Az elmúlt két évtizedben gyakran előfordult, hogy egy-egy jogpolitikai elgondolás kivihetetlen doktrinerségnek tűnt, és a döntéshozók, valamint a közvélemény nemigen tudott azonosulni vele. Néhány apró példa: 1993-ban Konrád György a drogfogyasztás szabaddá tételét kezdeményezte a törvényhozókhoz intézett nyílt levelében; nem sokkal később Romsauer Lajos indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, hogy a testület mondja ki: a meleg pároknak ugyanúgy joguk van házasságot kötni, mint a különneműeknek; Takács Albert ezzel majdnem egy időben az aktív eutanázia legalizálását kívánta elérni az Alkotmánybíróságon, mondván, az állam nem korlátozhatja a betegek döntési szabadságát; 2007-ben Sándor Klára és Magyar Bálint női kvótát próbált intézményesíteni a parlamenti választásokon annak érdekében, hogy több képviselőnő kerüljön a törvényhozó testületbe.

Mi volt a baj ezekkel a kezdeményezésekkel? Nem az elérni kívánt céljuk vagy az elvi igazolásuk. A drogfogyasztók megbüntetését, a melegházasság tilalmát vagy az egészségügyi önrendelkezés csorbítását nem támasztják alá meggyőző indokok, és a parlamenti női kvóta sincs feloldhatatlan ellentétben a jog- és esélyegyenlőség háttérelveivel. Az említett indítványok azért voltak elhibázottak, mert a magyar társadalom akkori állapotában és az adott politikai klímában nem a legjobb eszközt kínálták a legitim célok megközelítésére. Konrád György javaslata a médiaháború és a kultúrkampf legkiélezettebb időszakában született, és minden jó szándéka ellenére inkább csak olaj volt a tűzre; Romsauer indítványa akkor landolt az Alkotmánybíróság asztalán, amikor a Sólyom-bíróság kezdett visszavenni kezdeti lendületéből, és a magyar társadalom többségéhez hasonlóan még nem tudott megbarátkozni azzal a szóval, hogy „meleg”; Takács Albert eutanáziakezdeményezése nem volt tekintettel arra, hogy a magyar egészségügyi rendszer rettenetesen forráshiányos és rosszul igazgatott, ezért sokszor azokat sem képes életben tartani, akik még élhetnének, és élni is akarnak; Sándor Kláráék parlamenti javaslatát pedig többek között azért lehetett nehéz befogadni, mert az elgondolás a 2006-os rendőri brutalitás mentegetésével végérvényesen hiteltelenné vált liberális párt pótcselekvésének tűnt.

Az említett – és még hosszasan sorolható – kudarcos jogpolitikai ötletek és az úgynevezett „terméketlen ideológiai csatározások” könnyen ahhoz a következtetéshez vezethetnek, hogy nem érdemes erőltetni a teoretikus elgondolásokat, inkább a gyakorlatban működőképes megoldásokat kell megkeresni és kivitelezni. Nem az a jó kérdésfeltevés, hogy mit követelnek az alkotmányos demokrácia morális és politikai elvei, hanem az, hogy mi működne jobban a gyakorlatban. Míg az ideológiák lövészárkaiból csak ellenségeket lehet látni, és az egyetlen kommunikációs forma a tüzelés, addig a „problémák” „szakszerű” „kezelésével” konfliktusmentes módon lehet eredményeket elérni – mondhatjuk pragmatista szemszögből.

Ahhoz, hogy ezt az opciót értékelni tudjuk, érdemes egy pillanatra visszatekinteni a választások előtti évekre. Vajon a balliberális kormányzat 2006-ban kezdődő hanyatlásában és 2010-es példátlan bukásában mennyi szerepe volt annak, hogy a kormányzat doktriner módon ragaszkodott elvi megoldásokhoz, és végletesen kiélezte az ideológiai feszültségeket? Biztos lehet ilyesmire is példát találni, de nem ez látszik meghatározónak.

Mértékadó elemzések szerint a választópolgárok nagy része nem tartotta őszintének és megvesztegethetetlennek a balliberális kormányzást, és így a hiteltelenség, a súlyos bizalmi válság nagyban hozzájárult a teljes kormányzati csődhöz és a lesújtó választási vereséghez. A szilárd elvek hiányát jelezte, hogy Gyurcsány nem tudott bátran szembenézni az őszödi beszéd politikai következményeivel, hogy Demszky Gábor 2006 novemberében kitüntette Gergényi Péter budapesti főkapitányt, hogy az igazságügyi tárca „alkotmánykonszolidáció” néven az amúgy is rogyadozó tekintélyű alkotmányt forgácsolta. A romák ügyeiben a kormányzat politikája nem azért bizonyult vészhozónak, mert eléggé ügyefogyottan fogott hozzá az integrációhoz, hanem azért, mert feladta ezt a célt, és megágyazott a mai kényszermunkaprogramoknak. Amikor a kormány együttműködött a jogvédő intézményekkel, akkor olyan eredményekkel büszkélkedhetett, mint az elektronikus információszabadságról szóló törvény. Amikor perbeli ellenfelükké vált, akkor olyan szerencsétlen dolgokra került sor, mint a Tölgyessy-bizottság körüli titkolózás vagy az üres papírlapok kiadása a 2006-os zavargások kormányzati dokumentumai helyett. Paradox módon leginkább az ország működőképességével és a kormányozhatósággal indokolták ezeket a lépéseket, miközben az ország egyre működésképtelenebbé és kormányozhatatlanabbá vált.

