Madonnától Björkig, az elit New Yorkertől a populista Daily Mailig az egész világ támogatja Oroszország tiszteletlen aktivistáinak ügyét, s bár Putyin koncepciós perének nem fog véget vetni a lányok bebörtönzése elleni nemzetközi tiltakozás, a Kreml aligha örül a média kellemetlenkedésének. Csakhogy a Nyugat támogatásában – írta minap a New York Times olvasói rovatában Vagyim Nyikityin újságíró és politikai elemző – van valami mélyen nyugtalanító. Húsz évvel a hidegháború vége után újra az a veszély fenyegeti esetleg az értelmiségi disszidenseket, hogy a nyugati „oroszellenes narratíva” játékszereivé válnak? Az ilyen játékszerek – válaszol az olvasói levél a maga költői kérdésére – majdnem olyan veszélyesek lehetnek, mint a háziállattá szelídített tigris, amely beleharap abba a kézbe, stb. És azzal fejezi be töprengését, hogy mivel a Pussy Riot valami olyasmit akar – szabadságot a patriarchális férfiuralomtól, a kapitalizmustól, a vallástól, a konvencionális erkölcstől, a társadalmi különbségektől és a korporatív állam teljes rendszerétől –, ami egyaránt elborzasztja, provokálja és fenyegeti a megállapodott társadalmi rendet Oroszországban és a Nyugaton (időtlen idők óta), e bátor nőket csak akkor szabad támogatnunk, ha mi is elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy végigmenjünk az úton.

Nos, kedves Vagyim, én nem hiszem, hogy bátorság kérdése végigmenni egy ilyen úton, még ha valóban ez is a bebörtönzött lányok útja. Ami velük történik, akár fenyegetik mindkét rezsimet, akár nem, az rossz, ebben egyetértünk. Abban is egyetértünk, hogy érdemes kinek-kinek tisztáznia a nagyvilágban az indokait, hogy tulajdonképpen mi benne a rossz. Erre magam is kísérletet tettem ugyanezen a fórumon a napokban. Ezt próbálja meg Winter Ádám is, amikor a művészi kifejezés szabadságának határait vizsgálja. Abban nem vagyunk egy véleményen, hogy csak a nyugati, kapitalista globalizációt elvető punk indokok jók. Korántsem. Én például nem vagyok punk, s nem vetem el az alkotmányos demokráciát, azon a címen se, hogy hírhedten tökéletlen lehet. A vallásszabadságot se. A politikai szabadságjogok védelmét se. Pedig szerinted aki a Pussy Riot szabadon bocsátását követeli, annak ezen az úton kellene bátran „végigmennie”. Tévedsz.

A Pussy Riot gondolkodásának szabadságát össze kell egyeztetni a tolerancia elvével, méghozzá kétféle értelemben. Egyfelől lelkiismereti szabadságukat, hitük vagy hitetlenségük megvallásának szabadságát, illetve politikai és művészi mondanivalójuk kifejezésének szabadságát mások ugyanilyen szabadságjogaival. Másfelől alkalmazkodniuk kell azokhoz, akik a szabad vallásgyakorlás jogait gyakorolják ezen a helyen. Azt, hogy ezt valaki hogyan teheti – fedetlen fővel vagy fejfedővel, miniszoknyában vagy mezítláb, hangosan vagy hangtalanul –, az állam nem korlátozhatja. Ezt ők szabályozzák a maguk egyházának szertartásai és meggondolásai szerint, s ha vita van közöttük ebben, a kormányzat nem foglalhat állást a hívők nézeteltéréseiben. Ha megtenné, ugyanúgy negatív cenzúrát gyakorolna, mint az a miniszterelnök, aki a sajtó és a média vitáiba beleszólva közpénzen folytat saját nézetei védelmében propagandát. Még szép, hogy megnyerően, hiszen egy sereg agitprop szakembert fizet a költségvetésből nemzeti együttműködésének népszerűsítésére.

A Pussy Riot nyilvánvalóan olyan szabályokat vett semmibe, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania, gondolkodásától és politikai törekvéseitől függetlenül. Ezért ugyanúgy kijár nekik, hogy kidobják őket, mint a republikánusok gyűlésén botrányt okozó demokratáknak. Vagy azoknak, kevésbé emelkedett példával, akik a zöldségboltban hangoskodnak. Az imádság háza, a gyűlésterem és a bolt mindenki előtt nyitva áll, de persze csak elfogadható feltételekkel. A Pussy Riot ugyanakkor nyilvánvalóan jelképesen dacolt a kézenfekvő szabályokkal, s noha ez nem igazolja a dolgot, mentségükre szól, hogy ez olyan körülmény, ami megkülönbözteti viselkedésüket a közönséges szabálysértésektől. Egy makulátlan jogállamban is kidobnák a lányokat, punktól és politikától függetlenül, s az egyházi vezetők, ha nem szégyellnék a politikai felhangokat, benyújthatnának esetleg egy számlát a gyalázatot lemosó szertartás költségeiről.

