A vezető szerep – ha lehet ilyet mondani – egyre inkább a racionalitásé. Kezdetben mindkét gondolat többé-kevésbé ösztönös, nem teljesen végiggondolt formában létezett, majd a racionalitás fogalma egyre inkább finomodott, egyre precízebbé, egyszersmind doktrinerebbé is vált. Ennek hatására a gazdasági liberalizmus is kifinomultabb lett, ugyanakkor távolodott a XVIII. századra még jellemző „józan ész” alapoktól. A racionalitás fogalmának – elsősorban a kognitív pszichológia hatására történő – ma lezajlódó közgazdasági forradalma szükségképpen hat a liberalizmus értelmezésére. Az alábbiakban ezt a jelenséget szeretném röviden ismertetni és kommentálni.

A gazdasági liberalizmust olyan eszmeként értelmezem, amely szerint a piaci verseny a jólétet előmozdító, nagyon fontos intézmény. Ez a definíció nagyon tág, beletartoznak keynesisták, az úgynevezett vegyes gazdaság hívei és persze hayekiánus libertariánusok is. Nyilvánvalóan nem tartoznak bele viszont például marxisták. Ebben a tág értelmezésben a gazdasági liberalizmus (innentől kezdve elhagyom a gazdasági jelzőt) gondolatkörén belül zajlik a legtöbb gazdaságpolitikai vita a világ nagy részén. Hangsúlyozni kell, hogy ezen a tág spektrumon belül nem léteznek olyanok, akik eleve kizárnának minden állami beavatkozást a gazdaságba. Nagyon lényegesen különböznek azonban abban, hogy milyen érveket fogadnak el az állami beavatkozások indoklása mellett, vagy hogy miként interpretálják az érvekhez tartozó „tényeket”. A racionalizmus fogalmának újragondolása már több mint egy évtizede megforgatta a liberalizmuson belüli erővonalakat.

Szabályozási szempontból a közgazdaságtan fő – a fenti definíció szerint liberális - áramlatának alapálláspontja az volt, hogy általában az önérdekkövető gazdasági szereplők szabad versenye a jólét növekedéséhez vezet. Ám számos kivételt is találtak, amelyeket a piaci kudarcok gyűjtőnévvel illettek. Sokat vitatkoztak arról, hogy konkrét esetekben létezik-e piaci kudarc, illetve hogy bizonyos beavatkozások javítanak vagy inkább rontanak a helyzeten. Az extrém liberális álláspontokat általában kevesen fogadták el. Az úgynevezett chicagói iskola például alapvetően értelmetlennek tartotta a monopóliumok szabályozását is, de a konszenzusos nézet mégis az lett, hogy szükség van versenyjogi szabályozásra. Egy másik példa: Hayek nézeteit a pénzkibocsátás állami monopóliumának megszüntetéséről Milton Friedman sem vallotta magáénak. Egyvalamiben azonban talán soha nem volt vita: az információk minél szélesebb körben való hozzáférésének elősegítése az állam fontos feladata. A közgazdaságtan piaci és szabályozói kudarcokkal kapcsolatos normatív elemzése azon a feltételezésen alapult, hogy a fogyasztók felvilágosultak, tökéletesen tisztában vannak saját érdekeikkel, és ennek megfelelően is cselekszenek.

Egyre inkább elterjednek azonban olyan nézetek, amelyek megengedik, hogy a fogyasztók döntéseik során hibákat kövessenek el, rosszul mérjék föl saját képességeiket, tévesen reprezentálják döntési helyzetüket, vagy olyan preferenciákkal rendelkezzenek, amelyek megnehezíti a választást. Tehát számos esetben előfordulhat, hogy a fogyasztó nem a számára legkedvezőbb döntést hozza meg. (A „legkedvezőbb” fogalmáról lásd később.) Bizonyítottnak vehetjük azt is, hogy jelentős heterogenitás mutatkozik az egyének között, ki jobban, ki kevésbé racionális.

Nehéz lenne tagadni, hogy minden jogrend tartalmaz bizonyos paternalizmust, amelynek indoka egyes emberek korlátozott döntési képessége. Modern társadalmak is jogilag korlátozzák a kiskorúak és csökkent értelmi képességű emberek döntéseit. A kiskorúság definíciója természetesen önkényes, és a csökkent értelmi képességet a mindenkori specialisták döntik el, akik tudása nem lehet hibátlan. Ugyanakkor számos normális felnőtt döntési jogkörét is korlátozzák a törvények. Kérdés, hogy mi ennek az alapja? A racionalitási paradigmán alapuló liberalizmus hagyományos felfogása szerint az egyéneket nem szükséges megóvni a saját hibás döntéseiktől.