Tehát bajos volna amellett érvelni, hogy a balliberálisok elvhű politikát folytattak. Az előző kormányok súlyos kudarcaiban nehéz indokokat találni a háttérelvekkel megtámogatott politika elutasításához. Ezzel nem azt állítom, hogy a következetes politikát biztosan díjazták volna a választópolgárok. A hosszú távon dicsőséget hozó kormányzati tettek értékét – az óhatatlan érdeksérelmek és sok más tényező miatt – nem feltétlenül igazolják vissza a szavazatok. Az előző kormányzati ciklus elemei azonban azt mutatják, hogy az üres pragmatizmus nem segít elkerülni a választási végzetet.

Nekem úgy tűnik, a Fidesz demokratikus politikai riválisai részlegesen vonták le a keserű tapasztalatokból adódó következtetéseket. Nem látni jelét annak, hogy az MSZP megszabadult volna attól a rendszerváltás előtti szocialista illúziótól, hogy az ország szakértői menedzseléssel működhet jól. Az LMP komolyan bírálja a kormányok elvtelenségét és gyakorlati baklövéseit, de nem alakított ki karakteres identitást. Az újabban létrejött Bajnai-féle formáció pedig úgy tesz, mintha nem is kívánna belefolyni a pártéletbe, a szakpolitikákra koncentrál. A pragmatizmus egyfajta változata ez is: elég volt az ideológai harcokból és a mekkmesterekből, jöjjenek igazi hozzáértők – mondják.

Miért gondolom, hogy ezek a legjobb esetben is csak féloldalas megoldások? Azért, mert az alkotmányos demokrácia politikai intézményrendszere egyfelől közös értékek mentén szerveződik, másfelől meg értékek, elvek és érdekek egészséges küzdelmének nyilvános fórumaként működik. Ez a struktúra az értékválasztás és a gyakorlatias politizálás valamiféle kevercsét igényli a demokratikus pártoktól.

A demokratikus alapeszmék és a politikai morál főbb pillérei olyan közkincsek, melyek védelme értelemszerűen egy párt demokratikus voltának fokmérője. Az írott és íratlan eljárási szabályok betartása, a politikai aktorok közötti partneri együttműködés és az alkotmányosság tartalmi kritériumainak tisztelete megelőzi a gyakorlatias és hasznossági szempontok mérlegelését a fontossági sorrendben. Ha a politika résztvevői között mély konfliktus van az alkotmányos alapokat illetően, akkor még az amúgy legjobb gyakorlatias elgondolás sem működhet, mert nem lesz meg az intézmények stabilitása iránti szükséges bizalom. Így akár azt is mondhatjuk, hogy az alkotmányos alapeszmékre mint best practice-re érdemes tekinteni.

Tagadhatatlan, hogy az országnak szüksége van a pártok gyakorlatias politikai kínálatára. A program azonban üres marad, ha a cselekvési elgondolások nem kapcsolódnak megindokolt célokhoz. Önmagában az „ország kormányozhatósága” aligha legitim cél, hiszen bizonyos értelemben egy diktatúra is jól kormányozható. A „lakosság jóléte” és hasonló általánosságok is elégtelenek, mert jelentős a társadalmi megosztottság abban, hogy mik az elérendő célok, és mi az egyes célok egymáshoz viszonyított súlya. Az értelmes közéleti viták jórészt arról folynak, hogy mennyire fontosak a különféle gazdasági mutatók, a környezetvédelem, a közbiztonság stb. És ha sikerül is egyetértésre jutni a legitim társadalmi célról, vitatható érvelés kezdődhet arról, hogy milyen eszköz volna a legjobb választás. Ugyanis nincsenek független standardok annak megállapítására, hogy mi működne jobban a gyakorlatban. Tehát aki a szakpolitikai célokról fogalmaz meg állításokat, a legritkább esetben hivatkozhat széles körű egyetértésre. A konfliktus és a versengés elkerülhetetlen.

Végkövetkeztetésem egyrészt az, hogy még az elvek bajnokai is kieshetnek a selejtezőn, ha képtelenek felmérni, hogy milyen eszközökkel lehet elérni a teoretikusan igazolt társadalmi célokat. Az alkotmányos demokrácia alapjait illetően nincs helye kompromisszumnak, azon túl viszont óvatosabban lehet manőverezni – és a jó döntés nemcsak elvi tisztánlátást, hanem gyakorlatias érzéket is igényel.

Másrészt: a tisztán pragmatikus jog- és társadalompolitikai program veszélyes illúzió. Vagy azt leplezheti, hogy a pragmatistának semmiféle szubsztantív elgondolása nincs a politikai célokról és ideákról, pusztán a hatalom akarása mozgatja, vagy olyan mögöttes elveket palástolhat, amelyek nem bírják el a nyilvános megmérettetést. A harmadik lehetőség, hogy igazolható és képviselhető elvek és célok támogatják a gyakorlatias elgondolásokat. Ez esetben mi szól az ellen, hogy a pragmatikus politika őszinte és bátor is legyen?