Jean-Antoine Watteau: Gilles, 1719, Louvre, Párizs

Jean-Antoine Watteau Gilles című képében a rokokó festészet oldottsága mellett is kiérezhetően van valami komoly különlegesség. A bizonyos könnyedség csak látszólagos: ha a Pierrot vakítóan fehér ruhájáról felpillantunk, egy nem éppen önfeledt arccal találkozik tekintetünk. Ami az elszabott ruhában még mulatságos volt, az az egész figurát elnézve már nem az. Az előttünk-fölöttünk álló alak egyszerre komikus és sajnálatra méltó. A láthatóan melankolikus figura – már a festmény elkészültétől fogva – a másoktól való kényszerű elkülönülés megtestesítője volt. Persze közhelyszerű, hogy a színész egyszerre kiszolgáltatott és védett személy, a színpad egyszerre megmutat és kiemel. Egyszerre nevethetünk vele és rajta, egyszerre hivatásos szórakoztató és céltábla.

Már eddig is számosan vélték Gillesben nemcsak az általános értelemben vett színész megszemélyesítőjét, de a művészekét is. Sőt, volt aki vanitasként (az elmúlás szimbólumaként) is azonosította. Watteau a festmény készítésének idejében vesztette el vagyonát – és halt meg két évvel később, 37 évesen – egy remek közgazdász pénzügyi rendszerében. A skót származású John Law XV. Lajos uralkodása alatt 1716-ban megalapította Franciaország első magánbankját (Banque Générale), amely azért háromnegyed részben állami tulajdonú számlákkal rendelkezett. Három évvel később a tengerentúli monopóliumok rossz gazdálkodásának következtében csődbe ment a bank, csődbe ment a festő is – érthetően nem volt jókedve a művésznek.

Volt még egy hasonlóság a színész és a művész között: bizonyos értelemben ők voltak a kor megmondóemberei – mindketten a dolgok lényegi elemeit mutatták be. A commedia dell’arte színészei az improvizáció során kiszólhattak a darabból, megengedve maguknak néhány „kommentárt” – politikai, társadalmi, társasági, tehát aktuális dolgokról és témákról –, amelyeket egyébként máskor cenzúráztak volna. A színház kiment az utcára, de nemcsak az ott lévőknek szólt, hanem róluk is. A commedia dell’arte fizikai értelemben is az utca, tehát a köznép színháza volt, a reprezentatív kőszínházakban (közvetlenül XIV. Lajos kora után vagyunk) a társadalmi elit számára mutattak be darabokat. Jellegénél fogva szabadabb és szókimondóbb volt – Watteau és más korabeli festők előszeretettel ábrázolták (persze némi jó kedélyű hedonista módon) a széles körben kedvelt színházi jeleneteket a szabad, minden kötöttségtől mentes természetben. Idilli helyzet.

Székely Bertalan: V. László és Cillei Ulrik, 1870, Magyar Nemzeti Galéria

Hosszú időn keresztül volt még egy, időnként szintén a művészek alteregójaként is számon tartott megmondóember: az udvari bolond – ő volt az egyetlen, aki a király udvarában az etikettet is felülírva kimondhatta az igazságot, vagy legalábbis a véleményét bármiről és bárkiről, még ha az nem is volt kedvező a címzett számára. De azért időnként még őt is korlátozták hivatásos, udvari feladatában, még őt is elérhette a mellőzöttség és kiábrándultság, és hátat fordíthatott kenyéradó gazdájának.

Aztán a XX. században az udvari bolondból és a commedia dell’arte hagyományából megszületett a bohóc, de ehhez már a cirkusz is kellett, egy sajátos világú helyszín és környezet – amely korántsem a vidám arcát mutatja mindig, gondoljunk csak Pablo Picasso vagy Aba-Novák Vilmos képeire. Vagy a bohóc mozgóképi megfelelőjére, a burleszkfigurára – ő az, aki fenéken billenthet bárkit. Charlie Chaplin ezt csinálta egész életében: fenékbe rúgott – elszaladt – fenékbe rúgott – elszaladt.

A színház mégiscsak egy szórakoztató műfaj – elég sok komédia lesz még az élet színpadán, úgy tűnik, a hagyomány nem szakad meg, elég csak elnézni az új színházak új repertoárjait.