Az újabb kutatások azonban felvetik az ilyen beavatkozások közgazdaságilag is megalapozott lehetőségét. Az emberek kognitív korlátaira apellálva érvelhetünk amellett, hogy az egészségbiztosítás állami intézmény legyen, és hogy szigorú és részletes beavatkozások történjenek a pénzügyi piacokon is. A megtéveszthetőség, a túlzott optimizmus és a túlzott önbizalom jól dokumentált jelenségei a fogyasztók határozott jogi korlátozásokkal való védelmét indokolhatják. Az újabb irodalomból viszont meríthetnek ezen nézetek kritikusai is. Eszerint számos javasolt paternalista intézkedés mellékhatásai rosszabbak, mint a kór, ugyanis hosszú távon kognitív kockázatot hordoznak magukban. Ezek a negatív hatások elsősorban a tanuláson és motiváción keresztül működnek, amennyiben megakadályozzák azt, hogy az emberek maguk szüntessék meg kognitív hibáikat, tudatosan és gondosan döntsenek. Pszichológiai evidencia szerint a kognitív képességek kifejlesztésének egyik legnyilvánvalóbb módja a „tapasztalati tanulás”. Az a paradox helyzet állhat elő, hogy a szabályozott egyének olyanok lesznek, amilyennek a paternalista regulátor elképzeli őket.

Ennek az érvelésnek vannak azonban problémái. Tapasztalatból tanulni csak olyan esetekből, döntésekből lehet, amelyek gyakran ismétlődnek. Egyáltalán nem biztos, hogy azok a kognitív képességeink, amelyekre így szert teszünk, olyan mélyek, hogy könnyen átvihetők lennének más kontextusokba, ahol a döntések ritkák. Kísérletek és empirikus eredmények bizonyítják, hogy a tanulási folyamat még egyszerűnek tűnő esetekben sem működik hibátlanul. Idősebb döntéshozóknál a tanulás még kevésbé releváns. A kritikusok főként gyermekpszichológiai eredményekre hivatkoznak.

Ezen kritikák hatására alakult ki a magát libertariánus paternalizmusnak nevező irányzat, amely elismeri, hogy vannak racionalitást jól közelítő döntéshozók is, és olyan szabályokat igyekszik megfogalmazni, amelyek úgy terelik helyes irányba a rossz döntéseket, hogy közben minimálisan korlátozzák a racionális döntéshozók szabadságát. A libertariánus paternalisták megoldásaikat a „konzervatív liberálisok” számára is elfogadhatóvá szeretnék tenni. Koncepciójuk egyik kulcseleme az aszimmetrikus paternalizmus. E szerint lehetséges időnként nagy előnyt biztosítani azoknak, akik hajlamosak rossz döntéseket hozni, miközben szinte semmilyen kárt sem okozni azoknak, akik ésszerűen döntenek. Hangsúlyozzák, hogy ilyen jellegű paternalizmus mindig is létezett: uzsoratörvények, önmagunk rabszolgaságba adásának korlátai vagy az egészségi és munkahelyi normák. A gyakorlatban persze ezek a kritériumok nem egykönnyen értelmezhetőek. Például úgy tűnik, a hitelkártya-szerződések jövedelmezősége főként abból származik, hogy kihasználják számos ügyfél „irracionalitását”. Ugyanakkor ezek a szerződések lehetnek előnyösek a racionális ügyfeleknek, akik képesek kihasználni a kedvezményekből származó költségmegtakarítást, anélkül hogy később ésszerűtlenül túlfizetnék magukat. Miért nyilvánvaló, hogy érdemes tiltani bizonyos szerződéskonstrukciókat és ezáltal „támogatni” a korlátozott racionalitást?