A hetvenes években, írja a hozzászólás, Amerika és szövetségesei nem sokat törődtek azzal, hogy mit mondanak a szovjet másképp gondolkodók, csak az volt a fontos számukra, hogy Szolzsenyicin és a többi disszidens másképp gondolkodik, mint a Kreml. Lehet, hogy volt ilyen cinikus nézet. Ám Szolzsenyicin mellett sem azért kellett kiállni, mert „a mi oldalunkon állt” (nem is állt ott, akkor sem), hanem politikai értékeink, mindenekelőtt a politikai szabadság védelmében. Félrevezető összehasonlítanunk az alkotmányos gondolkodás szlavofil és punk ellenségeit, ha egyszer azt gondoljuk, hogy nekünk igenis tolerálnunk kell, ameddig lehetséges, az intoleranciát is. Hogy az alapvető szabadságjogok védelme nem csupán a nekünk tetsző, népszerű, velünk korrekt együttműködésre törekvő polgárokat illeti meg, de az ellenszenves, sőt az egyenesen felháborító nézetek képviselőit is. Ha úgy tetszik, Popper szavaival, a demokrácia ellenségeit is. Ebből egyáltalán nem következik, hogy helyeselnünk kell terhes nők nyilvános orgiáját egy múzeum előtt.

Az is igaz, hogy senkinek sincs joga a megbotránkoztatáshoz egy mecsetben vagy egy templomban, noha az egyház viselkedési előírásait nem kötelező elfogadni a falakon kívül. Mindazonáltal vigyázzunk a képmutatással. Amikor az NDK disszidensei a lutheránus templomban jöttek össze, nem hívtuk volna a kommunista rendőröket az alkotmányos demokrácia, a vallásszabadság védelmében, noha a hívők egy része biztosan akkor sem helyeselte az imádkozás házában a politikai akciózást. Egy olyan volt (teljesen) kommunista országban, mint Putyiné, amint az a felvételeken jól látható, szintén nem kiáltott minden hívő azonnal rendőrért, még ha ennek ellenére bizonyára egyik sem akart azért „végigmenni” a Pussy Riot útján. És ha az egyházi emberek körülbelül azon a jogon fordultak a hatóságokhoz, ahogy azt a Notre-Dame vagy a Saint Patrick őrei tették volna, azt azért tudniuk kellett, és feltehetőleg tudták is, hogy ez nem egyszerűen szentségtörő garázdaság, hanem politikai flash mob, ha jobb demokráciáról lenne szó, azt mondhatnánk, polgári engedetlenség. Nyílt, kihívó, jelképes szabálysértés, hogy ráirányítsa a tömegek figyelmét az elkeserítő társadalmi igazságtalanságra. Akik azonban itt rendőrért kiáltanak, nem az igazságszolgáltatás, hanem politikai ellenségeik kezére adják a rendbontókat, hogy gyűlöletbűnök ájtatoskodó megtorlása ürügyén kíméletlenül leszámolhassanak majd velük. Senki előtt nem lehetett titok, hogy a karhatalom és a bíróság nem az imádkozók sérelmeit fogja orvosoltatni a megbotránkoztató betolakodók rendreutasításával, ahogy az Párizsban vagy New Yorkban történne, hanem eltiporják – talárban és paragrafusokkal, a nyugati módit utánozva – a kormányzat felforgató hangú, de a kormányzatot felforgatással aligha veszélyeztető, csupán kétségtelenül meghökkentő randalírozókat.

Limonov és más egykori disszidens kommunisták, igazad van, kedves Vagyim Nyikityin, védelmet érdemeltek, és Putyin ellenfeleiként védelmet érdemelnek ma is, ahogy a negatív és pozitív cenzúra akkori és mai áldozatai valamennyien, ezért azonban még nem kell elfogadnunk azt a bárgyú gondolatot, hogy nincs semmiféle különbség Putyin és a Pentagon, a diktatúra és a demokrácia között.

Helyes, gondoljuk végig, mennyire vesszük komolyan a polgárjogokat a legalább szokványos demokráciák határain kívül is. Ám amikor azt szeretnénk, hogy egy szép napon Oroszország unortodox demokráciája legalább egy errefelé is szokványos demokrácia legyen, nem abban reménykedünk, hogy Putyin országából a Pussy Riot országa lesz. Mi okunk lenne erre? Mint ahogy eszünk ágában sem volt Szolzsenyicin hagymázos álmait támogatni, amikor kiálltunk, legalábbis mi, itt a demokratikus ellenzékben, Magyarországon, gondolkodásának szabadsága mellett.

Egyelőre azonban ne menjünk tovább se erre, se arra. A börtönt gondoljuk végig. A két évet.