A „késő modernitás” kifejezést mások mellett Anthony Giddens kezdte el használni a nyolcvanas évek posztmodernvitájában. Ez a vita a körül a kérdés körül folyt, hogy vajon egy új – a kettős forradalommal kezdődő – modernitáson túli történelmi korszakba érkeztünk-e vagy sem. A késő modernitás kifejezés segítségével Giddens annak a meggyőződésnek próbált hangot adni, hogy a modernizációs folyamatok a XX. század végére nemhogy befejeződtek volna, utat nyitva a posztmodern új korszakának, hanem épphogy csak elkezdtek kiteljesedni. Amit napjainkban megélünk, az a modernitás radikalizálódása, mely elsősorban a reflexivitásban fejeződik ki. A modernitás egyre inkább leleplezi saját ellentmondásait, és lerombolja saját mítoszait.

Az öntudatra ébredést természetesen nem valamiféle népek felett lebegő korszellem szintjén kell érteni. Ez a kifejezés egy nagyon is gyakorlati jelenségre utal, jelesül arra, hogy a hétköznapi életben a cselekvők egyre kevésbé fogadják el kritika nélkül a valóság adott értelmezését. A modernitás alapélménye – és itt elég, ha Descartes-ra gondolunk – az ész kételye. Ennek nevében érte támadás a tradicionális világértelmezéseket és az azokat fenntartó – elsősorban vallási – intézményeket. Az ész szempontjai szerinti kételynek ugyanakkor van egy vakfoltja: az ész segítségével maga a racionalitás és annak intézményei – a pozitivista tudomány, a bürokratikus állam és a piacgazdaság – nem bírálhatók.

A tudomány nem tudja megítélni, hogy a saját működése által létrehozott veszélyek – például a környezetszennyezés – nem túl nagyok-e, az állam nem tudja kezelni a pusztán jogszerű működésből fakadó esetleges legitimációs válságot, a piacgazdaság nem vállal felelősséget a belőle fakadó egyenlőtlenségekért. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a problémák ne lennének láthatóak. Az olyan, leleplezésükre szakosodott intézményeknek köszönhetően, mint amilyen a szociológia is, egyre szélesebb rétegek számára érzékelhetők, ragadhatók meg nyelvileg és értelmileg.

A késő modernitás alapélményét ez a tapasztalat határozza meg. Ahogy a modernizáció első hullámával – vagyis a felvilágosodás kiteljesedésével – a vallási világértelmezésbe vetett feltétlen hit megdőlt, ahhoz hasonlóan a modernizáció második hullámával – vagyis magának a modernitásnak az átvilágításával – a modernitás intézményeibe vetett feltétlen bizalom is a múlté lett. Sem a tradicionális szervezetek (például az egyház), sem a különböző szakértői rendszerek (tudomány, politika stb.) véleménye nem számíthat kritika nélküli elfogadásra. A hétköznapi cselekvők egyre inkább távolságot tartanak a nyilvánosságban megjelenő világképektől. Azokat figyelembe veszik ugyan, ám semmiképp sem tekintik abszolút értelemben igaznak.

Ez a fundamentális változás nem hagyja érintetlenül a politikai teret sem. Az egyszerű modernitásban már megszűnt a vallási világértelmezések kizárólagos jellege, ugyanakkor a szakértői rendszereknek, így a politikának is még megvolt az a tekintélye, amire támaszkodva a politikusok megnyilvánulásai tömegmozgósító erővel bírtak. E megnyilvánulások az egymást kölcsönösen gyanakvással kezelő és éppen ezért egymással kommunikáció helyett konfrontálódó dogmatikus tudásrendszerek, vagyis az ideológiák formáját öltötték.

