I. Amikor Jonathan Swift az ír éhség kapcsán előállt meghökkenést keltő javaslatával, melyben a hiány és a bőség metaforáit kapcsolta össze, a humanista retorika a szarkazmus alakzatát vélte felfedezni írásában. Helyzetértékelése szerint az élelmiszerek szűkösségével párhuzamosan bőség mutatkozott az ír csecsemők „piacán”. Megoldási javaslata a kapitalizmust mozgató keresleti és kínálati oldal egyensúlyának megteremtésére irányult: vagyis ha a csecsemők ehetők, akkor az aszimmetria kiegyenlítésére, tehát a „piacok” harmonizálására kell törekedni. A problémát egyetlen ostoba tabu jelentette, mely szerint a csecsemők irracionális civilizációs tiltások miatt nem fogyaszthatók legálisan.

II. Napjainkban a bőség és a szűkösség új alakzatai jelentek meg. Az emberhús fogyasztását körülvevő súlyos tabuk még nem hozták el Swift termékeny újraolvasásának reneszánszát; a már említett tabu megsértését hosszú távra ritualizálta kultúránk. Csak titkos társaságok, illetve exkluzív és méregdrága klubok étlapján tűnik fel az emberhús, desszertként a csecsemőhús, ezért csak a kivételezett kevesek számára teszik hozzáférhetővé, akárcsak a pedofíliát. A globális élelmiszerválság ugyanakkor az erőforrások, illetve a hagyományos élelmiszer-termelés jobb felhasználásával, az elosztás racionalizálásával megoldható volna. Ezért a tömegélelmezés területén az emberhús gyakorlati felhasználása vélhetően még sokáig nem lesz akut kérdés.

III. Máris jól látható azonban, hogy egyre nehezebb helyzetet teremt az, hogy a Föld túlnépesedése következtében az egyes államok nem képesek minden polgáruknak munkát és tulajdont adni. A görög demokrácia idején az egyik mindenképp megillette az embert: vagy a tulajdon, ők voltak a szabadok, vagy a munka, ők voltak a rabszolgák. És mindenki tudta a helyét – miközben a mobilitásnak is megvoltak a szűk csatornái, hogy a liberális olvasót is megnyugtassuk; hiszen erről is maradtak fenn történetek. Mára azonban az a szomorú helyzet állt elő, hogy hatalmas tömegek lődörögnek céltalanul szerte a világban; nemzedékek dekkolnak menekülttáborokban; generációk élik le életüket gettókban; megapoliszok peremkerületeiben nemzedékek követik egymást anélkül, hogy akár csak kilátásuk lenne munkára és tulajdonra. Ma úgy halnak meg milliók, hogy emberi ittlétüknek sem a tulajdon, sem a munka nem vált alakítójává. Feltételezhetően mindennek antropológiai következményei lesznek a genetika és az evolúció tekintetében, de erről majd a humánetológia szolgáltat visszacsatolási információkat.

IV. Mindeme helyzetértékelés után azzal a szerény és tiszteletteljes javaslattal szeretnék előrukkolni, hogy komolyan meg kellene vizsgálni a rabszolgaság visszaállításának lehetőségeit, és amennyiben nemzetközi emberjogi és gazdasági szervezetek is jóváhagynák, sürgősen meg kellene teremteni a kellően szabályozott, megnyugtatóan korrekt jogi környezetét. Kétségkívül korlátozni kellene az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának globális érvényességét, és nyilvánvaló történeti korlátai miatt olyan záradékkal kellene kiegészíteni, természetesen a nemzetközi szervezetek jóváhagyása mellett, amely bizonyos feltételek érvényesülése mellett tekintené fenntarthatónak az egyezmény érvényességét. Fontos, hogy az emberiség részleges rabszolgasági jogállásának megteremtése nem lehet puszta ismétlés, valamiféle naiv revolúció. Természetesen muszáj haladni a korral, és a de facto létező rabszolgaság újbóli, de jure engedélyezése nem abban a formában mehet végbe, ahogyan az amerikai szabadság alapító atyái, különben gyakorló rabszolgatartók, mint Washington vagy Jefferson idejében lehetséges volt, amikor még a háztartási robotgépeket nem találták fel. És nem ahogy a demokráciát feltaláló görögök szabványosították, messze még a munkásosztályt is felszámoló automatizálás előtt, hanem ahogy azt a tudásalapú társadalom és az informatikai forradalom megköveteli tőlünk.

