Unortodoxnak lenni muszáj...
 | 2012. december 20.
Izgalmas idők állnak előttünk. Nemcsak a múlt érdekvezérelt elhallgatásaival és szőnyeg alá söpört, a ma nyomorához vezető bűneivel, hibáival kell tudni szembesülni – hanem a jövő nehezen kiszámítható és komoly kihívásokat tartogató várható fejleményeivel is.

A nyár laza örömei és fájdalmas felismerései

Az egyetemi ember a vizsgaidőszak végén fogadkozik, hogy mi mindent fog elvégezni a nyáron, mit fog megírni, amire valahogyan év közben nem jutott idő, ihlet, érkezés. Azután persze másképpen alakulnak a dolgok. Az emberfia már-már függőként ül a számítógépe előtt, önmagával is, meg környezetével is igyekszik elhitetni, hogy baromira dolgozik – ám közben bóklászik a neten, követi az eseményeket a Facebookon, és olykor felkiált, hogy nicsak, nicsak, mi mindenre akadhat az ember akkor, ha nem görcsösen valamit akar megtalálni, hanem csak úgy van ideje széjjelnézni. Én speciel a nyáron nagyon fontos takarékossági felfedezéseket tettem: rájöttem arra, hogy az amúgy fizetős újságok és folyóiratok fontos és érdekes cikkeit az ember kerülő utakon ingyen is megszerezheti, hogy fontos és eredeti gondolatokat megosztó műhelyek anyagaihoz, ajánlott irodalmaihoz akár a Facebook közvetítésével is hozzá lehet jutni. Nagyon tanulságos olvasnivalókkal „lógtam el” magam elől a nagy opusok megírásának nyűgeit: némi képet nyertem arról, hogy miképpen gondolkodnak és okoskodnak főképp amerikai közgazdászok és szociológusok arról, mi a fene is ez a válság, amiben benne vagyunk, és mi következik mindabból, ha sikerül valamit megérteni belőle.

Azután a nyár arra is jó, még az egyetemi embernek is, hogy nyaralni menjen (jó-jó, oda is viszi a gépét, hátha ott is dolgozik majd – á, egy fenét…), és ha hozzám hasonlóan mázlija van, akkor régi kedves barátaival menjen nyaralni. Na mármost, a nyári közös nyaralások nélkülözhetetlen kelléke az esti, teraszon való ücsörgés, hozzá a hely szellemének megfelelő vörösborok kortyolgatása és természetesen, a teraszról a távolba bambulva, vörösbort kortyolgatva, baráti locsogások során a világ gondjainak kitárgyalása és a megváltás problematikájának elrendezése. Idén nyáron (is) módom volt barátaimmal hasonló lelkigyakorlatokat végezni (jó vót…), amelyek közül történetünk szempontjából a leginspirálóbbak az Amerikában élő Róna-Tas Ákos barátommal való locsogások voltak. Ákostól sok mindent, új ötletet és koncepciót hallottam, sok mindenben segített rendszerezni a máshonnan összeszedett gondolatokat – és sok mindent loptam is tőle, aminek egy részét itt közre is fogom adni. (Az okosságokhoz tessék odaképzelni őt is, a hülyeségek, azok csak az enyémek – így azután szegről-végről közösnek is lehet tekinteni az alábbi okoskodásokat.)

Barátom szövegei éppúgy, mint a különböző írások szövegei is, számomra meglepően drámaiak voltak, amely drámai szövegek egy jelentős részét én komikusnak, olykor kimondottan röhejesnek találtam. Meg vannak ezek hibbanva, amikor olyanokat mondanak, hogy „a kapitalizmusnak vége van”? És amúgy is mit drámáznak ezek itten – mi leginkább csak irigyeljük az ő gondjaikat.

Ám a dolog, az komoly, véresen komoly. Tényleg válság van a világban.

