Az alábbiakban a törvényjavaslat egyházakról, vallásfelekezetekről és vallási közösségekről szóló rendelkezésére szeretném felhívni a figyelmet.
A törvényjavaslat így határozza meg a vallási tevékenyég fogalmát: „E törvény alkalmazásában vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartási körülményekkel az emberi személyiség egészét átfogja.” Ez a definíció nem új keletű, hiszen megegyezik a 2000 decemberében, az akkori kultuszkormányzat által beterjesztett törvényjavaslat szövegével. A legfőbb kérdés ebben a tekintetben annak eldöntése, vajon helyénvaló-e az a törekvés, hogy a törvényhozás definiálja a vallási tevékenység (tágabban a vallás) fogalmát.
A feltett kérdésre csakis nemleges lehet a válasz. A törvényhozás, bármennyire szabatosan fogalmazzon is, nem képes pozitív módon felölelni a vallási tevékenység valamennyi lényegi elemét. Nem is szerencsés – lévén nem a feladata –, hogy a törvényhozás normatív módon állapítsa meg a vallási tevékenység attribútumait. Ebből a szempontból teljességgel helyénvaló a törvényjavaslathoz fűzött indokolásnak a 4/1993. számú alkotmánybírósági határozat szellemiségét felidéző fordulata, miszerint „az állam teológiai kérdéseket nem dönthet el”. Csakhogy az ebből levont következtetés – azaz az egyházi státusz megadásának lényegében szabad belátáson alapuló feltételekhez kötése – már nem egészen helytálló. A vallás, vallási tevékenység mibenlétének a kérdésében a közösségek öndefiníciójára – nem pedig az állam definíciójára – kell hagyatkozni. Semmiképpen sem helyeselhető, ha kívülről oktrojált szempontrendszerhez kell igazodnia a vallási tevékenységnek. Más kérdés, hogy a törvényhozás negatív módon meghatározhatja, hogy a törvény alkalmazása szempontjából mit nem tekint vallási tevékenységnek, miként ezt a törvényjavaslat meg is tette.
Rendkívül problematikus a törvényjavaslat III. fejezete, amely az egyház nyilvántartásba vételére vonatkozó szabályokat tartalmazza. A törvényjavaslat szakít az 1990. évi IV. törvény formális regisztrációs eljárásával, helyette – a törvényjavaslat által megállapított kivételektől eltekintve – kérelem alapján induló, érdemi nyilvántartási eljárást vezet be. A kivételezettek körébe tartozó egyházak nyilvántartásba történő bejegyzését ugyanis az egyházakkal való kapcsolattartásért felelős miniszter kezdeményezi a Fővárosi Bíróság előtt. Nem lehet pontosan tudni, hogy jelen pillanatban mekkora is az 1990. évi IV. törvény hatálya alá tartozó vallási közösségeknek a száma. Annyi bizonyos, hogy a személyi jövedelemadó 1 százalékát a 2009-es adóévben 185 egyház számára ajánlották fel az adófizetők. A valós létszám azonban még ennél is magasabb lehet.
A kilátásba helyezett érdemi nyilvántartásba vételi eljárás nem is annyira a jogalkotó megfontolásain nyugvó kritériumrendszer miatt vitatható. A törvényhozásnak bölcs mérlegelés során jogában áll megállapítania azokat az objektív feltételeket, amelyekhez a nyilvántartásba vételi eljárás megindítását fűzi. Például dönthet arról, hány évi működés után, hány természetes személy megléte esetén válik lehetségessé az egyházi nyilvántartásba vételi eljárás megindítása. (A törvényjavaslat a nyilvántartásba vételhez - egyebek mellett - legalább 20 évi működést és legalább 1000 fős tagságot határozott meg. )
Még ahhoz is kellő felhatalmazással rendelkezik a törvényhozás, hogy az eljárás lefolytatásával és az érdemi határozat kimondásával felruházott Fővárosi Bíróság szakértőket kérjen fel a vallási tevékenységgel kapcsolatos feltételek fennállásának a megállapítására. Rendkívül körültekintően kell azonban eljárni a szubjektív feltételek – miként a vallási tevékenység – meghatározásakor, hiszen ebben az esetben a vallási közösségek önértelmezésére kellene támaszkodni. Vélelmezhető ugyanis, hogy a vallási tevékenység mibenlétével kapcsolatban tőlük szerezhető be a legautentikusabb információ. Nem lehet ugyanis egyféleképpen meghatározni a vallási tevékenység kereteit.
