Meghalt Borbély Szilárd költő, író. Több írását közölte a szuverén. Legutolsó cikkével búcsúzunk tőle.

Reggel hét előtt tíz perccel sorban állunk egy Közért pénztárában. Valójában már rég nem Közért a bolt neve. De mégis ez a szó jut eszembe. „Megyek a Közértbe.” Nem tudok lemondani róla. Mint a nyugdíjasok a megsárgult bérlettokról. Dallamtapadás. Megtapadt bennem a Kádár-kornak ez a szimbolikus mozaikszava.

Az emberiség egyik részét, amelynek nem jutott tulajdon, se igazi munka, oda kellene ajándékozni a másiknak.

Az iskolás táskája iszonyat nehéz. Már az elsős gyereknek is tucatnyi könyve van. Nehéz, enyves papírból készültek, hogy minél szebbek legyenek. Véletlenül sem használnak az iskolák számára újrahasznosított papírt. Még a fénymásolópapír sem az. Pedig minél szebb a nyomdai kivitel, annál nagyobb a papír súlya. Látható a tendencia: minél nagyobb és színesebb a termék, annál magasabbra lehet srófolni az árakat. A tankönyvpiac nyereséges, erős lobbi, és a költségvetésbe nem kevés adót fizet be.

Magyarország keserű. Nem tud örülni. Trianon óta, úgy tudja, vesztésben van. Közel száz éve folyamatosan áldozatnak tartja önmagát. Már az újszülött is vesztes. Senki nem emlékszik arra, hogy ez az ország valaha megnyert volna valamit. Naptára gyásznapokkal van tele. Elbukott forradalmak, vesztes háborúk, kivégzett mártírok ünnepeivel. Olyan ország ez, amely nem hisz önmagában, ezért nem tud közösségeket létrehozni. Ezért magyar nemzet sincs.