Válság általában akkor van, amikor általános meggyőződéssé válik az, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogyan eddig mentek. Ma válság van a pénzpiacokon, a gazdaságban, a fejlett világ társadalmaiban is, és még annál inkább, azoknál is inkább, szűkebb pátriánkban is. Ha nem akarjuk megérteni azt, hogy válság van, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogyan eddig mentek – viszont továbbra is ragaszkodunk azokhoz a gondolatokhoz, logikákhoz, gondolkodási sémákhoz és keretekhez, amelyek a válság előttről maradtak ránk, és amelyek hozzájárultak, hozzájárulhattak a válság kialakulásához –, nos, akkor ortodoxok vagyunk. Ortodoxok azok a hadtudósok, akik mindig a korábbi háborúkat akarták a következő csata előtt is megnyerni, és ebben az értelemben ortodoxok azok a közgazdászok is, akik ma is a korábbi válságokat akarják elhárítani, és egy korábbi állapotba akarnak, remélnek visszatérni. Hogy ma unortodoxnak kell lenni, azt az unió és Barroso is fennen hirdeti, mondván: nem lehet a jövő problémáit a múlt eszközeivel megoldani.

Ma Magyarországon nem szokás odafigyelni arra, hogy mi zajlik a világban, a mi életünket kitölti az Orbán–Matolcsy-féle unortorixia. Amivel szemben a közgondolkodás és különösen a közgazdasági és gazdaságpolitikai mainstream közgondolkodásának ortodoxiáját lehet érzékelni a nyilvános szövegekben. Mert kis honunkban más nincs, mert Orbán és Matolcsy ámokfutásával szemben mintha muszáj lenne ortodoxnak lenni.

Pedig nem feltétlenül az unortodoxiával van baj – hanem, ennél talán gyakrabban és súlyosabban: a hülyeséggel és az aljassággal. A válság nemcsak a mát, hanem a válságig vezető múltat is számos kérdésben átértelmezte. Ezek az – akár a múltra, akár a jelenre, akár a jövő előrejelzésére vonatkozó – új értelmezések, logikák a korábbi ortodoxiákhoz képest normasértő, eretnek unortodoxiák. A világ megértéséhez ma ebben az értelemben unortodoxnak kell lenni, akkor is, ha az unortodox felvetések nem álltak össze „paradigmákká”, és pláne nem szűrődtek le belőlük új közgazdasági és gazdaságpolitikai „receptkönyvek”. És ezen nem túl rendszerezett, egységes dogmákká össze nem álló unortodoxiák között muszáj szétválogatni a tisztességes és helyes gondolatokat a hülye és aljas felvetésektől. Mindez még előttünk áll – ehhez próbálok meg gondolatokat vázolni az alábbiakban.

1. A monetarista kapitalizmus vége

Ha a „kapitalizmus vége!” drámai kijelentést értelmezni akarjuk, akkor az állítás szó szerint nyilvánvalóan nem igaz, de igaz akkor, ha némi pontosítást teszünk, mondjuk így: a létező, az elmúlt évtizedek kapitalizmusa, ha úgy tetszik, a „monetarista kapitalizmus”, az megbukott, annak vége van. A monetarizmus politikailag, intellektuálisan és morálisan is megbukott. Milton Friedman próféciáit követve, az elmúlt húsz év meghatározó közgazdasági-gazdaságpolitikai látásmódja az a monetarizmus volt, amely az állam egyetlen legitim gazdaságpolitikai ténykedésének a pénzmennyiség szabályozását (kamat- és árfolyam-politikát), a monetáris politikát tartotta. Amely elvileg károsnak és szükségtelennek minősített minden fiskális politikát, így minden adózási és elvonási politikát, minden újraelosztási politikát – mondván, hogy minden ilyen beavatkozás a piaci törvényszerűségek logikáját sérti, a piac „természetes mozgását” és a „láthatatlan kéz” szabályozó erejét gyengíti, ezért káros. A válság végsőkig leamortizálta és kompromittálta a monetarizmust: az nem megy, hogy fiskális politikára nincsen szükség egészen addig, ameddig a bankokat nem kell menteni az adófizető polgár pénzén. Az nem megy, hogy csak a kétes ügyletek nyomán előálló pénzügyi krach utáni bankmentés legyen a fiskális politika egyetlen legitim, piackonform célja és legfőbb értelme. Ha a bankokat a slamasztikából csak az adófizető polgár pénzén lehet megmenteni a teljes bedőléstől (ez volt a helyzet), akkor a gazdaság normális működésének fenntartásához elvileg és általában is nélkülözhetetlen az adófizető polgár pénze és az állam (netán az államok feletti nemzetközi szervezetek) elvonási és redisztribúciós politikája. Ez eléggé unortodox felvetés. Az ortodoxia a fiskális politikákkal kapcsolatban legfeljebb annyit engedett meg, hogy a gazdaságon kívüli kényszereknek engedve, némiképp muszáj megsérteni a piac önműködő logikáját – de csak annyival, amennyivel muszáj, amennyi alapjaiban nem sérti a gazdaság működését. Ezzel szemben az unortodox felvetés azt mondja, hogy lám, a mérgezett hitelek és bankcsődök tömeges felbukkanása nyomán világos az, hogy a piac önszabályozása és tisztán piacszerű jövedelemallokációja a piacok összeomlásához vezet. Pozitív módon kell tehát megfogalmazni a piacon kívüli tényezők – így az állami szabályozások, fiskális politikák – piaci funkcióit is, különben a piac felemészti, csődbe dönti önmagát. Ebben az értelemben az unortodox felvetések körül ott lebeg mindig Keynes szelleme. Nem mondanám azt, hogy az új helyzetben bárki az ortodoxoknál is ortodoxabb akarna lenni azzal, hogy a monetarizmus előtti időszakból vissza akarná hozni Keynes tanait és receptjeit, de Keynesnek az az alapvetése, amely szerint az állami beavatkozás és a piacok feletti társadalmi kontroll nem feltétlenül a „szükséges rossz”, hanem olykor a „nélkülözhetetlen jó”, áthatja a ma unortodox gazdasági gondolkodóinak eszméit. Ha csak ennyiben is, de jogos az, ha a neokeynesianizmus előtérbe kerülését összekapcsolják a mai unortodoxiákkal.

