A választások óta eltelt hetekben a kormány mindennél nyilvánvalóbban igazolta, hogy betartja programként bemutatott ígéretét, és folytatja, amit megkezdett. Talán sokakat meglepett, hogy mi szükség a konfrontatív politika további élesítésére: miért nem lehet az olyan szimbolikus ügyekben párbeszédet kezdeményezni, mint a Szabadság téri emlékmű, miért kell a civil szféra utolsó – összességében csekély mértékű – független forrásai feletti kontrollért nemzetközi konfliktust vállalni, miért kell a kormánnyal mindeddig korántsem kritikus, ugyanakkor tőle nem totálisan függő kereskedelmi televízió ellen támadást indítani, miért kell a főváros-vidék ellentétet kiélezni, és mindezzel egy időben miért kell továbbra is olyan – megvalósíthatatlanságuk okán óhatatlanul csupán szimbolikusnak tekinthető – gesztusokat tenni a szélsőjobboldalnak, mint a halálbüntetés bevezetésének meglebegtetése?
Ezen intézkedések annál is inkább meglepőnek tűnhetnek, mert mára lényegében ellenzék nélkül maradt a kormány. A baloldali pártok teljes bénultságban vannak, és nem sok jelét mutatják annak, hogy az önkormányzati választásokig ebből felocsúdnának. A hatalmi harcok ennek megfelelően nem a pártok között, hanem a párton belül folynak, mely gyakorlattal a Fidesz-kormány, talán maga által sem érzékelt mértékben került közel az államszocializmus gyakorlatához. Ebből a perspektívából új megvilágításba kerülnek a kormányfő némiképp kérkedő szavai, miszerint „húsz évébe került mire végre legyőzte a kommunistákat”: sokkal inkább úgy néz ki, hogy győzelem helyett az államszocializmus tekintélyelvű, paternalista politikai kultúrája formálta saját képére pártját és őt magát is.
Mindennek fényében végképp logikusnak tűnne a gazdasági és kulturális intézmények, valamint a nyilvánosság döntő kontrolljának megszerzése után és ellenzék hiányában a kontroll totalizálására való törekvés mellőzése. Azonban egy ilyen értelemben vett konszolidáció ezúttal is elmarad. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy maga a Fidesz korántsem annyira magabiztos domináns pozíciójában, hogy megnyugodhatna. A választási eredményeknek adható egy olyan olvasata, miszerint a kormánytöbbség korántsem olyan stabil, mint amilyennek a kétharmad alapján látszik.
Emellett jogosnak tűnik az a magyarázat is, hogy a kormányzati politika szociálpszichológiai létfeltétele újabb és újabb ellenségképek létrehozása és fenntartása, és ebből fakadóan a konfrontáció állandósítása. Ennek hiányában ugyanis a felhalmozódott legitimációs deficittel nem lehetne mit kezdeni.
Mindezek jelentősége azonban alighanem eltörpül amellett, hogy a rendszer maga konszolidálhatatlan. Mint minden nagyobb társadalmi átalakulás esetében a rendszerváltás esetén is az egyik központi kérdés a „bosszú láncolatának” megtörése volt. Vagyis annak elérése, hogy az átalakulás ne járjon olyan materiális és szimbolikus átrendeződéssel, ami a vesztesek számára teljességgel elfogadhatatlan. Ebben az esetben ugyanis a konfliktus konzerválódik, ami jelentősen csökkenti az új status quo stabilitását.
A bosszú láncolatának problémájára a pártoknak a rendszerváltás óta nem sikerült megoldást találniuk, sokkal inkább úgy tűnik, hogy erre nem is igazán törekedtek. Ezt a konfliktust élesítette ki 2010 óta a kormány. Azáltal, hogy a különböző társadalmi csoportokkal való konfrontáció sorozatát hajtotta végre egy olyan állapotot idézett elő, ami az egyes csoportok számára külön-külön elfogadhatatlan. Ebben az értelemben a bosszú láncolatának logikáját nemhogy sikerült volna megtörnie, sokkal inkább felerősítette, és új feszültségpontokkal gazdagította azt. Ennek eredményeként pedig valójában nem is marad más választása, mint egyfajta „megelőző csapást” mérve a korábban megsértett társadalmi csoportokra, folytatni a hatalomcentralizációs törekvéseit.
A hatalomkoncentráció 2014-ben elkezdett, immár totalizáló, újabb szakasza tovább erősíti ezt a folyamatot. Ebben az értelemben pedig a kormány kényszerpályán mozog: minthogy elmulasztotta a bosszú láncolatának megszakítását, ezért egy a lehetséges ellenséget kutató paranoid szemléletre, és az ebből fakadó újabb és újabb konfrontációra kárhozatja magát. Ahogy a konfliktus állandósul, úgy terjed ki a társadalmi kontroll igénye egyre szélesebb társadalmi szférákra, aminek következtében egyre több társadalmi csoportok számára elfogadhatatlan, és ezáltal összességében rendkívül instabil rend jön létre.
Azt, hogy mennyire robbanékony már most is a hangulat, jól mutatják az origo.hu szerkesztőjének leváltása körül szerveződő megmozdulások. Ezeken, az ügy partikularitásához képest, meglepően sokan vettek részt, ami azt bizonyítja, hogy a civil társadalomban jelentős düh halmozódott fel. Az, hogy ez a düh mivé formálódik a következő időszakban, nyitott kérdés. Mint ahogy az is, hogy a civil ellenzék adott esetben képes lesz-e arra, hogy a bosszú láncolatát megtörje és ezáltal – szemben azzal, amit a kormány gondol magáról – ténylegesen lezárjon egy a rendszerváltás óta húzódó folyamatot. Jelen pillanatban csak az biztos, hogy a kormány számára a bosszú láncolatának kényszerpályájáról nem látszik visszaút. Ez pedig azt jelenti, hogy az ellenállás fokozódásával egyre elkeseredettebb, egyre kevésbé tisztességes konfrontációkra számíthatunk.