A kormány Széll Kálmánról elnevezett csomagját eltérően értékelték a különböző elemzők. Azt gondolom, a csomag átfogó értékeléséhez érdemes elkülönítenünk három szempontot. Az első az, hogy milyen szűk értelemben vett gazdaságpolitikai kép rajzolódik ki belőle, vagyis mit feltételez a gazdaságpolitika a gazdasági struktúra és a növekedés kapcsolatáról. A másik a csomag és a kormány gazdaságpolitikájának társadalompolitikai vonatkozásait érinti: hogyan befolyásolja a csomag az újraelosztás mértékét és a szegények helyzetét? A harmadik szempont pedig az, hogy mennyi esélye van a csomagban leírt elgondolások végrehajtására.
A csomagot pozitívan értékelők általában azt emelték ki, hogy a lépések jó irányba mutatnak. Ez a jó irány talán leginkább a kormány korábbi gazdasági elképzeléseivel szemben értelmezendő. A „gazdasági szabadságharc” és hasonlók olyan gazdaságképet tükröztek, amely szerint a kormány abban reménykedett, hogy a deficit elengedésével és az adócsökkentéssel olyan mértékű növekedés indulhat be, amely szükségtelenné teszi a súlyosabb megszorításokat. Körülbelül ősz végére megszűnt ez a kommunikáció, és a Széll Kálmán-terv azt mutatja, hogy a kormány – a közgazdászok többségéhez hasonlóan – most már úgy látja, ez a stratégia nem kivitelezhető. Ezért inkább az ún. strukturális reformok útjára tervez lépni, vagyis az állam működési hatékonyságának növelésével és az újraelosztás csökkentésével tervezi segíteni a gazdasági növekedést. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a Széll Kálmán-tervben az államadósság – vagyis a deficit – elleni küzdelem lett a fő cél.
Miközben ez a változás pozitív, vérmérséklet kérdése, ki hogyan viseli azt el, hogy a kormányunk hasznos gazdaságpolitika helyett fél évig irreális elképzelések alapján tevékenykedett és kommunikált, és ezek után még az ennek a gondolkodásmódnak a szimbólumává vált miniszter sem bukott meg. Például a most bejelentett program valószínűleg pontosan megfelelt volna az IMF-nek is, és ezért a gazdasági szabadságharc – annak minden kamatfelárával együtt – felesleges volt. Ráadásul feltehetőleg a különadók rendszerének bevezetésére és a magánnyugdíjak államosítására sem kellett volna sort keríteni, ha a kormány nem ringatja magát abban a hitben, hogy ha néhány évig ki tudja húzni ezekből a bevételekből, akkor komolyabb konfliktusok felvállalása nélkül is beindul a növekedés.
De hát fátylat a múltra; a csomag arról árulkodik, hogy a kormány elfogadta a makrogazdasági szükségszerűséget. A legsúlyosabb kritikák nem is ebből a szempontból érték a terveket, hanem a társadalompolitikai érzéketlensége miatt. A bejelentett csomag mérete hatalmas: évi közel ezermilliárd forint, vagyis a GDP körülbelül 3 százaléka – ez hasonló méretű, mint a Bokros-csomag. Egy ilyen mértékű kiigazításnál kulcskérdés, hogy milyen módon oszlik meg a gazdagok és a szegények között. És ebből a szempontból ordító a különbség az 1995-ös és a 2011-es kiigazítás között: miközben a Bokros-csomag fontos célja volt az, hogy a teher nagyobb részét viseljék a magasabb jövedelműek, az Orbán-csomag egyértelműen az alacsonyabb jövedelműekre próbálja ráterhelni a kiigazítás költségeit, elsősorban nyugdíjak, a munkanélküliségi járadékok és a gyógyszerkassza csökkentése keretében.
A különbséget a családtámogatás mutatja a legjobban: a Bokros-csomag a gazdagoktól vonta meg a családi pótlékot, Orbán viszont a magas jövedelműek számára hatalmas családi adókedvezményt vezetett be, a családi pótlékot viszont befagyasztotta. Sőt, látni kell, hogy a kiigazítás egy része a magas jövedelműek adócsökkentését ellentételezi, és így valójában egyszerre hárul az alacsony jövedelműekre a kiigazítás jelentős részének és a magasabb jövedelműek felé irányuló jövedelemátcsoportosításnak a terhe.