A monetarizmus kipukkadását össze szokás kötni a hitel- és pénzpiaci buborékok kipukkadásával. A piacok szabályozatlanságának, ha úgy tetszik, a piaci törvények mindenek felett állóságának a legfőbb haszonélvezői a pénzpiacok voltak (és némiképp a veszteségeik és a válság ellenére is maradtak) – miközben épp e piaci szereplők „hozták össze” a válságot. Ebben a megközelítésben a monetarizmus végét jelenti az, hogy végképp fenntarthatatlan, hogy a fiskális bankmentő programoknak csak az legyen a céljuk, hogy érintetlenül maradjon a pénzügyi szektor kiváltságos jövedelmi, jövedelmezőségi helyzete, hogy az egyre gyakoribb buborékok kipukkanásai után újra fel lehessen fújni az újabb buborékokat. A bankok mentése nem jelentheti azt, hogy az állami pénzek felélése után a pénzpiacok ugyanúgy működhessenek, mint ahogyan korábban.

A pénzpiacok működésének változása makrogazdasági szinten azzal is együtt jár, hogy nincs tovább növekedés azokból a hitelekből – amelyekről mindenki előre tudja, hogy sohasem fogják visszafizetni. Utólag visszatekintve a válság kirobbanása egyértelműen a hitelek fedezetéül szolgáló ingatlanok túlértékeléséhez kapcsolódik: az ingatlanok értéke messze nem növekedett úgy (sőt, csökkent), ahogyan azok jelzálogként a hitelek fedezetéül szolgáltak. Ez azonban lavinát indított el: kiderült, hogy más területeken, elsősorban a csomagba pakolt derivátumok és opciós ügyletek hitelfelvételei mögött sem álltak olyan fedezetek, amelyek időtállóan értékarányosak lettek volna az eladósodások mértékével – így pl. gyakran a túlértékelt ingatlanjelzálogok lettek összecsomagolva e kétes fedezetekbe. A fedezeti hiányok azonban a nagy lebukást leplezték le: különösen az államok és a lakosság hitelfelvételei mögött nem olyan „beruházási befektetések” álltak, amelyek későbbi megtérülései lehetőséget adtak volna a hitelek visszafizetésére, hanem a tényleges folyó bevételeket meghaladó „fogyasztásra” lettek elhasználva a korábban felvett hitelek. A hitelválság már a válság első pillanatától fogva erősen visszavetette azokat a gazdasági ágakat (így a lakás- és ingatlanpiacok összeomlása mellett a tartós fogyasztási cikkek, legtöbbször idézve az autók piacát), amelyek korábbi tömegfogyasztását épp a hitelek tették lehetővé. A tömegfogyasztás, a fogyasztási cikkek iránti lakossági kereslet visszaesése később gyakorlatilag valamennyi ágazatra, termékre és szolgáltatásra is kiterjedt. Ez, tehát a hitelekből finanszírozott tömegfogyasztás és az ebből táplálkozó gazdasági növekedés szinte bizonyosan nem tér vissza. Nem fognak többé az autótulajdonosok hitelből új autót vásárolni akkor, amikor még ki sem fizették az előző autó hiteleit.

