„Hogyan lehetséges, hogy néhány táborban annyi szép autót látunk, amikor olyan kevesen dolgoznak?”– tette fel a kérdést a parlamentben Nicolas Sarkozy frissen kinevezett belügyminiszter 2002-ben, a „cigányok” táborhelyeiről szólva. Sarkozy nyomban hozzá is látott néhány illegális telep felszámolásához s a bennük élő illegális bevándorlók kitoloncolásához. Ekkor még sok volt közöttük a jogcím nélkül Franciaországban tartózkodó, hiszen elsősorban Romániából érkeztek, vagyis nem voltak uniós állampolgárok. „Sok honfitársunk teljes joggal lepődik meg akkor, amikor azt látja, hogy milyen nagy teljesítményű autók húzzák a lakókocsikat” – nyilatkozta Brice Hortefeux, Sarkozy elnök belügyminisztere 2010 júliusában, indokolva a döntést, hogy miért küldenek tíz adóellenőrt a „cigány” táborokba.

Sarkozyt mindig is meglehetősen zavarták a „nomádok”, legyenek bár idegenek vagy franciák, azok a piacozók, vándorkereskedők vagy -munkások, akik lakókocsikban élnek, és időről időre lakhelyet és tevékenységi területet változtatnak. A számukra kijelölt tartózkodási helyeken legfeljebb hat hónapig élhetnek, azután tovább kell állniuk, vagy hatóságilag kitessékelik őket. (Egy 2000-es törvény az ötezer főnél nagyobb településeket fogadóhely kialakítására kötelezi, azonban ezekből nincs elegendő az országban.) Paradox módon ez az utazásra kényszerítés ellentmond a francia állam ama törekvésének, hogy e „cigányokat” egyszer s mindenkorra letelepítse. Valójában a franciául hivatalosan „utazó embereknek” (gens du voyage) nevezett, négyszázezresre taksált csoport nagyon is heterogén népességet takar. Nagy részük már régóta egyáltalán nem is vándorol, bár sok esetben a lakókocsit mint otthont megtartotta. (A francia törvények szerint ez nem minősül állandó lakóhelynek, ezért lakhatási támogatást sem kaphatnak.) Másik részük csak nyáron szeretne továbbállni az idénymunkákra, és csak egy kisebbség utazik egész éven át.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy azok a mánusok és zsitanok is idesoroltatnak, akik sohasem utaztak, vagy már évszázadok óta nem teszik (bár nem feltétlenül minősülnek státuszuk szerint is „utazó embereknek”), de akiket nem lehet hivatalosan „népnevükön” megnevezni, mivel a francia alkotmány nem ismer el etnikai kisebbségeket. A francia hivatalos elnevezés pontosan azért született, hogy ne alkalmazzanak etnikai meghatározást semmilyen közösségre abban az országban, ahol eredetileg az állampolgárságnak nincsenek vérségi leszármazáshoz köthető feltételei, és ahol egyébként sincsenek kollektív kisebbségi jogok. Ezért feltételezett életmódjuk alapján határozták meg az emberek ezen csoportját. Franciaországban az „utazó emberek” talán az egyetlen olyan közösség, amely esetében csorbul az állampolgári jogegyenlőség, hiszen őket – státuszukból fakadóan – a hatóság rendszeresen ellenőrzi. 1969 óta a személyi igazolványon fölül birtokolniuk kell egy utazókönyvecskét is, amelyet időről időre le kell pecsételtetniük a rendőrkapitányságon (persze 1969 előtt a szabályozás sokkal diszkriminatívabb volt).

Sarkozy elnök és kormánya számára a 2010. júliusi-augusztusi cigányellenes fellépésre az szolgáltatott alkalmat, hogy francia „cigányok” megtámadták a Loire menti St. Aignan rendőrkapitányságát, feldúlták a környező üzleteket, valamint kocsikat gyújtottak fel. A zavargások előzménye az volt, hogy a rendőrök lelőtték a közösség egyik tagját. Július közepén egy körözött fiatalembert üldöztek, aki nem állt meg a lezárt úton, hanem továbbhajtott, ezért rálőttek, és halálosan megsebesítették. A történetről a rendőrök és a helyi cigány közösség beszámolója szinte minden ponton eltér. Például a lelőtt férfi utastársa szerint a rendőrök nem adtak le figyelmeztető lövést, a rendőrök szerint ez megtörtént. De a legfőbb kérdés, hogy miért is nem lehetett máshogy ártalmatlanná tenni az autó utasait. Vagyis helyi konfliktusról van szó egy közösség és a hatóság között, amelyben mindkét félnek vannak erős érvei. Eközben az államhatalom nem a történtek kivizsgálását rendeli el, de még csak nem is elégszik meg a rákövetkező incidensben részt vevők megbüntetésével, hanem országos politikát hirdet a bűnözés, a „cigányok” és a bevándorlás ellen, amelyre e kisvárosi zavargás aligha adhatna racionális alapot, sem a résztvevők kilétét, sem pedig a megoldandó konfliktus jellegét tekintve.

