Ahogy az jelen sorok olvasói közt köztudottnak számít, a transzaktivisták azon emberek jogaiért küzdenek, akiket születéskori nemi szerveik alapján a társadalom fiúként vagy lányként szocializált, de akik úgy érzik, hogy a kategória, amelybe őket sorolták, idegen számukra. Ezen belül a transzaktivisták kiemelt fontosságú célkitűzése, hogy a transzszexuális embereket (transznőket és transzférfiakat) megillessék mindazon jogosultságok, amik a születéskor másik kategóriába soroltakat megilletik. Ha tehát valaki fiúnak született, de felnőve nőnek érzi magát, az élhessen teljes értékű nőként, pont úgy, mint azok, akik női nemi szervekkel születtek.

Mindeközben a feministák közt hangadó radikális feministák többsége manapság úgy gondolja, hogy a nők érdekeit nem szolgálja, sőt, egyenesen sérti a transznők jogaiért folytatott küzdelem. Úgy vélik, a transzmozgalom nemhogy felszámolná, de egyenesen megerősíti azokat a nemi sztereotípiákat és azt a nemi hierarchiát, amelyek felszámolásáért ők évtizedek óta erejüket nem kímélve küzdenek (ezt nevezik gender abolicionizmusnak). A radikális feministák célja egy olyan társadalom felépítése, amelyben az egyén életvezetési mozgásterét biológiai neme nem, vagy csak minimális mértékben (annyiban, amit még a technológiai fejlettségünk jelenlegi szintjén nem tudunk felülírni) befolyásolja.

A radikális feminista elmélet és a queer/transzelmélet (miközben persze ezekből is sok van) közti feszültséget a radikális feminizmus képviselői abban látják, hogy a felek egészen eltérően határozzák meg a gender (társadalmi nem) fogalmát. Míg a (nemcsak radikális) feminista elmélet meghatározása szerint a gender olyan társadalmi előítéletek, normák, viselkedésformák összessége, amelyekre a fiúkat és a lányokat biológiai nemük alapján szocializáljuk, addig a transzelmélet művelői számára a gender identitásunk alapvető, megkérdőjelezhetetlen része, egy belső érzet, amely külső megnyilvánulásaiban sok hasonlóságot mutat a sztereotip férfi és női mintákkal. (Erről bővebben lásd Hajdú Janka cikkét.)

Mindez legalább két okból problematikus a radikális feministák számára. Egyfelől úgy tűnik, hogy amikor például transzok arról beszélnek, hogy „női aggyal” és férfi testtel rendelkeznek, akkor valójában megerősítik, hogy léteznek „természetes”, „esszenciális” különbségek férfiak és nők között – márpedig ez a nézet összeegyeztethetetlen a genderabolíció projektjével. Félreértés ne essék: senki, a radikális feministák sem akarják tagadni, hogy a biológiai férfiak jellemzően erősebbek a biológiai nőknél, vagy hogy a biológiai férfiaknak jellemzően nagyobb cipőre van szükségük, mint a biológiai nőknek. Amit tagadnak, az az, hogy ezekből a statisztikai különbségekből keletkeztethetőek viselkedési normák, hogy levezethető belőlük a helyes társadalmi berendezkedés.

Másfelől az, ahogyan a transzelmélet a társadalmi nemet leválasztja a nemi szocializációról, és kizárólag szubjektív feltételekhez köti, a radikális feministák számára egyenértékű azzal, mintha érvénytelenítnénk az előbbivel együtt járó elnyomó tapasztalatokat. A radikális feministák ugyanis úgy vélik, hogy nem ugyanaz a típusú elnyomás sújtja a férfiként szocializálódott transznőket, mint azokat, akiket biológiai nemük alapján nőként szocializáltak és azonosítanak, és a biológiai nőket ért szisztematikus hátrányok leküzdésében nemhogy nem segít, de egyenesen árt, ha bárki, pusztán belső érzéseire hivatkozva, „átnyergelhet” a másik nemhez.