2. A klasszikus közgazdaságtan csapdája: hatékonyság és biztonságos fenntarthatóság ellentmondásos viszonya

Általában a mechanikai, biológiai vagy szervezeti rendszerek biztonságát azzal szokás erősíteni, hogy megpróbálják a rendszereket „nem fullra járatni”. Egy kocsi biztonsága azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel (és remélhetőleg) soha nem használandó biztonsági alkatrészeket, ütközési zónákat, anyagokat építenek bele, hogy a motorokat elektromosan leszabályozzák (már ti. azért, hogy a leadható teljesítményük 100%-a helyett csak annál kisebb teljesítményt adjanak le); hogy biztosítékokat, szűrőket és egyéb olyan alkatrészeket építenek be, amelyek kisebb bajok árán óvják meg a rendszert a nagyobb összeomlástól. (Hasonlókat elmondhatunk a biológiai pufferekről és tartalékokról, ellensúlyozásokról, vészjelzésekről és leszabályozásokról, és ugyancsak hasonló elveket váltanak aprópénzre a szervezetek biztonságos működtetéséről szóló üzemszervezési és szervezetszociológiai tanok is.)

A klasszikus közgazdaságtan és pénzügy tanai szerint ezzel szemben a maximális biztonságot épp az adja, ha maximális hatékonysággal működnek a rendszerek. Ma sokan szeretnék a válságot kizárólag a bankok és pénzügyi cégek csalárd ügyeskedéseinek betudni. A Barclay (és sok más, gyanúba keveredett társaság) Libor-manipulációs lebukása után senkinek nem okozhat már meglepetést akármekkora léptékű újabb svindli lelepleződése sem. Egyelőre azonban a válság okaként a bűnként beazonosítható ügyeskedéseknél sokkalta nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk magának a hatékonyság minden korlátot átlépő hajhászásának. A derivátumok piacai és az opciós ügyletek a maguk szabályozatlanságában legálisak voltak, kétségkívül ritka nagy hatékonysággal, több bőrt, „multiplikálva” lehúzva ugyanazokról az eszközrókákról, akár többszörös fedezetként is hasznosították ugyanazokat a „valódi” értékeket – ám ezzel túlpörgették, túlhajszolták a rendszert, a biztonságot nemhogy veszélyeztetve, hanem azt felszámolva és kiiktatva növelték az eszközök felhasználásának hatékonyságát. Sokan e buborékok egyre nagyobbra való felfújódását és kipukkanását a pénzügyi rendszer szabályozási problémájának tartják, pedig mára egyre világosabb, hogy messze nem kizárólag szabályozási (szabályozatlansági), hanem „rendszerproblémáról” van szó. Nemcsak arról van szó, hogy a válság kitörése, 2008 óta, az elmúlt négy évben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt a pénzpiacok globális és nemzeti szintű szabályozása terén – hanem arról is, hogy számos fundamentális probléma nem szabályozási kérdés. Például nem szabályozási kérdés az, hogy a mérvadó szereplők egyszerűen túl nagyok: bármelyik összedőlése, bedőlése, sőt akár durva leszabályozása is a globális krízis elmélyülését hozná magával.

3. André Kostolany nagy tévedése: a pénzpiaci befektetések hozama nem lehet tartósan magasabb a reálgazdasági befektetések hozamánál

Mondhatnánk azt is, hogy Kostolany üdvtana visszamenőlegesen is csődöt mondott: ő olyan önkényesen kiválasztott időhatárok között igazolta tételét, amely összefüggés más időintervallumokra visszamenőleg sem igaz. A válság nyomán azonban azt a hitet, amely szerint a pénzügyi befektetések hozamai tartósan a reálgazdasági hozamok felett lehetnek, nem közgazdaságtani szükségszerűségnek, hanem pénzügyi buboréknak szokás tekinteni. E fájdalmas felismerés nyomán számos kisbefektető sirathatja megtakarításait, de az egyéni drámákon túlmutatóan is, a felismerés egyre drámaibb rémképeket hoz elő rendszerszinten is, pl. az idősödő társadalom nyugdíjkilátásai (és a nyugdíjalapok megcsappant portfólióján túl, azok pénzügyi stabilitásának) kérdésében. Ha a pénzpiaci befektetések extrahozama maga a buborék – akkor ez a gazdaság és a társadalom jövedelmi szerkezetének egészére, a szerkezetek fenntarthatóságára is kihat. Így ma sokan kérdőjelezik meg annak fenntarthatóságát, hogy az USA vállalkozási profitjának közel fele mindmáig a pénzügyi szektorban realizálódik, vagy azt, hogy a pénzügyi szektor alkalmazottainak más szektorokhoz viszonyított bérelőnye indokolt és fenntartható-e.

