A rezsiköltségek befagyasztása – több más intézkedéssel együtt – arra utal, hogy a kormány szerint az árak politikai szabályozása megoldást jelent a gazdasági problémákra. Ez azonban inkább alacsonyabb beruházásokhoz és hiányhoz vezethet.
Nemzetközi tapasztalatok szerint a döntési szabályok nagyságrendileg 30 százalékponttal képesek befolyásolni a nyugdíjkonstrukciókat igénybe vevők arányát. A magyar adminisztratív szabályok hatása ennél magasabb lehetett.
A költségvetés hosszú távú egyensúlyát segíti, ha a gazdaságpolitika nem cseréli el a rendszeres bevételt egy egyszeri nagyobb összegre, és a kiadási oldalon hatásos ösztönzőket alkalmaz az adminisztratív vegzálás helyett.
A magas jövedelmű külföldiek adókedvezményei erős hatással vannak a sztárfocisták igazolásaira. Miközben ezek előnyösnek tűnhetnek egy-egy állam számára, az uniós országok összessége szempontjából hátrányosak lehetnek.
A magánvállalkozás, a piac és a verseny iránti ellenérzés, valamint a gazdaság állami alapokra helyezése nem újdonság a hazai gazdaságpolitikában. A kommunistákat magánkezdeményezés-ellenes szellemi környezet segítette.
A kormány szándéka szerint az élelmiszerboltok a jövőben nem adhatnák el a költségeknél olcsóbban a kenyeret. Az intézkedést elvileg is nehéz megindokolni, de a gyakorlatba való átültetés nehézségei mutatják valódi abszurditását.
A közgazdász számokba foglalt fokozatokban, átváltásokban, nem pedig vagy-vagyokban látja a világot. Ez nem a vizsgálat tárgyából, hanem a közgazdaságtan módszertanából következik.
A nyugdíjak államosítása rombolja a pénzügyi tudatosságot, és növeli a paternalizmus iránti igényt. A Kádár-kori gondoskodó államot idéző gazdaságpolitika megnehezíti, hogy az emberek hasznos eszköznek tekintsék a pénzügyeket.
Ha a gazdaságpolitikusok túl gyakran gondolják meg magukat, akkor bejelentéseiket kevésbé hiszik el, ezért nem járnak a várt hatással. Az elköteleződést olyan intézmények könnyíthetik meg, mint a jegybank vagy a Költségvetési Tanács – persze ha hagyják.
Egy újabb EU-tagállam, Írország került csődközelbe. A problémát itt nem az államháztartás instabilitása, hanem a pénzügyi rendszer szabályozásának lazasága és az állam hazai bankok iránti rendkívüli nagyvonalúsága idézte elő.
A legtöbb szegény ország fő problémája, hogy hosszú távon lassan növekszik mindenféle segély ellenére. Egy új elmélet szerint alapvetően eltér egymástól a szegény és a legfejlettebb országok működési logikája.
Közkeletű vélekedés, hogy – szemben a másik három ágazattal – a nagy forgalmú kiskereskedelmi vállalatokra kivetett válságadó áthárítását megakadályozza a késhegyig menő verseny. Ez a dolog közgazdaságtanának félreértése.
A kormány jelentősen csökkentette a magasabb jövedelműeket sújtó adókat, és „kölcsönvett” 14 havi nyugdíjpénztári befizetést. Mit tesznek ilyenkor a racionális szereplők? Elköltik a náluk maradt pénzt, vagy inkább a párnájuk alá helyezik?
A dél-európai országok válságai és a korábbi keretek felpuhulása miatt át kell alakítani az Európai Unió gazdaságirányítási elveit. Az új mechanizmusnak átláthatónak és hitelesnek kell lennie.
Az Európai Unió ellentmondásos döntést hozott arról, hogyan számítja be a tagállamok nyugdíjreformjainak költségeit az államadósság és a költségvetés elszámolásába. Ez nem véletlen hiba, hanem az intézményrendszer felépítéséből következik.
A kormány új gazdasági intézkedései egyes ágazatokat sújtanak. A Robin Hood-adók bevezetésének fő költsége, hogy visszaveti a befektetéseket. Ez a hatás különösen az infrastrukturális és az innovatív beruházásoknál lehet jelentős.
Az adótervek szerint a nagyon kis jövedelműek mégis alacsonyabb kulcs szerint adóznak, mint a nagy jövedelműek. Az új adórendszer ezért elveszti legfőbb vonzerejét, az egyszerűségét, miközben a rendszer egésze nem válik igazságosabbá.
A fizetésképtelen devizahiteleseken úgy kíván segíteni a kormánytöbbség, hogy létrehozza a Nemzeti Eszközkezelő céget, amely megveszi a lakásokat, és kiadja a volt adósoknak. De pontosan kiket kell megsegíteni, és milyen érvek alapján?
A korábbi előírások nem akadályozták meg, hogy a bankok kihasználják piaci erejüket. A pártok utólag próbálnak korlátozó szabályokat kialakítani. Ha figyelmen kívül hagyják a bankok költségeit és érdekeit, akkor csökkenhet a gazdasági növekedés.
Nem vagyok eszmetörténeti szakértő, ezért az alább leírtak egy része inkább csak sejtésnek, mint megalapozott véleménynek tekinthető. Mindenesetre sejtésem a következő: a gazdasági liberalizmus múltbeli története szoros összefüggésben alakult a gazdasági racionalitás elsősorban közgazdászok által kifejlesztett fogalmával.