Azonban – nem utolsósorban az ideológiák konfliktusán alapuló fegyveres konfliktusok történeti tapasztalatainak köszönhetően – a késő modernitásban átrendeződött a szakértői rendszerekkel, így a politikával szembeni viszony. A bizalom helyét az abszolút érvényességre igényt tartó nézetekkel szembeni kétely vette át, aminek következtében a politika dogmatikus világnézetek harcával való azonosítása is egyre kevésbé tekinthető adekvátnak. (Ez az összefüggés még akkor is fennáll, ha figyelembe vesszük, hogy a fegyveres konfliktusok emlékének csökkenésével az – elsősorban szélsőséges – ideológiák új erőre kaptak.)

Erről a társadalmi átalakulásról ugyanakkor a hazai politikai pártok láthatólag alig vesznek tudomást. A jobb- és baloldali pártok diskurzusaiból egyaránt hiányzik a reflexivitás minimális szintje is. Ebből fakadóan alapvetően értik félre a politika helyét és szerepét egy késő modern társadalomban. Azt hiszik, hogy lehetséges a modernitásbelihez hasonló bizalmat kialakítani a választópolgárokban, ehhez csupán a megfelelő világértelmezést, vagyis ideológiát kell megtalálniuk. Ebből kiindulva céljuk az ideológia tökéletesítése és a cselekvések ideológiai megalapozása. Ennek eredményeként jött létre az a dialektikus mezőlogika, melynek szorításától a legújabb parlamenti erők sem igen tudnak szabadulni.

Természetesen a társadalmi változások előbb-utóbb kikényszerítik a politika reakcióját – a végtelenségig nem maradhat azokra vak a politika. A legutóbbi választásokat még sikeresen alakította ideológiai harccá a Fidesz, még el tudta hitetni, hogy a problémák oka – személyében és ideológiájában – a politikai riválisa, így a megoldás annak legyőzése. Azonban ahogy azt a kormány munkájával való elégedettséget vizsgáló kutatások igazolják, egyre kevesebben hiszik azt, hogy a Fidesz ideológiája és az azon alapuló cselekvés a megoldás kulcsa lenne. A most csalódók közül ugyanakkor egyre többen lesznek azok, akik immár nem az ideológiai váltás logikáját fogják követni, hanem magára az ideológiai alapú politizálásra mondanak nemet. Ezt a tendenciát fejezi ki a politikával szembeni ellenérzéseket, illetve közönyt megfogalmazók – különösen a fiatalok között – növekvő aránya és a politizálás új – olykor sajnálatos módon antidemokratikus – útjait keresők számának növekedése.

Részben aktuálpolitikai okokból, részben távlati politikai megfontolásokból egyre sürgetőbbé válik tehát a kérdés: miképp lehet ebből a helyzetből továbblépni; miként őrizhető meg fiatal és éppen ezért rendkívül sérülékeny demokratikus kultúránk; miként haladható meg a történeti sérelmek továbbgörgetésén alapuló dialektikus ideológiaharc? Úgy gondolom, hogy annak a politikai erőnek, amely nem csupán váltópártja kíván lenni a Fidesznek, hanem válasz is kíván lenni ezekre a kérdésekre, első lépésben a késő modernitás társadalmi sajátosságait kell komolyan vennie. Olyan politikai erőként kell fellépnie, amely tisztában van az állampolgárok politikához való viszonyának megváltozásával. Azzal, hogy a politikai erő többé nem az „Igazság” letéteményese, hogy a politikusnak nem tévedhetetlennek és omnipotensnek kell lenniük.

A politika megváltozott szerepére reflektáló és kommunikációját, identitását ebben megalapozó párt hitelességi és legitimációs többletet halmozhat fel, és ezáltal stratégiai előnyre tehet szert. Erre alapozva jó eséllyel kezdhet hozzá a politika és társadalom viszonyának újraértelmezéséhez, továbbá ahhoz, hogy olyan politikai nyilvánosság jöjjön létre, melyben nem a dogmatikus világértelmezés és az abból fakadó gyanakvás és harc logikája, hanem a másik álláspontjának megértésén alapuló, konszenzuskereső kommunikáció a meghatározó. E nélkül nehezen lesznek kezelhetők az ország régóta velünk élő, égető problémái.