A társadalmi érzéketlenség vádjára a legfontosabb válasz az, hogy ez a struktúra szükségszerű, mert az alacsony jövedelműeket támogató programok hatékonysága nagyon csekély volt. Ez meglehetősen fontos kérdés a csomag megítélésében, hiszen ezen múlik az, hogy mi lesz a csomag hatása: tartósan csökkenti-e a költségvetési kiadásokat, és ha igen, akkor azért, mert hatékonyabbá válik a gazdaságpolitika – vagyis nő a torta mérete –, vagy inkább az alacsonyabb jövedelműeknek jutó állami segítség csökkentéséről van szó. Erre a kérdésre a részletek ismerete nélkül nem lehet válaszolni, ezek pedig egyelőre nem ismertek.
Több területen is lehetnek azonban kétségeink. Mi fog történni például a munkapiacra visszavezetni tervezett rokkantnyugdíjasokkal? Valóban arról van szó, hogy sokan dolgozni fognak a jövőben, vagy nagyobb arányban veszi el a rokkantnyugdíjat a kormány olyanoktól, akik aztán nem találnak munkát? Azt gondolom, hogy erre a kérdésre is nehéz volna válaszolni a részletek ismerete nélkül, azonban a legtöbb elemzés nem sok jóval kecsegtet, hiszen bajosan lehet évek óta nem dolgozó embereket „visszavezetni a munkapiacra”, különösen ha magas a minimálbér.
Más esetekben még problémásabb a helyzet: a gyógyszerkassza harmadával (!) való csökkentése például vagy áremelkedéssel, vagy a korszerű gyógyszerek hiányával járhat: mindkét eset az elesettek kárára válik. Szintén nehéz a hatékonyság növelését látni a családi pótlék vásárlóerejének csökkentésében. Ráadásul nem nagyon szerepelnek a csomagban olyan elemek, amelyek az állami szolgáltatások – mint például az oktatás és az egészségügy – hatékonyságát és minőségét javítanák. Összességében megkockáztatható, hogy a csomag összetétele és nagysága alapján a szegények vesztesége nagyságrendekkel meghaladhatja a hatékonyság növekedéséből származó hasznot, de sok múlik a részleteken.
Már ha valóban végrehajtják a csomagot. Mivel a csomag jelenleg leginkább keretszámokból áll, egyelőre nem világos, hogy mely csoportoknak milyen károkat okoz. A részletek kidolgozásakor legalább két probléma merülhet fel: kiderül majd, hogy bizonyos elemek irreálisak, más elemek esetében pedig eltűnhet a politikai akarat. Az első csoportba tartozik például a gyógyszerkassza. Ezen a területen az előző kormányok is komoly erőfeszítéseket tettek, és irreálisnak tűnik, hogy a kassza harmadát le lehetne faragni az egészségügyi ellátás minőségének nagyon durva csökkenése nélkül. Hasonlóan gyanúsak a közösségi közlekedésen elérhető megtakarítások is: nem valószínű például, hogy a tervezett költségmegtakarítással járna a MÁV és a Volán összevonása és a párhuzamosságok csökkentése.
Ezeknél is súlyosabb veszélyt jelent a tervben szereplő számok teljesítése szempontjából az, ha a részletek kidolgozása során nyilvánvalóvá válik, hogy a megszorítások milyen konfliktusokkal és mekkora szavazatvesztéssel járhatnak. Nem nehéz például belátni, hogy viszonylag kevesen szavaznak majd a következő években a Fideszre azok közül, akiket megfosztanak a rokkantnyugdíjtól, vagy akiknek nem nő a családi pótlékuk néhány évig, esetleg nem jutnak hozzá a nélkülözhetetlen gyógyszerekhez. Azt sem érdemes feltételeznünk, hogy a csomag alapján meglehetősen érzéketlennek tűnő kormányt nem izgatja ez a népszerűségvesztés: éppen a bejelentés körül tűntek elő a szociális demagógia olyan bumfordi elemei, mint a nyugdíjasok utazási kedvezményének megőrzése vagy a rezsiköltségek befagyasztása. Némileg megkérdőjelezi egy több százezer szavazat elvesztését jelentő program jövőbeli végrehajtását az, hogy a kormány a jelenben a 65 éven felüliek ingyenes utaztatásának megszüntetésével járó konfliktust sem vállalja fel.
A bejelentett reformok mérete tehát arra utal, hogy a kormány jelentős költségvetési kiigazításra szánta el magát. A részletek kidolgozatlansága miatt nem világos még, mekkora növekedéssel jár a csomag, az viszont látszik, hogy több fontos terület is kimaradt, és sok olyan intézkedést tartalmaz a program, amely nem segíti a növekedést, viszont nagyon hátrányos a szegényeknek – ami különösen nehezen indokolható a gazdagoknak kedvező adóváltozások mellett. A végrehajtással kapcsolatos kockázatok miatt pedig nem kizárt, hogy a valódi kiigazítás a most bejelentettnél jelentősen kisebb lesz, és a következő választás közeledtével végleg megszűnik a kiadáscsökkentési szándék.