A libertariánus paternalizmus másik fontos vonása a „debiasing” (kisimítás, avagy a torzítás megszüntetése). Olyan beavatkozásokra van szükség, amelyek arra irányulnak, hogy a korlátozottan racionális döntéshozók javítsák döntéseik minőségét. A megközelítés újszerűsége az, hogy nem a megfigyelt korlátozott racionalitási jelenség következményére koncentrál, hanem annak gyökerére. Elsősorban a megítélési hibákat lehet szerintük javítani, vagyis az empirikus és analitikus tévedéseket. Egy konkrét példán keresztül érthetjük meg legjobban ezt a debiasing megközelítést. A pszichológiai-gazdasági irodalom egyik legrobusztusabb eredménye az úgynevezett alapértelmezés (default) torzítás léte. Ha egy alkalmazottnak kimondottan hozzá kell járulnia egy nyugdíj-megtakarítási programban való részvételhez, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel nem vesz részt a programban, mint ha ez a default, és azért kell tennie „valamit”, hogy ne vegyen részt a programban. (Ez a valami lehet egy egyszerű lemondó nyilatkozat elküldése.) Ezt használják ki az új-zélandi KiwiSaver állami programban a nyugdíj-megtakarítások ösztönzésére. Ez azonban nem debiasing, hanem felfogható egyszerű manipulációnak is. Létezik viszont egy olyan javaslat, amely az alapértelmezés-torzítás segítségével a jelzáloghitelt felvevőket igyekszik „észre téríteni”. Számos komplikált jelzáloghitel-konstrukció van, amely „nagyon ígéretes” az ügyfél számára, ám gyakran tartalmaznak olyan „rejtett” jellemzőket, amelyek adott esetben súlyos gondokat okozhatnak az adósoknak. Az említett szabályozási javaslat szerint kötelezni kellene a hitelezőket arra, hogy minden ajánlat tartalmazzon – mintegy alapértelmezésként – egy standard, könnyen érthető jelzáloghitel-konstrukciót is. Az ügynök persze rábeszélheti az „izgalmasabb” és kockázatosabb ajánlatra, de fontos, hogy az ügyfél tudatában legyen annak, választhatna mást is, ami arra ösztönzi, hogy vegye a fáradságot az összehasonlításra.

Tehát a szabályozó jól megválasztott default opció elrendelésével javíthat a kevésbé racionális fogyasztók döntéseinek minőségén. Viszont ez sem panacea, hiszen felmerül az a kérdés, hogy vajon a szabályozó meg tudja-e választani az ideális alapértelmezett opciót. A klasszikus liberalizmus egyik jó érve az agnoszticizmusra való hivatkozás, a hibák irracionalitásában és javíthatóságában korántsem lehetünk biztosak a legtöbb esetben. Van-e objektíve helytálló pénzügyi műveltség, bízhatunk-e az orvostudományban és a pszichológiában feltétel nélkül? Tudjuk, hogy matematikai-logikai képességeink korlátozottak, de jó-e, ha mindig mindent más számol ki helyettünk? Sőt mivel a modern kutatások megkérdőjelezik a hagyományos felfogásnak azt az elemét is, hogy a fogyasztók preferenciái konzisztensek, a döntések csak valamilyen lokális, erősen kontextusfüggő értelemben lesznek optimálisak, a fogyasztó nem feltétlenül tudja, hogy számára mi a jó. Felmerül a kérdés tehát: ha maga a döntéshozó sem tudja, hogy számára mi a jó, akkor ki tudná helyette ezt megmondani? Ez a legnehezebb kérdés, amivel a normatív közgazdaságtan ma szembesül.

A korlátozott racionalitás kutatásainak a szabályozókat is szerénységre kell inteniük. Gyakran létezik döntési hiba, de nem mindig tudjuk ezeket azonosítani, és még gyakrabban nem vagyunk biztosak a mélyebb okokban, ami a megfelelő kezeléshez szükséges lenne. Sőt olyan esetek is előfordulhatnak, ahol a racionalitás-irracionalitás nem is értelmezhető, mert a probléma rosszul strukturált, és nem létezik feltétlenül „megoldás”. Csak jól strukturált problémáknál értelmezhető a döntési hiba fogalma. Az emberi döntés művészete részben abban van, hogy olyan jól strukturált feladatokat definiáljunk magunknak, amelyek segítenek „megoldani” a rosszul strukturált alapproblémát. Azonban majdnem minden valamennyire is komplikált, életszagú probléma rosszul strukturált. Nem minden hiba, amiről azt hisszük, hogy az. A beavatkozás egyik szerepe, hogy segítsen jól strukturált problémákat megfogalmazni és azokat megoldani. Másfelől tudomásul kell venni, hogy a beavatkozási probléma is rosszul strukturált. Nem hihető, hogy általában létezik egyértelműen jó beavatkozás.