V. Szerény javaslatom azon látszik első pillanatra meginogni, hogy amiként a csecsemők nem fogyaszthatók nyilvánosan, a legális rabszolgaság is a humanista előítéletek falába fog ütközni. Másrészt pedig a fogyasztásra alkalmas emberhús előállításának élelmiszerbiztonság-technológiai protokollja nincs kellő következetességgel kidolgozva. De ismerve a nemzetközi szervezetek álszentségét, bizonyosan egyik esetben sem ez jelenti a legnagyobb akadályt. Jelezni kívánom, hogy amennyiben e sorok olvasója gondolatmenetemnek ezen a pontján az átmeneti felháborodás szellemét érzi önmagában feltámadni, szíveskedjék csak arra gondolni, hogy a csirkék, a sertések, a szarvasmarhák, a halak és más egyéb haszonállatok ipari körülmények között történő előállítása valójában olyan példányok felnevelésével, majd elpusztításával jár elkerülhetetlenül együtt, melyek a természetben lejátszódó folyamatok során soha nem jöhettek volna világra, illetve nem maradhattak volna életben, és nem érhettek volna meg olyan magas kort, amilyent a mi jóvoltunkból szerencséjük van megérni.

VI. Az emberiség által naponta sokmilliós példányban levágott fiatal, mondhatni gyerek-, illetve kiskamaszkorú sertés elpusztítása nem vet fel súlyosabb erkölcsi kérdéseket. A humanista értékek alapján álló legszigorúbb gondolkodó is napirendre tud térni afölött, hogy ebben az esetben olyan életeket oltanak ki elgázosítás és áramütés segítségével, amelyek az embernek köszönhetően jöttek létre. Mikor lett volna ennyi karalábé vagy grillcsirke a teremtésben, ha nem az ember teremti meg őket saját használatára? Nyilván soha és sehol. Mindezzel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek a példányok nem a természet részei, hanem az ember kizárólagos tulajdonát képezik. Vagyis rövidre zárva a messze vezető gondolatmenetet: az ember által fenntartott biológia rabszolgatartó-társadalom technológiai alapját jelentő jogi környezetre lelhetünk ezen a ponton. A fajok és fajták élelmiszer-termelési technológiák általi kiirtása, a biológiai rabszolgaságba vetett egyedek éppúgy tárgyak, mint az ipari technológia által előállított egyéb cikkek. A grillcsirke vagy egy új búzafajta éppúgy ipari termelés tárgya, mint a mobiltelefon vagy a szappanopera. A polgári jogi szabályok érvényesek rájuk.

VII. A humanista axiómaként egységesnek vallott emberi faj túlszaporodása bolygónkon hasonlóképpen nem természetes jelenség, hanem az emberiség által megteremtett, bolygónk galaktikus sorsába nem kódolt fejlemény, amely immár annak egyensúlyi rendszereit fenyegeti. Visszatérve Jonathan Swifthez: a potencionálisan nagy tételben rendelkezésünkre álló emberhús gyorsbüfékben történő kiárusításának közegészségügyi feltételei jelenleg ugyan nincsenek megteremtve, és noha ez aligha lehet bármi jónak akadálya, nyilván nem járható út a fent említett civilizációs és kulturális tabuk miatt. Ismerve az élelmiszer-termelés szabályait, ha valaha valamely kormányzat az emberhús fogyasztását ilyen szempontból számításba venné, olyan fajtanemesítést szervezne meg, amely a hús vagy a zsír, esetleg más, az ínyencek számára fontos belső szervek optimális és költséghatékony előállítása számára a legideálisabb megoldást jelentené. Illegális telepeken egyébként a szervkereskedelem úttörői már jelentős előrelépéseket tesznek e tárgyban. A görögök által ránk hagyományozott elbeszélés, Kirké szigetének legendája szerint az első úttörő lépések már hajdanában megtörténtek ez ügyben. De visszatérve témánkhoz: tehát a csecsemők, illetve a piaci szempontból kevésbé értékes, kiöregedett egyedek hasznosításának, Swift szellemében, mára más útjait kell felkutatniuk a profitért felelős marketingszakembereknek. De úgy tűnik, a technológiai fejlődés, illetve a kulturális krízis elmélyülése lehetőséget kínál a fölös szaporulat alternatív hasznosítására.

