmány, amit a zsidók elismernek, mondták a szakértők, és úgyanúgy féltek tőle, mint ahogy az iszlám mai kritikusai félnek a saríától.

Tehát a vallás okozott gondot, nem a faji származás, bár a kettőt könnyű összekeverni. Ahogy Håkon Harket, a zsidóellenes klauzula legnagyobb norvég tudósa emlékeztet: „Még a zsidók polgári jogaiért küzdők is gyakran arra törekedtek, hogy a zsidókat megszabadítsák a judaizmustól.”

Nyilvánvaló a hasonlóság a zsidókkal és a judaizmussal szembeni egykori és a muszlimokkal és az iszlámmal szembeni mai érzületek között. Sokan a felvilágosodás nyugati értékeit látják veszélyben az „iszlamizálódás” miatt. A muszlim kártevők úgymond állam az államban, az asszimiláció lehetetlen, és az elvakult muszlimokat képtelenség szekuláris alapon eltántorítani a hitüktől.

Persze 1814-ben nem volt zsidó megfelelője az erőszakos dzsihádizmusnak, amely manapság megmérgezi a muszlimok és a Nyugat kapcsolatait. Mégis van mit tanulnunk a norvég alkotmány elhibázott és csak néhány évtizeddel később eltörölt zsidóellenes rendelkezéséből. Méltányolható indítékokból is fakadhatnak rossz döntések, és az iszlám vagy a judaizmus ismerete sem garancia a rossz ötletek ellen. A legfontosabb tanulság pedig az, hogy esztelenség, sőt veszélyes az alapján megítélni embereket, amit a hitükről gondolunk. Ha azt feltételezzük, hogy vallási okból minden muszlim egyformán gondolkodik, és egységes szellemiségük van, nem pedig sokféle egyéni meggyőződésük, ugyanolyan nagy hibát követünk el, mintha azt gondoljuk, hogy ismerjük a zsidók, a keresztények vagy mások elméjét. És súlyosan félrevezető gyakran homályos ősi vallási szövegek miatt a sokrétű hitbéli meggyőződést hozzáláncolni egy ideológiai állásponthoz.

A nyugati országokban populista demagógok betiltanák a Koránt és megtiltanák a muszlimok bevándorlását. Támogatóik száma nőhet a Közel-Keletről kiinduló terrorizmus keltette fokozódó aggodalom miatt. De még nem ők a többség, és még nem uralkodó nézet, hogy az „arabizálódás” vagy az „iszlamizálódás” közvetlen veszélye fenyegeti a Nyugatot. Ennek ellenére olykor elismert politikusok is hajlamosak – akár a legjobb céloktól vezérelve – elkövetni olyan hibát, mint amilyet az 1814-es norvég alkotmányozó gyűlés tagjai.

David Cameron brit miniszterelnök például úgy tervez leszámolni az iszlám szélsőségesekkel, hogy betiltja az olyan nézetek kinyilvánítását, melyek a kormányzat szerint támogatják vagy dicsőítik az extrémizmust. Azt nyilatkozta, hogy bíróság elé állítják azokat, akik „elutasítják az értékeinket, akár erőszakosak az eszközeik, akár nem”.

Cameron nem rasszista vagy bigott. Valós nehézséggel próbál szembenézni: az erőszakos, szélsőséges ideológiák hirdetésével. Ám amíg erőszakos tettek miatt kétségkívül indokolt a büntetés, addig eljárást indítani pusztán azért, amit emberek gondolnak – vagy ami még rossszabb: amit hiszünk, hogy gondolnak –, boszorkányüldözésre emlékeztet.

Cameronnak igaza van: meg kell védenünk az olyan „alapértékeket”, mint a „demokrácia és a tolerancia”. Csakhogy nehezen érthető, miért is volna ehhez jó megoldás eszmék betiltása vagy azok megbüntetése, akik nem tesznek többet, mint kinyilvánítják nézeteiket.

Fordította: Tóth Gábor Attila

(A szerző a demokrácia, az emberi jogok és az újságírás professzora a Bard College-ban. Számos könyv szerzője, köztük a Murder in Amsterdam: The Death of Theo Van Gogh, a Limits of Tolerance és legújabb kötete, a Year Zero: A History of 1945. Írását a Project Syndicate engedélyével közöljük.)