A Sarkozy-féle akciótervben – a kb. háromszáz illegális telep nagy részének felszámolása október végéig – ugyanis a kelet-európai romák elleni fellépés szerepel, akik se nem francia állampolgárok, se nem „utazó emberek”, vagyis a két, szóban forgó „cigány” csoportnak egyáltalán nincs köze egymáshoz. A kapcsolat csak úgy teremthető meg, ha a képzeletbeli „cigány” kategória alá soroljuk be mindkettőjüket, és ilyen alapon állítjuk azonosságukat vagy rokonságukat.

Sarkozy és kormánya tehát fiktív módon létrehozza az etnikailag definiált „cigányt” (a hozzáköthető sztereotípiákkal együtt), amely a francia felfogással teljes mértékben ellentétes, ráadásul teszi ezt az állampolgárságra való tekintet nélkül. Ürügyként használva azt, amit francia „cigányok” követtek el, kiutasítja a román és bolgár állampolgárokat – minthogy az állampolgárság mégiscsak nagyon fontos abból a szempontból, hogy kit lehet, és kit nem lehet kiutasítani. Azonban 2002-höz képest nagy változást jelent, hogy immár Románia és Bulgária is tagja az Európai Uniónak, tehát állampolgáraikra is vonatkozik a szabad, korlátozás nélküli helyváltoztatás joga. Persze bizonyos esetekben uniós állampolgárokat is ki lehet utasítani, de ehhez igencsak nyomós indokokra van szükség: ha súlyosan megzavarják a közrendet, ha túlságosan nagy terhet jelentenek a társadalombiztosítás számára, vagy ha nem tudják magukat anyagilag fenntartani. A csoporthoz való tartozás alapján való kiutasítás viszont ellenkezik az európai törvényekkel.

De nemcsak a legkülönbözőbb közösségek összekeveréséről van itt szó, hanem arról is, hogy a közbiztonság javításának jelszava alatt összemosható és egy lapon említhető a St. Aignanban tapasztalt fizikai fenyegetés és rendőrökkel szembeni tettlegesség a magánterületen való táborozással, a koldulással, illetve mindazzal, amit általában a kelet-európai romákhoz társítanak: a csempészéssel, az illegális kereskedelemmel, a prostitúcióval stb. Csakhogy még ezekre a Sarkozy által feltételezett tevékenységekre is aligha van bizonyíték a legtöbb esetben. S valóban – egyelőre a törvénymódosítások hiányában – a kitoloncolások jogalapjának hiányát mutathatja az, hogy például a versailles-i törvényszék fellebbezés nyomán már több esetben megszüntette az eljárásokat. A bíróság azzal indokolta határozatait, hogy nem áll fenn a közrend súlyos megzavarása. Legtöbbször csupán magánterület önkényes elfoglalásáért marasztalhatók el a bevándorló „cigányok”, ami viszont csak szabálysértés, legfeljebb pénzbírsággal sújtható, s csak az adott területről lehetne őket eltávolítani, de nem az országból. Viszont hiába lehetne sok esetben sikerrel fellebbezni a kitoloncolási határozatok ellen – amelyekről így bebizonyosodhatna, hogy törvénytelenek –, ha erre az érintetteknek mindössze negyvennyolc óra áll rendelkezésükre, és ez nyelvtudás és jogi ismeretek híján a legtöbbször kevésnek bizonyul, ha nem segítik őket emberi jogi szervezetek.

Sarkozy eljárása általános nemtetszésre talált, elítélte az Európai Bizottság, az Európai Parlament, a pápa, a francia egyházi méltóságok, az ellenzék, de saját pártján, sőt kormányán belül is hallhatóak a rosszallás hangjai. Nem véletlen, hogy egyedül az olasz kormány, illetve Roberto Maroni, az idegengyűlölő Északi Liga által delegált belügyminiszter dicsérte meg Sarkozyt, hiszen az olaszok a romák elleni akciókban jóval a franciák előtt jártak. 2007 őszén a Prodi-kormány már elkezdte a kitoloncolásokat, miután egy romániai roma gyilkosságot követett el. A roma telepek elleni rendőri zaklatás Berlusconi kormányzása alatt teljesedett ki, s ekkor kezdődött meg a romák szisztematikus összeírása és kitelepítése. A kitoloncolások persze Olaszországban is hatástalanok maradtak: az emberek visszatértek, hiszen visszatérni jogukban áll, s Franciaországban természetesen ugyanez fog történni.