VIII. A morálisan igényes, hithű keresztény Jonathan Swift belegondolhatott abba, hogy szükség van-e egyáltalán az éhségre és nyomorra születő ír csecsemőkre az isteni gondviselés és emberi célok által uralt világban. Vajon az irracionális bőség „áldásaként” születő ír csecsemő a keresztény teológia jegyében tételezett eszkatológia meghívottja-e, ha szinte teljes egészében ki van zárva a szabad akarat használatából, hiszen életéről nem ő dönt, hanem a szűkösség szorításában cselekvő szülei és a társadalom kényszerek által vezérelt gyakorlata? Jobban meggondolva a lelkiismereti és a politikai szabadság legkisebb nyoma is hiányzik itt. És ha nagyot ugrunk az időben, korunk fent említett, tehetetlen és lődörgő tömegei éppúgy korlátozott emberi szabadsággal kénytelenek élni, mint az a priori halálra ítélt ír csecsemők. Vagyis olyannyira korlátozott szabadsággal, amely már-már az emberi létezés alatti szintet jelenti.

IX. De vajon azok az emberek, azok a tömegek, amelyek nem a szabad mérlegelés és a lehetőségek közötti választás nagyszerűségeként élik meg létezésüket, hanem a kényszerek által előírt zsákutcákba terelt vágóhidak korlátai között előreűzött állományként, tekinthetők-e egyáltalán bármilyen demokráciafelfogás jegyében felelős állampolgárnak? Vajon van-e joguk dönteni, szavazatukkal befolyásolni a szabad és felelősségteljes állampolgárok akaratának maradéktalan érvényesülését?

X. Pál apostol a fiúság kiterjesztett értelmezése jegyében a szolgaság ellen új érveket talált úgy kétezer éve: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: »Abbá, Atya!« Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is” (Pál levele a galatákhoz 4, 4–7). A páli rabulisztika a zsidó hagyomány átértelmezését végzi el ezen a ponton is. A római jog szillogizmusaira épülő keresztény etika és antropológia azért utasította el a rabszolgaságot, mivel a Krisztust követő új zsidó szekta tagjai épp a lelketlen kötelmek alóli felszabadulás megélésének és kiteljesítésének sürgető igényét vetették fel. Ezen a ponton elgondolkodhatunk ismét azon, hogy a görög demokrácia milyen nagyszerűen összeegyeztethető volt a rabszolgasággal. Ezzel szemben az Isten államát előkészítő, az egyre inkább a messiási váradalmak jegyében élő zsidóság kezdettől fogva küzdött a szolgaság antropológiai formái ellen. A jézusi tanításokat követő zsidó szekta tagjai, vagyis a korai keresztények, akik a nagy végső felszabadulásra vetették tekintetüket, mélységes ellenszenvvel viseltettek a rabszolgaság intézményével szemben. A kétezer éves kereszténység azonban napjainkra feladni látszik a végidő reménységét. A feltámadás és apokalipszis nélküli kereszténységből pedig aligha futja többre, mint a görög demokrácia, illetve a katonapolitikai realitások figyelembevételével a római impérium eresztékeinek újraácsolása.

XI. A politikai szemléletet kultúránk hosszú, de mondjuk Egyiptomhoz vagy Kínához mérve rövid ideje alatt formáló alapvető szavak szemünk előtt veszítik el évezredes értelmüket. A rabszolgaság gondolata és intézménye elleni berzenkedés alig kétszáz éves, az alapvetéseként hangoztatott szabadságjogok pedig mindig is ingatag talajra épült jogok voltak, melyeket valójában csak az álszentség, a szándékos vakság tartott fenn, miközben a tények tömeges cáfolattal szolgáltak az elmúlt alig két évszázadban is. Immáron látható, hogy a szabadság eszméje visszafordíthatatlanul kiüresedik, és többé nincsenek olyan mozgalmak, amelyek új jelentéssel ruháznák fel. A szó egykori, forradalmi hevületű jelentése elmosódott. Noha még manapság nem szalonképes komolyan elgondolkodni az emberek rabszolgasorsba történő visszahelyezéséről, de a géntechnológia titokban már előkészíti ennek a történeti tapasztalatok alapján mélyen emberi intézménynek az újbóli legalizálását.