Mindemellett a radikális feministák jellemzően úgy gondolják, hogy a transznők nőként való elismerése ellen folytatott küzdelmükkel az esetleges látszat ellenére sem ártanak igazán a transznőknek. Szerintük ugyanis a transzmozgalom képviselői egyszerűen rosszul látják, hogy milyen az ember esszenciális lényege (ha van ilyen egyáltalán), és valami olyan dolgot sorolnak oda, a nemi identitástudatot, aminek nincs ott helye. A nemi identitástudat ugyanis mindössze egy társadalmi konstrukció, méghozzá egy elnyomó társadalmi konstrukció. Egy elnyomó társadalomban létrejövő nemi identitások pedig, legyenek ezek a biológiai nemmel azonosak vagy különbözőek, nem lesznek, mert nem is lehetnek autentikusak. A radikális feministák ebből következően úgy vélik, hogy az egyén leválasztható az ő férfiségéről és nőiségéről, bármit is gondoljon ő maga erről a kérdésről. A nem autentikus identitást nem valóságos ártás megtagadni.

Mivel a fenti vita egyre jobban megosztja a hazai feminista és LMBTQIA+ táborokat is, úgy gondoljuk, érdemes végiggondolni, lehet-e elvi feloldása az itt vázolt elméleti konfliktusnak. A jelen helyzetet elsősorban nem azért tartjuk károsnak, mert veszélyeztet valamifajta ideológiai vagy aktivista „egységet” a hazai jogvédők között (ilyen egység, mondjuk ki, eddig sem létezett), hanem mert olyan típusú fragmentációhoz vezet, amelyben nemhogy egyetértés, de igazi vita sem jöhet létre. Miközben ugyanis az egyik tábor szisztematikusan figyelmen kívül hagyja a kérdésben érintettek (a transzneműek) problémáit és tapasztalatait, addig a másik tábor tagjai időnként magától a vitától is elzárkóznak, mert úgy érzik, már a kérdésfelvetés is bántó rájuk nézve. Ezen cikk keretei között nem tudjuk kimerítően megindokolni, hogy miért látjuk mindkét álláspontot tarthatatlannak. Ehelyett arra vállalkoznánk, hogy megmutassuk, hogy a gender esszencializmus elutasításából és a radikális feministák célkitűzéseiből nem következik ugyan, hogy a transz nők jogaiért küzdeniük kellene, de éppenséggel az ellenkezője sem. Más szavakkal: létezik koherens liberális, transzbarát feminizmus. Az elnyomó társadalmi szerepek felszámolására való törekvéssel nem kell együtt járjon a transznők identitásának tagadása és az ő jogfosztásukra/joggal fel nem ruházásukra való törekvés.

Mindehhez elég észrevennünk, hogy a vita résztvevői nemcsak a gender, hanem az identitás mibenlétében sem értenek egyet – és hogy mindkét fél rendkívül életszerűtlen nézetet vall ebben a kérdésben. Míg a transzaktivisták hajlamosak úgy kezelni az identitást, mintha az légüres térben jönne létre, „természetesen”, elemezhetetlenül, következésképpen megkérdőjelezhetetlenül tartozna hozzá az egyénhez. Erre utal Weiss Eszter is: „Ebben a paradigmában a tapasztalat az egyén sajátos énjéből fakad, amely én velünk született, vagyis megelőzi a társadalmi jelentéseket és velük a hatalmi viszonyokat. (…) Más szóval az identitáspolitikában a tapasztalat nem politikai térben formálódik, hanem az egyén belsejéből természetesen következik: az maga az elemezhetetlen igazság.” A radikális feministák viszont kimondatlanul bár, de amellett foglalnak állást, hogy bármifajta társadalmi befolyásoltság (pláne, ha az a patriarchális kapitalizmusból következik) önmagában hamissá, inautentikussá teszi az egyén identitását, amelyet következésképpen a társadalomnak nem dolga tiszteletben tartani.

Ez két egyaránt elfogadhatatlan, extrém nézet. Ugyanakkora tévedés „készpénznek”, születésünktől adottnak és a társadalomtól függetlennek tekinteni identitásválasztásainkat, mint azt gondolni, hogy az ember valódi, autentikus lénye az, ami egy (kontrafaktuális) elnyomásmentes társadalomban létrejönne, és ez és csak ez érdemel tiszteletet. Minden embernek elemi joga és racionális érdeke, hogy folyamatosan reflektáljon mindazokra az identitáscímkékre, amelyeket számára a társadalom felkínál, és amelyek közül ő néhányat valószínűleg magára is alkalmaz. Ám onnantól kezdve, hogy az egyén képes ennek az önreflexív feladatnak az elvégzésére, választott – bár világos, hogy az esetek többségében ezek közel sem szabad, kényszermentes választások – identitásai hozzájárulnak ahhoz, hogy ő kicsoda.