4. A piac törvényei – vagy legitim, elfogadott társadalmi normák irányítják a gazdaságot? És jól van-e ez így?

A hatékonyságnak minden rendszerbiztonságot felülíró hajhászása kapcsán jeleztük, hogy manapság épp a kapitalista gazdaság biztonságának érdekében egyre fontosabbnak szokás megítélni a gazdaság kudarcosan önszabályozó világán túlmutató, a láthatatlan kéz helyett a látható társadalmi és politikai kezek jelentőségét. Méghozzá erős, határokon átnyúló, nemzetközi kezek erejének fontosságát. Egyre több szó esik egymással összeférhetetlen gazdasági tevékenységek kötelező szétválasztásáról, ezzel fékek és egyensúlyok beépítésének szükségességéről, nemcsak az állami pénzügyekbe, de a pénzvilág privát intézményei között is. (E körben a leggyakoribb felvetés a hitelminősítők szerepe, működésmódja, kétes függetlenségük és felelőtlenségük kérdése, de hasonló problémát vet fel a Libor-ügy is.) Ma kevesen vitatják annak szükségességét, hogy különösen a globalizált, multinacionális cégek működésének szabályozásában, ezzel korlátozásában mind a nemzeti kormányoknak, mind a nemzetközi szervezeteknek komoly változások motorjává kell válniuk. (Ez a legélesebben az unió és az euróválság kapcsán vetődik fel.)

Ugyancsak egyre gyakrabban vetődik fel az a kérdés, hogy a jogi korlátozásokkal operáló szabályozások mellett a versenyekben és kooperációkban való magatartások társadalmi és etikai szabályainak is változniuk kell. Hogy a hazai közgazdaságtan nyelvét idézzük: a „bizalom” (ami ugyebár eredetileg nem közgazdasági kategória…) helyreállítása nélkül bizonyosan elhúzódik a válság. Messze nem kizárólag a szabályozási kérdésekben fogalmazódik újra azonban a nemzeti és nemzetközi politikai, társadalmi szereplők funkcióinak kérdése. A korábbi időszak (a monetarizmus elveit követve) a monetáris politikák és azok szervezeti feltételei (pl. a nemzeti bankok függetlensége) dolgában elég komoly és súlyos normákat tett általános érvényűvé. Mára azonban egyre fenntarthatatlanabbnak tűnik az, hogy a nemzetközi szervezetek kizárólag a monetáris politikák ügyében érzik magukat kompetensnek. Az euróválság nyomán általánossá vált az a nézet, hogy fiskális politikák nélkül nem lehet sikeres monetáris politikát sem folytatni, és bár kis lépésekben, de jelentős elmozdulások történtek a fiskális politikák harmonizálása, sőt centralizálása ügyében is. E lépések egyik döntő iránya épp a biztonságok növelése, közös biztonsági alapok, válságfeszültségek levezetését szolgáló pufferek összegyűjtése. E nemzetközivé kiteljesedett állami piacbefolyásolásoló szerepvállalás megkerülhetetlensége kapcsán egyre gyakrabban merül fel Keynes neve és megfontolásainak, újrafelfedezésének és újraértelmezésének szükségessége.

5. A közgazdaság, a köz gazdasága, a gazdagság és a szegénység gazdasága

Keynes gondolatai azonban egy másik vonatkozásban is újrafelfedeztettek, nevezetesen abban, hogy az egalitariánus elosztás (akár államokon belül, akár államok között) nem csupán politikai világnézeti és etikai kérdés, hanem gazdasági stratégiai kérdés is. Nevezetesen: azzal, hogy a szegények jövedelmeiket felélik, elköltik, sőt még a megtakarításaikból is valamilyen nagyobb dolgot akarnak vásárolni, garantált keresletet jelentenek a gazdaság számára. Ezzel szemben a gazdagabbak jövedelmeik jelentős részét nem „fogyasztják”, hanem pl. felhalmozzák (Krugman szavaival: ülnek rajta) – ami a válság előtti időszakra visszatekintve úgy is megfogalmazható, hogy ők a jövedelmeik egy jelentős hányadából a buborékot fújják. Azaz a jövedelemeloszlás kérdése innen nézvést nem kizárólag humanitárius vagy társadalmi egyenlőtlenségi kérdés, hanem szűken vett gazdasági stratégiai kérdés: egységnyi többletjövedelmet a gazdasági keresletek élénkítése okán jobb egyenlőbben, a szegényeket preferálva elosztani, mint – a korábbi ortodoxiáknak megfelelően – a gazdagabbak felé csatornázni.

