Több oka is lehet a kormányzatnak, hogy homályban hagyja a tervek részleteit. A gyanakvó, illetve hevenyészett szakpolitikai koncepciókon edzett olvasó rögtön kitalálhatja az egyik lehetséges okot: a tervek részletei nem léteznek, illetve csak azt tartalmazzák, hogy mennyit lehet megtakarítani a megváltozott munkaképesség okán nyújtott különféle ellátásokon. Egy másik lehetséges ok, hogy a tervek nagyon is léteznek, politikai jóváhagyásuk azonban késlekedik, mert erős lobbierejű szereplőket is érintenének. És végül a jóhiszemű olvasó kedvéért hadd vessük fel azt a lehetőséget is, hogy a terveket ügyesen taktikázva épp azért nem hozzák idő előtt nyilvánosságra, hogy a potenciális ellenlábasoknak minél kevesebb idejük legyen akadályokat gördíteni azok megvalósítása elé.

A probléma és a kormányzati eszköztár gyors összevetése éppenséggel arra int, hogy ne vessük el azonnal a jóhiszemű változatot. Mi a helyzet? Él közöttünk csaknem 1 millió megváltozott munkaképességű, de még munkaképes korú ember. Közel egynegyedük dolgozik, kétharmaduk nem dolgozik, és valamilyen ellátásból él, és tízből nyolcat a családja tart el, mert semmilyen jövedelme nincsen. Az ellátásukra kb. évi 400 milliárd forintot költ az állam, és további 40-50 milliárd forinttal támogatja annak a 35-40 ezer embernek a bérét, akik speciálisan a megváltozott munkaképességű embereknek fenntartott, úgynevezett védett vagy kiemelten akkreditált munkahelyen dolgoznak. Összevetésül: nálunk népességarányosan több a védett munkahely, mint Svédországban, amely ezen a téren az elsők között van Nyugat-Európában.

A védett munkahelyek dolgozóinak 80-100 százaléka megváltozott munkaképességű, és a bérüket 70 és 100 százalék közötti mértékben támogatja az állam. A dolgozók munkavégző képességét többnyire csak annyiban fejlesztik, hogy megtanítják azt a munkafolyamatot (kefekötést, zacskóragasztást és más betanított munkákat), amit azután a dolgozó évekig nap mint nap elvégez majd. Ahhoz igen ritkán és csak kevesen kapnak segítséget, hogy a szegregált üzemből kikerülve a nyílt munkapiacon keressenek állást. Pedig a nyílt piaci munkavállalás két okból is előnyösebb volna. Egyrészt a fogyatékos vagy tartósan beteg embereknek könnyen beszűkül a társas életük, s ennek jó ellenszere, ha egészséges emberekkel együtt, integrált munkahelyen dolgozhatnak. Másrészt akit sikerül az „igazi” munkapiacon, azaz nem támogatott állásban elhelyezni, az járulékfizetővé válik, ami nemcsak önbecsülése és saját anyagi helyzete, hanem az államháztartás szempontjából is a legjobb megoldás.

A jelenlegi rendszerből tehát éppenséggel úgy is lehetne pénzt kivenni, hogy (majdnem) mindenki jól jár. Ehhez az eddig nem említett szereplőket, a rehabilitációs szolgáltatókat kellene helyzetbe hozni, akik – a védett munkáltatókkal szemben – járadékon élő ügyfeleikből képesek járulékfizető munkásokat faragni. Ebbéli képességük nagyrészt két tulajdonságra vezethető vissza. Egyrészt általában kicsik – nem ritka, hogy egy fogyatékos gyermekének értelmes munkalehetőséget kívánó szülő amatőr kezdeményezéséből lesz képzett szakembergárdával működő szolgáltató –, ezért inkább képesek személyre szabni a szolgáltatásaikat, ami hatékonyabb, mint a tömeges megoldás. Másrészt a munkaközvetítő cégekhez hasonlóan – és a termelő cégektől eltérően – az ügyfelek gyors elhelyezésében és nem a megtartásukban érdekeltek.