Bárhogyan alakul is ki egy identitás (feltéve, hogy kompetens felnőtt emberrel van dolgunk), egy ponton a személy nem lesz el- vagy leválasztható róla. A szabad életvezetés elve azt mondja, hogy csak az az élet lehet jó, értékes, amelyet alanya maga irányít saját, a jó életről vallott elképzelése szerint. A szabad életvezetés elve szerint az egyénnek különleges, senkire át nem ruházható (és el nem vehető) felelőssége van a saját életéért, terveiről és céljairól hozott döntéseiért. Csak ő lehet felelős azért, hogy meghatározza, hogy számára mi számít jó életnek és eszerint éljen. Sajnálhatjuk, ha szerintünk valakinek a jó életről alkotott koncepciója alapvetően elhibázott; ha az élet, amit élni akar, szerintünk értéktelen és/vagy inautentikus, de nincsen jogunk egy másik koncepcióba belekényszeríteni őt. A szabad életvezetés elve az egyenlő fontosság elvével párban az egyenlő méltóság elvét alkotja, ez az elv szolgál a liberalizmus erkölcsi magvaként. (A liberalizmus erkölcsi alapjairól bővebben lásd Kis János: Mi a liberalizmus? című könyvét, ismertető róla a szuverén.hu-n itt és itt.)

Amikor a radikális feministák úgy gondolják, hogy a patriarchális rend által ránk kényszerített sztereotípiák nem képezik az identitásunk részét, akkor úgy tesznek, mintha a genderabolíció már bekövetkezett volna. Igen, jó lenne olyan világban élni, amelyben a nemünk nem identitásképző tényező – de jelenleg nem ebben a világban élünk, és itt és most, a legkevésbé sem tökéletes valóságunkban mindannyiunknak kutya kötelessége tiszteletben tartani azon férfiak és nők értékválasztásait (akár transzok, akár nem), akik számára a tradicionális genderszerepek az identitásuk részét képezik. Nem kell, hogy könnyű szívvel és nem kell ujjongva, de egy esszenciális identitásokban nem hívő feminista is elismerheti, sőt, ha hisz a szabad életvezetés elvében, akkor el is kell ismernie, hogy felnőtt embernek joga van a saját identitása és a saját teste felett saját belátása szerint rendelkezni.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekről az értékválasztásokról helytelen volna vitatkoznunk. A szabad életvezetés elvét nem sérti, ha egy liberális feminista megpróbálja lebeszélni (transz vagy biológiai) barátnőit arról, hogy akkora melleket műttessenek maguknak, amiktől előreláthatólag életük végéig fájni fog a hátuk. Az sem, ha nyilvános tereken felszólalva elmondja, hogy nézete szerint az ilyesfajta késztetések honnan erednek. Az azonban már igen, ha annak nevében, hogy „a hatalmas mellre való igény a patriarchális társadalom elnyomó terméke”, elvitatja jogukat arra, hogy ennek a műtétnek alávessék magukat, illetve nézetünk szerint már az is, ha elvitatja jogukat arra, hogy ezt a műtétet a társadalombiztosítás finanszírozza.

Mi következik ebből, és mi nem?

De mit jelent pontosan az, hogy liberális feministaként a genderabolicionizmus támogatása mellett a szabad életvezetés elvének nevében a transzneműek jogait is elismerjük/támogatni kívánjuk? És milyen terheket ró ez a társadalomra?