Na és? Akkor mi van?

Őszintén megvallva nem tudjuk, hogy jól látható-e már a válság oka vagy annak továbbélő, fennmaradó hatása. És abban sem lehetünk biztosak, hogy ha elvileg jól látható, attól még jól látjuk-e. Annyit elég határozottan érzékelünk, hogy a korábbi ortodoxiák helyett nincsenek új ortodoxiák, nincsenek új, egyértelműen progresszív minták, receptek arra, hogyan és merre kell kievickélni abból a válságból, amelyről még azt sem tudjuk, hogy elértük-e már a mélypontját. Mindezzel együtt a válság okait meg lehet próbálni megérteni, lehet felvetni a korábbi ortodox gondolati, politikai, morális keretek hibáit, tévedéseit – és lehet keresni azokat az új kereteket, amelyekben a helyükre kerülhetnek a dolgok. Ma még nem lehet látni azt, hogy merre van a kiút a válságból. De azt egészen bizonyosan lehet tudni, hogy visszafelé, a dolgok visszaállásában nem lesz kifarolás a válságból. Ennyiben, a múlt iránti nosztalgiák feladásában nemcsak lehet, de kell is – muszáj unortodoxnak lenni.

De nem kell teljesen hülyének lenni…

A hazai gazdasági, társadalmi, politikai közgondolkodás kereteit ma egyértelműen Orbán és Matolcsy unortodoxiái jelölik ki, ezek a mindenre kiterjedő unortodoxiák tematizálják a közbeszédet. A politikai kritikák általában elvetik, hülyeségnek ítélik meg ezeket az unortodoxiákat, és minden felbukkanásuk ellen megpróbálnak küzdeni – leginkább azzal, hogy elvetendőnek, aljasnak és ostobának igyekeznek beállítani azokat. Mindez igen gyakran jogos és helyes. Érdemes és kell is küzdeni a történelemhamisítás unortodoxiája ellen, az ellen az orwelli „újbeszéd-unortodoxia ellen”, amelyben „nyugdíjvédelemnek” titulálják a nyugdíjalapok lenyúlását; amelyben „adócsökkentésnek” hívják az adóemelést; amelyben arról szól a szöveg, hogy bár nőnek az elvonások, de azok nem az embereket terhelik (hanem nyilván a hangyákat, akik szorgalmasak is, meg jó sokan is bírnak lenni…).

Ugyancsak elvetendők és megvetendők azok az unortodoxiák, amelyek az európai modernitás és civilizáció olyan „ortodox” értékeit negligálják, mint a szabadságok és szabadságjogok, az alkotmányos, jogállami, demokratikus berendezkedés vagy ennek olyan fundamentumai, mint a hatalmi ágak megosztása és a kisebbségi jogok és részvételek védelme. Ezen unortodoxiákkal szemben nem lehet másnak lenni, csak „ortodoxnak” maradni. Más területeken – és számos ilyen terület van – nem az unortodoxiákkal van a baj. Nem azzal van baj, hogy számos közpolitikai színtéren Orbán kormánya nem szokásos módon próbált meg hozzányúlni azokhoz az ügyekhez, amelyeken hosszú ideje leginkább csak a problémák gyűltek. Nem az a baj, hogy nem az eddigi ortodox módon igyekeztek szabályozni nyugdíjakat és rokkantsági ellátásokat, adókat és közterheket, önkormányzati hatásköröket és pénzpiaci kereteket. Hanem az a baj, ahogyan eltértek az eddigi ortodox szabályoktól – Orbánék unortodoxiái mindenhol csak romboltak, pusztítottak, ostobán felmérhetetlen károkat okoztak, és gyakran közönségesen: loptak. A gazdaságpolitikában nem az a baj, hogy a kormány mert a korábbi időszak bizonyos ortodoxiáival szakítani – hanem az a bűnük, hogy az unortodox beavatkozásokkal nem enyhítették, hanem tetézték a bajt. Nemhogy segítették volna a válságon való felülkerekedést, hanem maguk is tevékenyen hozzájárultak a válság elmélyítéséhez. Hogy a korábbi, a gazdasági rendszer és a gépkocsi mint rendszer közötti analógiát folytassuk: nem az a baj, hogy a korábbiaktól eltérő módon próbáltak meg beavatkozni a rendszerbe akkor, amikor döcög a verda. Hanem az, hogy a kocsi biztonságos és hasznos működésének javítása helyett minden általuk nélkülözhetőnek vélt, valójában a biztonságot szolgáló részt kiiktattak (sokak szerint egyszerűen kiloptak) belőle: ma már nincsen leszabályozva a motor, nincsenek olaj- és üzemanyagszűrők, nincsenek biztosítéktáblák a magyar gazdaság kocsijában. Amitől nemhogy továbbra is döcög a szekér, de minden korábbinál sérülékenyebb és védtelenebb is.