Az imént említettek kevésbé lennének problematikusak, amennyiben a regisztrálási eljárás ex nunc hatállyal kerülne bevezetésre. Csakhogy a törvényjavaslat – a kivételektől eltekintve – az 1990. évi IV. törvény által regisztrált vallási közösségek többségét az elfogadandó törvény szerinti nyilvántartásba vételi eljárás megindítására fogja késztetni, amennyiben a törvényjavaslat intenciói szerint vélhetően vallási egyesületté átalakuló vallási közösségek – ha megfelelnek az új törvényi feltételeknek – kezdeményezhetik az új szabályozók szerinti nyilvántartásba vételt. Vagyis az érdemi regisztrációs eljárás – a törvényjavaslat által meghatározott körön kívül – lényegében visszamenőleges hatállyal kerül bevezetésre. A kivételezetti körtől eltekintve a törvényjavaslat annullálja az 1990. évi IV. törvény szerinti regisztrációt. Várható tehát, hogy vallási közösségek sokasága veszíti el az 1990. évi IV. törvény által biztosított jogállását, az egyházi státusszal járó jogosultságokkal együtt.
Mindezekkel kapcsolatban három alapkérdés vetődik fel: 1. Mivel igazolja a törvényjavaslat a nyilvántartásba vételi érdemi eljárásra irányuló – visszamenőlegesen is alkalmazandó – szabályozás bevezetését? 2. Miként határozza meg a törvényjavaslat a kivételezettek körét? 3. Ki/mi jogosult az egyház nyilvántartásba vételére irányuló kérelem benyújtására?
Az első kérdést illetően a törvényjavaslat általános indokolása adhat támpontot. Ezek szerint ugyanis az 1990. évi IV. törvény egyházalapításra vonatkozó „rendkívül nagyvonalú feltételei” lehetőséget biztosítottak „az alapjoggal történő visszaélésekre is, mind az egyházaknak járó állami támogatások jogosulatlan igénybevételére, mind pedig ténylegesen nem hitéleti tevékenységet végző szervezetek egyházként történő bejegyeztetésére”. Vélhetően ez a megfogalmazás fedi a médiában 2010 tavasza-nyara óta visszaköszönő „bizniszegyház” kifejezést. A jogalkotó tehát úgy véli, visszaélések történtek az 1990. évi IV. törvény alapján. Csakhogy nem állnak rendelkezésre az elmarasztaló jogerős bírói ítéletetek, amelyek ezt a feltevést megnyugtatóan bizonyíthatnák. Magától értetődő, hogy a jogsértést vagy a joggal való visszaélést szankcionálni kell. Erre az 1990. évi IV. törvény is lehetőséget biztosít, hiszen a bíróság az ügyész keresete alapján törli a nyilvántartásból azt az egyházat, egyházi jogi személyt, amelynek tevékenysége alkotmányba vagy törvénybe ütköző, amennyiben e tevékenységet felhívás ellenére sem szünteti meg.