Be kell valljuk: több ponton inkább a radikális feministákkal vagyunk közös állásponton. Egyetértünk a radikális feministákkal például egy kulcsfontosságú vitakérdésben: a gyerekek ügyében. Egészen eddig arról beszéltünk, hogy egy felnőtt embertől a szabad életvezetés elvének megfelelően nem elvitatható, hogy maga döntsön arról, milyen számára a jó élet, és hogy ennek megfelelően identifikálja magát. Mindez a gyerekekre nem igaz, mivel még nem rendelkeznek azokkal a reflektív képességekkel, amelyek segítségével vizsgálat tárgyává tudnák tenni önnön identitásukat. Szemben a transzaktivisták által vallottakkal, a nemi identitás szerintünk sem nem „természetes”, sem nem elemezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Ha valami „természetes”, az az a test, amellyel megszületünk, és amelyet a nemi átmenet súlyosan megterhel, és visszafordíthatatlanul megfoszt egyébként kifogástalanul működő funkcióitól. Következésképpen a nemváltással járó, megterhelő fizikai és lelki folyamat elindítása (beleértve ebbe a hormonblokkolók használatát is) csak akkor védhető erkölcsileg, ha bőséges információ áll a rendelkezésünkre, amely egyértelműen afelé mutat, hogy a gyerek később sem fog elállni az elhatározásától. A döntés meghozatala előtt pedig a gyerekkel foglalkozó felnőtteknek kötelességük őt tanítani és érzékenyíteni, hogy a lehető legpontosabban átlássa a nemi hierarchia létezését és működését, és azt is, hogy ez milyen módon befolyásolhatja őt identitása megválasztásában. A transzneműséggel kapcsolatos információk átadása kulcsfontosságú, hiszen ezek nélkül örök boldogtalanságra kárhoztatnánk embertársaink egy csoportját; de ha közben a másik serpenyőbe legalább ennyi vagy még több olyan fiatal felnőtt kerül, akik megbánják, hogy keresztülmentek egy fájdalmas és visszafordíthatatlan folyamaton, akkor semmivel nem kerülünk közelebb egy boldogabb és igazságosabb társadalomhoz.

Mi több: abban is egyetértünk, hogy azoknak a nőknek, akiket nőként szocializáltak, bizonyos, legtöbbször traumatikus élethelyzetekben szükségük van olyan támogató közegre, amelyben csak olyanok kapnak helyet, akik szintén a biológiai testük és a belőle következő nemi hierarchia következtében váltak áldozattá. Egyetértésünk ebben a kérdésben azonban itt meg is áll. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ebből nem következik, hogy alapesetben biológiai nőknek joga lenne arra, hogy számukra férfi- és transznőmentes terek legyenek kijelölve. Vannak olyan társadalmak, ahol indokolt lehet nőknek külön tereket fenntartani. Ezek azok a társadalmak, ahol a nők elleni erőszak veszélye akkora, hogy fizikai erő felmutatása vagy az azzal való fenyegetettség kell ahhoz, hogy egyes hétköznapi tevékenységeiket a nők úgy végezhessék, hogy eközben nem teszik ki magukat komoly veszélynek. Mi azonban nem ilyen társadalomban élünk. A nyugati társadalmakban a női WC-ket példának okáért nem kell karhatalommal őrizni az erőszakos férfiaktól. Ha egy biológiai férfi biológiai nőket akar megerőszakolni, azt az nem tartja vissza, hogy a WC ajtajára ki van írva, hogy női, és oda jogszabály szerint csak olyan ember léphet be, aki vaginával született. Életszerűtlen az a radikális feministák által előszeretettel citált szcenárió, miszerint ha megengedjük transznőknek a női mellékhelyiség használatát, az immáron jogszabályi korlát nélkül oda bejutó, magukat transznőnek álcázó férfiak az újonnan szerzett szabadságot biológiai nők WC-ben való megerőszakolására fogják használni. A szimpla rosszérzés („nem szeretek ilyenek jelenlétében pisilni”) vagy akár félelem viszont nem szül jogot. (Mindeközben egy nőnek öltözött, biológiailag férfinak született ember, akinek férfi mellékhelyiségbe kell bemennie, jogosan érezheti fenyegettetve magát.)

Egyetértünk a radikális feministákkal abban is, hogy az „identitás” nem válhat olyan bűverejű kifejezéssé, amelyre fel emberek automatikusan jogosultakká válnak olyan javakra és szolgáltatásokra, amelyek korlátozottan érhetőek el a társadalom tagjai számára. Abban a pillanatban, hogy az identitásválasztásnak (akár szabad választás az, akár nem) disztributív következményei vannak – egyszerűbben szólva: költségei vannak a társadalomra nézve –, fel kell tennünk a kérdést, hogy az adott szolgáltatást milyen céllal tartjuk fenn, és ennek megfelelően kiknek akarunk kedvezni vele. Ilyen alapon visszautasítható például egy transznő olyan nőknek szóló mentorprogramokból, amelyeknek az a célja, hogy a női szocializációval együtt járó önbizalomhiányt, imposztor-szindrómát stb. kezelje. Ez csak egy példa – arra szeretnénk rámutatni vele, hogy a transzneműséggel kapcsolatban felmerülő elosztási kérdéseket kizárólag eseti alapon, az adott helyzet sajátosságait figyelembe véve tudjuk ésszerűen eldönteni, mivel csak a konkrét eset ismeretében megítélhető, hogy az identitásválasztás, illetve a transzneműségből következő sajátos tapasztalatok alapján megilleti-e a transznőket az adott juttatás vagy szolgáltatás.