Bár sokunknak nem tetszik, de mégsem az unortodoxiával van baj akkor, amikor a kormánypropaganda az általa megerősítendőnek beállított „középosztálynak” a társadalom valóban kedvezményezett felső 10-15%-át tekinti; vagy azzal, hogy arányos közteherviselésnek kizárólag az egykulcsos közteherviselést foglalja alaptörvénybe. A nagy baj nem az unortodoxiával van – hanem a hülyeséggel és az aljassággal: az unortodox megközelítés révén nemcsak a társadalmi feszültségek válnak elviselhetetlenné, de csökken a fogyasztás, csökken a lakossági kereslet, amitől lassul a gazdaság.

Bár sokunknak nem tetszik az, hogy politikai szimpátiák alapján büntetésként ró ki különadókat a kormány a számára nem szimpatikus ágazatokra és azoknak a politikai barátokkal konkuráló reprezentánsaira, de mégsem az az alapvető probléma, hogy a korábbiaktól eltérő, unortodox módon próbál meg beavatkozni a kormány a gazdaság reálfolyamataiba. Hanem az, hogy ezzel is csak rombol, pusztít – és lop. A bankadóval vagy a tranzakciós adóval nem az a baj, hogy más viszonyt formál a politika és a pénzvilág között, mint ami korábban volt, hanem az, hogy mindezzel csak árt, hogy ellenébe megy mindannak, ami ésszerűen a válság enyhítését szolgálná. A bankadó és a tranzakciós adó nem a biztonságos, a gazdasági fejlődést és a közjót szolgáló magatartásra ösztönzi a bankokat – hanem részben arra, hogy a korábbi felelőtlen kockázatvállalásaikat és profithajhászásukat fokozva még a különadót is nyerjék ki az épp olyannak fenntartani igyekezett működésükből, ami a válságot is okozta; részben, ha nem akarják emelni tétjeiket a hazardírozásban, akkor egyszerűen ne adjanak hitelt, ne finanszírozzanak még beruházásokat sem. És tényleg, az ostoba unortodoxia nyomán, még csökkenő kamatok mellett sincsen hitelezés, jelentősen csökken a beruházások volumene – ami nemcsak a mai, hanem a jövőbeni gazdasági kilátásokat is igencsak sötétté teszi.

Manapság a jövőről gondolkodó, a közügyekben elkötelezett közéleti szereplőket teljesen leköti az, hogy miképpen lehet meghaladni a jelenlegi kormány unortodox ostobaságait, hülyeségeit, aljasságait, bűneit. Ami annyiban helyes, hogy mindezeket meg kell majd tudni haladni. Annyiban azonban nem helyes, hogy nemcsak Orbán és Matolcsy rombolásait és bűneit kell tudni meghaladni, hanem a válság által megváltozott körülményekre is nem a régi „ortodox” módon kell tudni reagálni.

Izgalmas idők állnak előttünk. Nemcsak a múlt érdekvezérelt elhallgatásaival és szőnyeg alá söpört, a ma nyomorához vezető bűneivel, hibáival kell tudni szembesülni – hanem a jövő nehezen kiszámítható és komoly kihívásokat tartogató várható fejleményeivel is.

Mit mondjak, egyelőre mindkét irányban csak kevés nekigyűrkőzést lehet érzékelnünk e honban.

Weboldalunkon cookie-kat használunk.

A kattintson a További információk gombra.