XII. De vajon el tudunk-e képzelni olyan demokráciát, amelyben újra intézményes formát kapnának régi fogalmak? Vajon teljességgel összeegyeztethetetlen a demokráciával a demokrácia múltja? Avagy századunk demokráciafelfogása valamilyen egészen új, ismeretlen, korábban elképzelhetetlen irányba halad tovább, méghozzá olyan irányba, amelyről ma még nem tudunk fogalmat alkotni? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a demokrácia maga is történeti képződmény. Tudható, hogy nagy utat járt be. Tudható, hogy voltak hosszú évszázadok, sőt évezredek, amikor valójában elfelejtették, homályba veszett. És amikor ismét kiterjedt gyakorlattá vált, már aligha azt jelentette, amit a démosz, vagyis a nép uralmát jelentő kezdeteknél, ahol is a nép mellett ott volt, csak erről szeretnek a szónokok elfeledkezni, a rabszolgák széles rétege is.

XIII. Ma már meglepetést kelt annak tudatosítása, hogy a hivatkozási alapot jelentő görög városállamokban a nép uralma milyen jól megfért a közösség dolgairól történő döntésekből való kizárás formáival. Ennek mélyén a munka és a tulajdon szétválasztása húzódott meg. Voltak ugyanis olyanok, akik rendelkeztek tulajdonnal, amely a munkának új értelmet adott. Míg azok számára, akik a tulajdonlástól meg voltak fosztva, a munka csupán az életben maradáshoz való jogot biztosította. Másként fogalmazva: aki nem dolgozott, az nem is evett. Továbbá az is köztudott, hogy aki tartósan nem eszik, az előbb-utóbb meg fog halni. A szillogizmus végkövetkeztetése pedig, hogy aki nem dolgozik, az ne is éljen. A rabszolga addig élt, amíg dolgozott. Egyetlen tulajdona a munkája volt. De legalább volt munkája, amely életben tartotta. (A szépelgő olvasókra gondolva ismét emlékeztetek arra, hogy a mobilitásnak az ókorban is léteztek, noha nagyon szűköcske, útjai.) Csak a munka volt az övé, méghozzá olyan munka, amelyhez nem kapcsolódott tulajdon. Mert a munka eredménye azé, akié a tulajdon. Minthogy a rabszolga maga is tulajdont képez, ezért a tulajdon és a munka benne összekapcsolódik: olyan tulajdon, amely tulajdont hoz létre. Maga az intelligibilis tulajdon. Szerény javaslatom pedig arra irányul, hogy az emberiség egyik részét, amelynek nem jutott tulajdon, se igazi munka, oda kellene ajándékozni a másiknak. Ezáltal tömegeket lehetne végre valódi tulajdonhoz juttatni, illetve ugyanezzel a mozdulattal, hiszen két legyet ütünk egy csapásra, a másik résznek azonnal lenne munkája. A tőzsdéken pedig egy újabb kereskedés indulhatna meg, a részvény- és az árupiacok, illetve a másodlagos piacok forradalmian új területeként száguldó emelkedésbe kezdhetne az emberpiac. A tőzsdei emberkereskedelem bevezetésében komoly kitörési lehetőség sejthető, és az államok számára jelentős bevételt eredményezhetne. A részletek kidolgozása legyen az önszabályozó piac dolga, ebbe magam nem szeretnék belekotnyeleskedni. Persze nem vagyok naiv, és nem gondolom, hogy a javaslat minden mozzanatában fájdalommentes. De lehet humanista módon is megvalósítani, véleményem szerint. Lehet, hogy nem ez a megoldás a globális bajokra, de egy próbát megér. Aztán majd meglátjuk…