Jóllehet javakra és szolgáltatásokra senki nem válik automatikusan jogosulttá identitásválasztásával, azt gondoljuk azonban – immáron a radikális feministákkal egyet nem értve – hogy identitása tiszteletben tartására viszont mindenkinek joga van. A megfelelő személyes névmással utalni valakire nem kerül semmibe (ráadásul magyarul a probléma fel sem merül) – mint ahogy nem kerül semmibe az sem, hogy nem próbáljuk meggyőzni róla, hogy ő nem az, akinek-aminek érzi magát. Természetesen furcsa és kényelmetlen szótárat váltani. De ahogy ma már a néger/cigány/buzi kifejezéseket is kerülni tudja minden értelmes és a másik ember méltóságát tiszteletben tartó felnőtt ember a nyilvános diskurzusokban, úgy erre a váltásra is képesek kell, hogy legyünk.

Ehhez kapcsolódik az a radikális feministák által sokat tárgyalt vádpont is, hogy a transzpolitika mesterséges szóhasználata láthatatlanná teszi a női biológiai testet, és a hozzá kapcsolódó patriarchális elnyomást. Abban a legmesszebbmenőkig egyetértünk, hogy a női biológiai testhez kapcsolódó jelenségekről szóló diskurzus (a menstruációtól a terhességen és a szülésen át a klitorális orgazmusig) létfontosságú érdeke minden biológiai nőnek – akár nőként identifikálják magukat, akár nem. Az, hogy milyen testrészeink vannak (férfiként és nőként, ciszként és transzként), és ezek hogyan működnek, biológiai tény – ezek megnevezése semmiképp nem tekinthető kirekesztésnek, még akkor sem, ha egyes nők (transznők) nem rendelkeznek a tipikus női testrészekkel. Lényegében nem létezik olyan társadalmi téma, amely minden nőt és azonos mértékben érintene – ettől még abszurdnak tartanánk, ha a meddőséggel küzdő nők kifogást emelnének a szülésfelkészítő tanfolyamok ellen, vagy a humán érdeklődésű nők fel lennének háborodva a női programozókat célzó workshopok miatt. Azt viszont fontosnak tartjuk, hogy a transzférfiak ne érezzék magukat kirekesztve olyan programokból és szolgáltatásokból, amelyek őket ténylegesen ugyanúgy érintik, mint a cisznőket.

Ezzel el is érkeztünk a transzneműek számára talán legfontosabb ponthoz, a „nemi helyreállító” műtétek finanszírozásához. A radikális feministák úgy vélik, hogy a transzneműség egy maladaptív viselkedési forma, inautentikus, rossz válasz a patriarchális társadalom elnyomására. Ennek megfelelően nem tartják jogosnak a transzneműek igényét arra, hogy az általuk vágyott nemhez való tartozásukat támogatott műtét segítségével erősíthessék meg. De mit gondoljunk erről mi, liberális feministák, akik a fentebb említett szabad életvezetés elvét kulcsfontosságúnak tartjuk? Liberálisként azt szoktuk gondolni, hogy szabad választásaink disztributív következményeit mindannyiunknak magunknak kell viselnünk. Amennyiben úgy döntök, hogy életem akkor lesz olyan, amilyennek szerintem egy jó életnek lennie kell, ha feladom a reggeli Nescafémat és belevetem magam az újhullámos kávékultúrába, ezen döntésem következtében kevesebb pénzem marad más, általam értékesnek ítélt dolgokra. Nem várhatom el azonban, hogy ennek okán mások állják az újhullámos kávé árát. Azonban ha valaki úgy születik, hogy életben maradásához vagy akár a normális életvezetésre való képességéhez speciális (és nem olcsó) folyadékra van szüksége, ezen folyadék beszerzésében segítenünk kell neki. Ha a transzneműség olyan, mint az újhullámos kávé, akkor úgy tűnik, hogy a társadalombiztosításnak nincs keresnivalója a „nemi helyreállító” műtétek finanszírozásában. De olyan-e? Szabad választás-e a nemi identitás?