Ha a védett munkahelyeknek kevesebbet, mondjuk csak évi 30-40 milliárd forintot adunk, és évi 10 milliárdot fordítunk a szolgáltatásokra, az négy éven belül ugyanennyit hoz a költségvetésnek a munkába álló megváltozott munkaképességű emberek által befizetett járulékokból. S akkor még nem vettük számításba, hogy lesz köztük olyan, aki meg tud élni a béréből, és nem szorul állami juttatásokra. Ezt az állítást ráadásul nemcsak a kiváló skandináv vagy angolszász szolgáltatók tapasztalatai támasztják alá, hanem egy hazai kutatás is igazolja, amely megmérte a támogatott munkahelyek és a szolgáltatók rehabilitációs teljesítményét. Az eredmények szerint a szolgáltatóhoz kerülő ügyfelek (azt is figyelembe véve, hogy valamivel iskolázottabbak) 6-18 hónappal később 30-50-szer nagyobb eséllyel kerülnek nyílt munkapiaci, azaz nem támogatott állásba, mint azok, akik védett szervezetben kaptak munkát. Költséges induló beruházás nélkül, csak a támogatások átcsoportosításával lehetne tehát csökkenteni középtávon az állami kiadásokat és egyúttal javítani az érintettek életminőségét is, akik számára a nyílt piaci munkavállalás nemcsak magasabb jövedelmet jelent, hanem a befogadás, az integráció lehetőségét is. Sőt, az érintettek családtagjai is jól járnak, ha önállósodó párjuk, gyermekük ápolása helyett maguk is visszatérhetnek a munkapiacra.

Túl szép, hogy igaz legyen – mondja erre a gyanakvó, illetve hevenyészett szakértői javaslatokon edzett olvasó. És valóban, a szebb és olcsóbb megoldás megvalósítása nem kevés akadályba ütközhet. Az egyik legfontosabbra már célozgattam: a támogatott munkáltatóktól el kellene venni éves apanázsuk 20-25 százalékát, amit – bár nem tudni pontosan, miben rejlik az erejük – már az elmúlt tíz év hasonló kísérleteinek alkalmával sem adtak könnyen. Segíthet, hogy az állami tulajdonú védett és akkreditált munkáltatók vezetőit tavaly leváltották, vagy éppen ronthat a helyzeten, ha az új vezetők jól beágyazott, Fidesz-közeli emberek, akik hamar azonosultak az új pozíciójukból adódó érdekekkel. A kormányzat vagy annak egyes szereplői ugyanis megakaszthatják a reformot: például mert nehezen adják fel hagyományos gyanakvásukat a nonprofit szervezetekkel szemben (ami legtöbbször csak abból fakad, hogy nem ismerik a működésüket, vagy talán a nyolcvanas évek épp csak megtűrt, zűrös maszek világával azonosítják őket), vagy nem hiszik el, hogy közvetlen állami támogatás nélkül is teremthetnek munkahelyeket.

Egyik kétely sem teljesen alaptalan, de mindkettő eloszlatható. A nonprofit szolgáltatóknak nemcsak pénzt, de szakmai segítséget és jól kidolgozott ösztönzőket is kellene adni ahhoz, hogy fel tudjanak nőni a feladathoz. A jelenleg évi alig 1-2 milliárddal támogatott szektor évente néhány ezer embernek nyújt szolgáltatást, még a nagyobb városokat se tudják lefedni, és az eredményességük is változó. A nemzetközi és néhány élenjáró hazai szervezet példája viszont azt mutatja, hogy a kicsi és emberléptékű szolgáltatók lehetnek csak igazán eredményesek, míg a többnyire nagy létszámú és alapvetően a jól dolgozók megtartásában érdekelt védett szervezeteket nagyon nehéz rábírni, hogy a nyílt piaci munkába állást segítő szolgáltatásokat nyújtsanak.

Vagyis ha az állam számára átláthatóbb is néhány nagy szervezet működése, a kisebb szervezetek sokaságának adott támogatás mégis hatékonyabb, és ez az, amit fejleszteni érdemes. Az is igaz, hogy ha időközben nem nő a munkakereslet, akkor a rehabilitációs szolgáltatók ügyfelei is legfeljebb mások kiszorításával találnak majd munkahelyeket. A kereslet növelésének viszont éppen az lenne az egyik feltétele, hogy legyen miből csökkenteni a bérköltségeket. A védett szervezetekre költött évi 40-50 milliárd forint ehhez biztosan nem járul hozzá, a szolgáltatásokra költött forintok viszont minden sikeres elhelyezéssel dupla megtakarítást hoznak a költségvetésnek: növelik a járulékfizetők arányát, és csökkentik az állami juttatásokra szorulókét.

Az optimista és nem is teljesen valószínűtlen olvasatban tehát a kormány a védett szervezetek megpuhítása után nekilát a szolgáltatások fejlesztésének, és mire elindul a rokkantsági ellátások százezreket érintő felülvizsgálata, már minden nagyobb városban elérhetők lesznek a munkába állásukat segítő szogáltatások. Nő a foglalkoztatás, és gyarapodik a nemzet. A pesszimista, ám szintén nem teljesen valószínűtlen kimenet szerint pedig a rehabilitációs szolgáltatások bővítésére tett kísérletek el sem indulnak, vagy fennakadnak az ellenlábasok tiltakozásán. Nő a munkanélküliség, és gyarapodik az elégedetlen polgárok tábora. Ebben a csatában én a minisztériumnak drukkolok.