Noha a törvényjavaslat lényegében átveszi ezt a formulát, ezúttal másról lehet szó. Az esetlegesen rendszeridegen elemek jogerős bírói ítélet alapján történő egyedi kiszűrése helyett vallási közösségek sokasága vesztheti el státuszát. Az érdemi regisztráció pedig így is, úgy is végződhet. Ez a törekvés méltatlan helyzetbe sodorhatja a „bizniszegyház” vádjával nem illethető, ám a törvényjavaslat által óhatatlanul is megbélyegzett, az 1990. évi IV. törvény alapján regisztrált vallási közösségek sorát. Az érdemi regisztrációs eljárás bevezetése helyett elegendőnek tűnne a már az 1990. évi IV. törvény által rögzített ügyészi és bírói eljárás alkalmazása – szükség szerint hatékonyabbá tétele – az esetleges visszaélések kiszűrése érdekében. Kérdés persze, hogy egyes visszaélések felgöngyölítése mikor vonhatja maga után az egyház vagy egyházi jogi személy nyilvántartásból való törlését. Az egyház-finanszírozás új alapokra helyezésével, a szektorsemlegesség elvének maradéktalan érvényesítésével, valamint az egyházak önfinanszírozásának bátorításával mindenesetre belátható időn belül még a „bizniszegyház” kísértése is a látóhatáron kívülre kerülhetne.
Ami a második kérdést, a törvényjavaslat által megállapított kivételezetti kört illeti, a törvényjavaslat 1. számú melléklete sorolja fel azokat az egyházakat, vallásfelekezeteket és vallási közösségeket, amelyek mentesülnek a regisztrációs eljárás alól, hiszen esetükben az illetékes miniszter kezdeményezi a Fővárosi Bíróság előtt a nyilvántartásba vételt, amely 30 napon belül teljesül is. Ezek az egyházak a bejegyzés időpontjától függetlenül „jogfolytonosan” működnek majd.
A törvényjavaslat 1/A melléklete nevesíti a vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk alapján „bevett és elismert egyházak”-at. Zavarba ejtő, hogy a törvényjavaslat egy, már évtizedek óta hatályon kívül helyezett törvényre hivatkozva sorol fel 13 „bevett és elismert” egyházat. Nem derül ki a törvényjavaslatból – az egyháztörténelemből természetesen igen –, hogy mi az alapja a „bevett” és az „elismert” egyház közti különbségtételnek. Ugyanakkor az sem világos, hogy a felsoroltak közül melyek a „bevett”, illetve „elismert” egyházak.
Az 1/B melléklet ugyanakkor azokat a „jelentős közcélú tevékenységet” ellátó egyházakat sorolja fel, amelyekkel a kormányzat a törvényjavaslat szerint legkésőbb 2011. december 31-ig megállapodást kíván kötni. Nem tudni azonban, hogy a mellékletben felsorolt egyházak – 8 egyház – vajon a „bevett” vagy az „elismert” egyházak közé tartoznak-e.
Végképp talányos az 1/C mellékletben felsorolt „országos lefedettségű, illetve világvallásokhoz kötődő, jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező”, Országgyűlés által „elismert vallási közösségek” 24 tételből álló listája. Ezek a vallási közösségek – megnevezésük nem utal egyházi jellegükre – nem a virtuálisan újjáélesztett 1895. évi XLIII. törvénycikk alapján, hanem az Országgyűlés aktusa által nyerik el „elismert” státuszukat. Csakhogy nem derül ki – hiszen a törvényjavaslat még csak említést sem tesz az 1/C melléklet létezéséről –, hogy milyen kritériumok alapján minősíthet a törvényhozás egy vallási közösséget „elismert vallási közösség”-nek.
Teljességgel átláthatatlan tehát a törvényjavaslat 1. számú melléklete, áttekinthetetlen a törvényjavaslat által virtuálisan revitalizált kategóriák használata, adós marad a törvényjavaslat a kategorizálás szempontrendszerének megismertetésével, végezetül az egyes kategóriák közötti tételes jogi különbségekre sem derül fény. Egyetlen törekvés, az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek közjogi rangsorolásának az igénye domborodik csak ki. A jogalkotó kilép a korábban önmaga számára alkotott semleges mezőből, amikor az egyes egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek közötti – mellesleg jól ismert történelmi, társadalmi körülményekre visszavezethető – különbségeket közjogiasítja. A közjogi hierarchia megállapítása illeszkedik ugyan a divatozó historizáló tendenciákhoz, de nemcsak a hatályos szabályozáshoz képest, hanem önmagában is indokolatlan és hatalmas visszalépést jelent. Az eltérő történelmi és társadalmi adottságok miatt még külföldi példák sem legitimálhatják az egyházak közjogi rangsorának megállapítását.
