Angela Merkel határozottan fogalmazta meg ezt az álláspontot a Bundestagban tavaly októberben elmondott beszédében: „Senki ne vegye biztosra, hogy Európában újabb ötven évig tart majd a béke és a jólét. Erre semmilyen garancia nincs. Ezért azt mondom: ha az euró megbukik, akkor Európa is megbukik. Ennek nem szabad megtörténnie. Történelmi kötelességünk minden rendelkezésünkre álló és hasznos eszközzel megvédeni Európa egységesülési folyamatát, amelyet elődeink több mint ötven évvel ezelőtt több évszázados gyűlöletet és vérontást követően elindítottak. Senki sem láthatja előre, milyen következményekkel járna ennek a törekvésnek a kudarca.”

Európában több mint 250 háború zajlott le a reneszánsz kezdete, a tizenötödik század közepe óta. Nem nevezhető tehát indokolatlan riogatásnak az európaiak elmúlt fél évszázadban kialakult közösségét féltő nyílt aggodalom.

Charles A. Kupchan magával ragadó, de kevésbé ismert könyve, a How Enemies Become Friends számos olyan történelmi példát vizsgál meg, amelyből kiderül, hogyan váltak tartósan békében élő barátokká olyan nemzetállamok, amelyek korábban hosszú ideig ellenségek voltak. Példái közé tartozik a Svájci Konföderáció létrejötte (1291–1848); az Irokéz Konföderáció létrehozása az első európaiak érkezése előtt nagyjából száz évvel; az Egyesült Államok megalapítása (1776–1789); Itália (1861) és Németország egyesítése (1871); a norvég–svéd viszonyok normalizálódása (1905–1935); az Egyesült Arab Emírségek létrejötte (1971) és az argentin–brazil kapcsolat konszolidálódása az 1970-es években.

Kupchan olyan fontos példákat is megvizsgál, amelyekben kudarccal végződött a barátságra való törekvés: az amerikai polgárháborút (1861–65); az angol–japán szövetség végét (1923); a kínai–szovjet viszonyok megromlását (1960); az Egyesült Arab Köztársaság felbomlását (1961) és Szingapúr kiválását Malajziából (1965). Kupchan egyszer sem említi meg a közös valutát a nemzetek közötti barátság előfeltételei között; a gazdasági integráció inkább követni, mintsem megelőzni szokta a politikai egységet. A szerző inkább a diplomáciai kapcsolatokat tekinti a stratégiai együttműködés és a bizalom feltételének, és ez könnyebben jön létre olyan államok között, amelyek társadalmi rendje és nemzetiségei hasonlóak.

Kupchan elemzéséből azonban az is következik, hogy a közös fizetőeszköz segíthet a nemzetek közötti tartós barátság kialakításában, mert amellett érvel, hogy a kapcsolatok fejlesztése biztosabb alapokon áll, ha egy olyan identitásváltó narratíva ereszt gyökeret, amelynek hatására a nemzetek között olyan érzés alakulhat ki, mint ha egy családba tartoznának. A közös fizetőeszköz segíthet egy ilyen narratíva létrejöttében.

Az irokézek esetében ez a történet a nagy harcos és hatásos szónok Hiawathához kötődik, aki a misztikus Deganawidah-val együtt utazva bonyolította le a konföderációt megalapozó szerződésről szóló tárgyalásokat. Új szertartásokat vezetett be a halott harcosokról való megemlékezésre – és a bosszúhadjáratok megszüntetése céljából. A narratívát új – a fizetőeszközhöz vagy a zászlóhoz hasonló – fizikai szimbólumokkal erősítették meg: ezek egyike a felfűzött kagylópénzekből készült öv volt. Az egyik, tizennyolcadik századból származó megmaradt Hiawatha-öv (amely talán egy korábbi másolata) az öt nemzet – a kajuga, a mohauk, az oneida, az onandagá és a szeneka – szimbólumait foglalja magába, a minden szövetségi államot egy-egy csillaggal szimbolizáló amerikai zászlóhoz hasonlóan. Az öv megemlékezik Hiawatháról, mint a konföderáció megalapítójáról is.

A zászlók talán inspirálóbb szimbólumai a közös sorsnak, de legtöbbünk – a nagy sportesemények kivételével – nem szokta őket magával hordani; kényelmetlenül agresszívnak tűnik a harci eseményekhez kötődő eredetük. Az Európai Uniónak is van zászlója, ez azonban ritkán látható az unió kormányzati épületein kívül.

Jól fejezte ki ezt az érzést egy angol tanár 1910-ben: „Gyanúsak az olyan emberek, akik hazaszeretetről és a birodalom fontosságáról beszélnek, hasonlóan azokhoz, akik a vallásról vagy az élet nagy dolgairól szónokolnak. Vagy szélhámosnak, vagy olyan felszínes embereknek gondoljuk őket, akik nem értették meg, hogy a szavak nem alkalmasak a legmélyebb dolgok kifejezésére.”

A nemzeti fizetőeszköz, amelyet készpénzes vásárlások során mindig felmutatunk, nem vet fel ilyen gyanút. A pénz állandóan, bár rejtett módon emlékeztet minket az identitásunkra. Ezért használata során abban a pszichológiai élményben van részünk, hogy közös vállalkozásban veszünk részt másokkal, és ez egyfajta bizalmat alakít ki a közös vállalkozás és a többi résztvevő irányában.

Minden valutaunió a közös kulturális értékek szimbólumait használja az érméken és a bankjegyeken, így ezek a szimbólumok a közös identitás részévé válnak. Olyan gyakran látjuk a papírpénzeken ábrázolt arcokat, hogy szinte családtaggá válnak, így hozva létre a Benedict Anderson politikatudós által „elképzelt közösségnek” elnevezett jelenséget, amely a nemzeti közösség mögött meghúzódik, és fenntartja azt.

Az euróbankjegyeken különböző korszakokból származó európai hidak láthatók eredeti formájukban, és nem a jelenleg álló építmények, amelyek arra utalhatnának, hogy bizonyos országok kiemelt helyzetben vannak. A holland Spijkenisse városban a bankjegyeken található hét hidat meg kívánják építeni. A hidak azonban az európai kultúra szimbólumai maradnak, amelyeket feltehetőleg minden európai oszt.

A modern elektronikus technológia sem fogja a közeljövőben szükségtelenné tenni az érméket és bankjegyeket, így még sok idő van a közös fizetőeszköz szimbolikus szerepének kihasználására. Még az eurózóna felbomlása esetén is van arra lehetőség, hogy minden ország különböző fizetőeszközt vezessen be, de megtartsa a közös szimbólumokat. Lehet például görög euró, spanyol euró, és így tovább. Akár az is elképzelhető, hogy ugyanazok a hidak szerepeljenek a különböző országok bankjegyein.

Még az elektronikus tranzakciók is létrehozhatják a béke, a bizalom és az egységesség szimbólumait. A lényeg az, hogy amennyiben Európa életben tudja tartani ezeket a szimbólumokat, akkor még az eurózóna felbomlásának sem kell olyan súlyos politikai következményekkel járnia, mint ahogy azt sokan megjósolják.