Száz éve csak magyarok vannak, és csupán néhány fantaszta hitt a magyarságban. Ezért a magyar nemzet fogalma száz éve hazugságon alapul. És nem sikk magyarnak lenni. Egyre többen csatlakoznak más közösségekhez: hisz vonzóbb szlováknak, románnak, szlovénnak, horvátnak stb. lenni. De még jobb osztráknak, németnek, angolnak, franciának, amerikainak stb. Mert ezek a nemzetek befogadnak. A magyar nemzet nem fogad be. A magyarokat sem fogadja be. Mert nem is tud befogadni, hisz ez a nemzet csupán statisztikailag létezik. És folyamatosan csökken ez a szám, mára talán már tízmillió alatt van.
Száz éve nem tudtak a magyar elitek választ adni arra, hogy ha nem a Nagy-Magyarország és a Szent Korona jelképezi a magyarságot, akkor vajon mi? Száz éve nem merik bevallani az ország mindenkori vezetői, hogy az országot az adott határok között kellene keresni és feltalálni. Ennek megfelelően álmok és vágyak, hiedelmek és fantazmagóriák díszletei között él egy egész ország, és nemzedékek nőnek fel úgy, hogy a 20. és a 21. század valósága nem ért el hozzájuk. Cselekvésképtelenül sodródnak, múltjukat félreértik, és a jövőjükről nem képesek víziót alkotni. Közös tudat, közös célok hiányában csak a magánérdek, a céltalan önzés marad. Ezért a nemzetre való jelszószerű hivatkozás itt mindig gyanakvást kelt. De a magyarok nem bíznak semmiben, ezért valójában nem is gyanakszanak. A magyar választók politikai nihilisták. Arra az erőre szavaznak, amely ígéreteivel a legjobban totalizálja az egyéni önzést és a pusztító keserűséget. Ezért a magyar választópolgárok már hetven-nyolcvan éve a közösség lerombolásához és kirablásához kibicelnek. Vagyis az önpusztítás balekjai. Bár nem akarnak tudni róla, de az egyéni érdek abszolutizálása a közjó felszámolását eredményezi. A jelenlegi kormányzó pártot támogató magas szavazati arány ezért is nyugtalanító jel.
Ahogy a magyarok számára nem létezik a nemzeti érzés mint közösségi érték, ugyanúgy a demokratikus szellem sem jelent semmiféle tiszteletre méltó értéket. Általánosságban az intézmények, a szabályok, a jogtudatos gondolkodás adja egy közösség játékszabályait. A közösségi tudat nélküli egyének halmaza mindennek nem tulajdonít értéket, ezért nem is lát bennük megőrzendő hagyományt. Kelet-Európa feudális mentalitása – Budapest néhány belső kerületén túl – az egész országban tovább él száz év óta. Ezért Magyarországon elfogadott és a közgondolkodás szemében természetes, ha a hatalom birtokosai többletjogokat igényelnek maguknak. A jogegyenlőség gondolata mindmáig nem természetes elvárás. Ezért az egész országot mélyen átszövő korrupció sem tűnik természetellenesnek. Sőt, tízből kilenc esetben fel sem tűnik. Ha bármely hivatal birtokosa él az előjogok efféle eszközével, a szokások és a mentalitások szerint itt akadály nélkül megteheti. Az orvos, az építési engedélyt kiadó közhivatalnok, az igazoltató rendőr, a raktáros, a buszvezető, és így tovább, bárki. Mert a feudális, tehát nem a demokratikus felfogás jegyében a hivatal és az azt betöltő ember nem két megkülönböztethető személy, hanem egyetlen entitás. Ezért ő nem az államapparátus vagy a közigazgatás funkcionális része, hanem ma is feudális úr, aki kénye-kedve szerint intéz el vagy akadályoz meg bármit.
Álszent dolog azt mondani, hogy ma Magyarországon azért nincs demokrácia, mert itt ennek nem is volt hagyománya. Miért, a hitleri korszak utáni Németországban talán nagyobb számban álltak rendelkezésre? Az igazán sajnálatos az, hogy az elmúlt húsz évben az elitek igyekeztek távol tartani a tömegeket a demokratikus szabályrend és a jogtudatosság elsajátításától. A közösségek önszerveződését csírájában elfojtották. A liberális elitek éppúgy, mint az oligarchikus posztkommunista vagy a nemzeti konzervatív ideológiák képviselői. Nem indultak hosszú távú programok a szocialista korszak diktatórikus rendjét felváltani hivatott demokratikus tudat felépítésére, bátorítására és megerősítésére. Az iskolák tananyagából máig hiányzik a demokratikus személy jogainak és kötelességeinek tudatosítása, az emberi méltóság tiszteletének hétköznapi kikényszerítése, a közösségek önszerveződését társadalmasító játékok gyakorlása, a demokratikus közösségépítés praxisának tanítása és fejlesztése. A magyar politikai elitek Trianon óta félnek a választóiktól, ezért hazudnak és hízelegnek alattvalókként kezelt polgáraiknak.
A negyven évig létező szocializmus egy 19. századi, anakronisztikus ideológiával, a sztálini marxizmussal konzerválta az ország öröklött devianciáit. Az új elitek az eltelt húsz év alatt sem készültek fel a 21. század, köztük a globalizáció és az Európai Unió jelentette kihívásokra. Régi szabadelvű hagyomány itt, hogy az ország kozmetikázott képet mutat fel magáról Nyugat felé. A nyugat-európai társadalomtudományok közgazdasági, szociológiai, politológiai és egyéb modelljei nem kompatibilisek itt, ezért következtetéseik korlátozottan érvényesek. És mivel a társadalom tényleges adatai ismeretlenek, ebből kifolyólag a folyamatok sem tárhatók fel. De senki nem is akarja megtudni a valós állapotokat. Az ország gazdasága működik, csak az államapparátus nem rendelkezik róla releváns képpel. Ami azonban nem működik: az az állam és a közösségi intézmények. Az állammal szemben álló, nihilista lakosság egy nagyon zárt, feudális rendi jellegű, maffiatörvények szerint felépített informális hálózaton keresztül szerveződik meg. Ennek az országot átszövő, a gazdaságot a feketegazdaság által életben tartó, húsz év alatt jelentős anyagi erőforrásokat koncentráló hálózatnak nincs szüksége sem modern nacionalizmusra, sem demokráciára. Ma Magyarország egy keserű és nihilista ország, melynek politikusai arcán sosem látunk mosolyt, sem derűt, sem nyitottságot, csak összeszorított szájakat, sértődött pillantásokat, sötét gyanakvást. A személyes bosszúvágy örömtelen szenvedélyeit.