A harmadik kérdés az egyház nyilvántartásba vételére irányuló kérelemre vonatkozik. A törvényjavaslat szerint e kérelmet a „vallási tevékenységet is végző egyesület” képviselője nyújtja be a Fővárosi Bírósághoz. A törvényalkotó itt egy korábban elő nem forduló jogalanyt, a vallási tevékenységet is folytató egyesületet nevesíti. Arra nézve, hogy mi a relevanciája ennek a vallási tevékenységet is végző egyesületnek, az Átmeneti rendelkezések adnak útmutatást. E szerint az 1. mellékletben foglalt egyházak kivételével valamennyi, 2011. december 31-én (?!) – talán inkább 2011. december 31-ig – egyházként nyilvántartásba vett szervezet „vallási tevékenységet is végző egyesületté válhat”. Valószínűleg arra utalhattak a törvényjavaslat beterjesztői, hogy az egyházi státuszukat elvesztő vallási közösségek vallási tevékenységet is végző egyesületté alakulnak át. A törvényjavaslat kontextusában ez az átalakulás valamennyi érintett vallási közösség jól felfogott érdekében áll, mert ennek elmulasztása esetén az új szabályok szerint a „szervezet” akár jogutód nélkül is megszűnhet.
A törvény hatálybalépését követő 30 napon belül – a kivételezettektől eltekintve – „valamennyi 2011. december 31-én egyházként nyilvántartásba vett szervezet – amennyiben a törvényi feltételeknek megfelel – kezdeményezheti a bíróságnál egyházként történő bejegyeztetését”, vagy bejelentheti az egyesületre vonatkozó törvény szerinti nyilvántartásba vételhez szükséges adatokat. Vagyis a korábbi, az 1990. évi IV. törvényre alapozott státuszukat törvény erejénél fogva elvesztő vallási közösségek kezdeményezhetik egyházként történő bejegyeztetésüket vagy egyesületté történő átalakulásukat. A törvényjavaslat tehát kényszerpályára helyezi azokat a vallási közösségeket, amelyek törvény alapján biztosított státuszukat bizonyosan elvesztik, hiszen amennyiben nem vetik alá magukat az új szabályozók szerinti, bizonytalan kimenetelű nyilvántartásba vételi eljárásnak, vagy nem alakulnak át egyesületté, szervezetük törvény erejénél fogva jogutód nélkül szűnhet meg. A törvényjavaslat által kilátásba helyezett megismételt regisztrációs eljárás vallási közösségek sokaságát hozhatja méltatlan, megalázó helyzetbe. Ugyanakkor arra sem ad választ a törvényjavaslat, hogy a sikeresen végződő regisztrációs eljárást követően melyik egyházi kategóriához sorolják a vallási közösséget. S vajon minden eredményesen végződő nyilvántartásba vételt követően módosítani fogják a törvény 1. számú mellékletét is?
Az állam és az egyházak, vallásfelekezetek, vallási közösségek kapcsolatrendszerében minden valószínűség szerint új fejezet kezdődik, amelynek nyitánya csupán a terítéken lévő törvényjavaslat elfogadása. Az 1990. évi IV. törvény azonban több mint egy, az Országgyűlés által elfogadott törvény, hiszen arra épül az állami egyházjog teljes joganyaga, továbbá az Alkotmánybíróság számos, a lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint az egyházakat érintő, azt értelmező határozata.
„Minél magasabban vagyunk, annál jobban le kell ereszkednünk” – vallotta egykoron Cicero. Üdvös lenne tehát, ha bölcs önmérséklettel minél többet sikerülne megőrizni a rendszerváltás időszakának egyik legfőbb óhajából és vívmányából, az egyházalapítás szabadságából és az azt érvényre juttató 1990. évi IV. törvényből. Már csak amiatt is, hogy a Veni Sanctét méltó Te Deum követhesse.