Ahogy fentebb írtuk, mi mind a radikális feministák identitáselképzelését, mind a transzaktivisták elhibázottnak tartjuk. A transzneműek jó része azt gondolja, hogy itt nincs választás: nemi identitásunk velünk született. Példánknál maradva, olyan, mint a speciálisfolyadék-szükséglet. A radikális feministák azt gondolják, hogy ez választás, de nem szabad (mert egy elnyomó társadalmi közegben jött létre), ráadásul rossz is: mintha valaki azért inna egészségtelenül sok kávét, mert a társadalom hibájából nem tud sehol rendesen aludni. Mi azt gondoljuk, hogy a nemi identitás nem természetes, megkérdőjelezhetetlen és velünk szültetett, és noha nem teljesen szabad és kényszermentes választás, van benne választás is. Mindazonáltal amellett szeretnénk érvelni (a teljesség igénye nélkül), hogy mindegy, valójában volt-e a transzneműeknek választásuk és ez a választás mennyire volt szabad, a társadalombiztosításnak állnia kell a nemi helyreállító beavatkozások költségeit. Jelen pillanatban ugyanis a társadalombiztosítás nem a szabad választás elvén alapul. Az ellátások jóváhagyásánál nem vizsgáljuk, hogy szabad választása következményeit szenvedi-e el éppen valaki, vagy szenvedése valami választásán kívül eső dolog eredője. Nem kérdezzük, hogy valaki szabad akaratából (vagy mennyiben szabad akaratából) szokott-e rá a dohányzásra, és kapott tüdőrákot. Nem kérdezzük, hogy életvezetési választásai mennyiben járultak hozzá a koszorúér megbetegedéséhez. Nem kérdezzük, hogy a túlzásba vitt sportolás miatt koptak-e el az ízületei. Ehelyett azt vizsgáljuk, hogy mennyire rontja az életminőségét az, ami történik vele, valamint mennyiben és milyen áron tudunk ezen segíteni. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan nem lenne erkölcsileg elfogadható, ha a transzneműek nem kaphatnák meg azt a kezelést, amely szükséges ahhoz, hogy otthon érezhessék magukat a testükben, arra hivatkozván, hogy az előállt helyzetért valamiképpen ők maguk felelősek, ők tehetnek arról, hogy rosszul érzik magukat a bőrükben (ezt ráadásul minden valószínűség szerint a radikális feministák sem gondolják). Az viszont, hogy rosszul érzik magukat, és ezen a nemi helyreállító műtét minden másnál jobban tud segíteni, aligha vitás kérdés: mind a magyar, mind a nemzetközi kutatások azt mutatják, hogy a transzszexuálisok jó része öngyilkossági gondolatokkal él (és sokuk meg is kísérli az öngyilkosságot), melyek az esetek nagy többségében eltűnnek a nemi helyreállító műtét után. A pszichoterápia és hasonló megoldási javaslatok mindeközben nagyságrendileg sem hasonlóan eredményesek.

Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a fenti gondolatmenet elsimíthatja a radikális feministák és a transzaktivisták közti elnyúló belháborút – főként azért, mert a transzkérdésben aktívan felszólaló radikális feministák a magyar szcénában kivétel nélkül ellenségesek a liberális politikai filozófiával szemben. Vagy mondjuk inkább úgy: valamivel szemben, amit ők liberalizmusnak tartanak. Érdeklődve és immáron fásult beletörődéssel olvastuk például Mészáros György cikkét, amely nemcsak hogy a liberalizmusból eredezteti, de attól elválaszthatatlannak tartja a safe space-t, a trigger warningot és a politikai korrektség eszményéhez kapcsolódó egyéb jelenségeket. Ahogy már cikkünk elején említettük, semmivel nem találjuk kevésbé problematikusnak a párbeszéd lehetetlenségét a fenti vitában, mint Mészáros. Mi több, jelen formájában az említett jelenségkör egyes elemeit (amilyen például az ellentétes nézetek intézményi szintű elhallgattatása) főként liberális alapon utasítjuk el. Liberális alapokon ugyanis az ilyesmi – a lassan közkeletűvé váló nézettel szemben – elutasítható. Írásunkat elsősorban azoknak szántuk, akik az elmúlt időszak vitáinak hatására megkérdőjelezték, vajon mennyiben összeférhető egymással feminizmusuk és a transz érdekvédelem iránti elkötelezettségük. Amellett érveltünk, hogy a kettő összeegyeztethető, ha a liberalizmus erkölcsi alapjait komolyan vesszük. És miért is ne vennénk komolyan?

(Az írás a reflektor.hu oldalán is megjelent. A szuverén.hu a szerzők hozzájárulásával közli.)