A kötet célja elsősorban nem az intellektuális kíváncsiság kielégítése, hanem az, hogy olyan eszméket, módszereket és mindenekelőtt inspirációt kínáljon az olvasóknak, amelyeket sikerrel alkalmazhatnak a gyakorlatban is, vagyis a jogfosztottság és a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemben.*
A kormányzat az elmúlt években a szabadságjogok, a jogállamiság, a közvetlen demokrácia, a politikai képviselet, a tisztességes politikai verseny, valamint a dolgozói érdekérvényesítés intézményes garanciáit – vagyis az alkotmányt és az alkotmánybíróságot, a választási törvényt, a közmédia és más állami intézmények kormánytól való függetlenségét, a népszavazás intézményét és a sztrájkjogot – mind súlyosan korlátozta, kiüresítette vagy felszámolta, illetve saját nyers hatalmi érdekei szerint alakította át. A kormányzat azonban nem csupán a demokráciát, az alkotmányosságot és a jogállamot tekinti ellenségének, hanem a jóléti államot is. A kormány társadalompolitikai intézkedései szinte kivétel nélkül az intézményesített társadalmi szolidaritás leépítésének, és ezáltal a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek bővített újratermelésének irányába mutatnak. A rendszerváltás óta soha nem voltak olyan sokan szegények, soha nem volt a szegények jövedelme annyira leszakadva a társadalom többi részétől, és soha nem volt a szegények és a gazdagok közötti jövedelemegyenlőtlenség akkora, mint az elmúlt években. A kormányzat nyíltan pártolja (és alattomban törvényesítette) a cigány magyar diákok iskolai elkülönítését, kiüresíti a menekültjogot és közpénzből uszít az idegengyűlöletre, vezetői pedig hangosan hirdetik a „hagyományos” – a nők számára hagyományosan elnyomó – nemi szerepeket.
Mindezt nem kísérte az igazságtalanságok súlyával arányos ellenállás a társadalom részéről. Önsorsrontó félreértés volna azonban, ha ezt egészében a társadalom – vagy valamiféle passzív, az igazságtalanságokba beletörődő „néplélek” – számlájára írnánk. A mai magyar társadalomra egyszerre igaz a széleskörű elégedetlenség és az azzal kapcsolatos tanácstalanság és eszköztelenség, hogy miként lehetne hangot adni ennek az elégedetlenségnek úgy, hogy azt ne lehessen figyelmen kívül hagyni.
Ahogyan azt Frances Fox Piven kifejti, a társadalmi mozgalmak szociológiája „repertoárnak” nevezi a kollektív cselekvés rendelkezésre álló eszközeinek térben és időben adott gyűjteményét. Ezek a repertoárok részben a társadalmi mozgalmak történetéből építkeznek, részben pedig az adott politikai és társadalmi berendezkedésre adott válaszként alakulnak ki, és alakulnak át. Ez utóbbi viszont időt igényel, és így „jelentős elcsúszás alakulhat ki a hatalom intézmények által létrehozott lehetőségei és a ténylegesen kialakuló stratégiák között”.1 Ma részben éppen arról van szó, hogy a magyarországi civil társadalom egyébként sem kiemelkedően gazdag repertoárja nincs összhangban az elmúlt években kialakult politikai rendszer adta lehetőségekkel, vagy éppen azok hiányával. Mostanra tehát nem csupán a kollektív cselekvés plurális demokráciákban eredményesen alkalmazható eszközeivel kapcsolatos eszköztárunkat kellene gazdagítanunk, hanem – a 2010-es hatalomátvételt követően kialakult rendszer jellegéből fakadó – új kérdésekre is válaszokat kell találnunk.
Mit kell tennünk, ha a nevünkben eljáró kormányzat olyan igazságtalan, jogfosztó intézkedéseket vezet be, amelyek ellentétesek mindazzal, amit lelkiismeretünk szerint helyesnek tartunk? Mit tehetünk akkor, ha a politikai érdekérvényesítés intézményesített formái hatástalannak bizonyulnak?
A cél az, hogy az olvasók segítséget kapjanak ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához. Ha visszatekintünk mindarra a pusztításra, amit a kormányzat az elmúlt években az alkotmányos demokrácia, a jogállam és a jóléti állam ellen véghezvitt, egyetérthetünk Henry David Thoreau-val: „ha valamit is megbántam, az eddigi jó magaviseletem. Miféle ördög bújt belém, hogy ilyen jól viselkedtem?”2
A polgári engedetlenség, a közvetlen cselekvés és az erőszakmentes ellenállás eszméi tehát kiemelkedően aktuálisak a mai Magyarországon. A feltétlen törvény- és tekintélytisztelet megkérdőjelezése, és az elgondolás, miszerint állampolgárként felelősek vagyunk azokért az igazságtalanságokért, amelyek embertársainkat sújtják – különösen akkor, ha ezek az igazságtalanságok részben éppen a mi hallgatólagos jóváhagyásunk, cinkosságunk vagy együttműködésünk miatt történhetnek meg –, minden politikai és társadalmi berendezkedés politikai kultúrájának javára válna. Nincsen (és vélhetően soha nem is lesz) olyan politikai rendszer, amelyben ne lenne szükség az állampolgárok lelkiismeretére, és arra, hogy lelkiismeretük parancsa szerint szembeszálljanak az igazságtalanságokkal – indokolt esetben akár a polgári engedetlenséggel és az erőszakmentes ellenállás egyéb eszközeivel, és akár az ezekkel járó áldozatvállalás árán is.
Polgári engedetlenség
A polgári engedetlenség fogalmának bevezetését érdemes a kortárs liberális politikai filozófia uralkodó értelmezésével kezdeni.3 Ez a hagyomány John Rawls-hoz köthető, aki a következőképpen határozza meg a polgári engedetlenséget: olyan „nyílt, erőszakmentes, a lelkiismeretre hivatkozó, mégis politikai cselekedet, amellyel megszegik a törvényt, éspedig rendszerint azért, hogy a törvényben vagy a kormány politikájában változást idézzenek elő”.4
A meghatározásban szereplő „törvénysértés” történhet közvetlenül a jogsértőnek vagy igazságtalannak tartott jogszabály megsértésével: ez történt 1955 decemberében Montgomeryben, amikor Rosa Parks megtagadta, hogy átadja a helyét egy szegregált buszon egy fehér utasnak, és ezért előállították.5 Szintén a közvetlen törvénysértés körébe tartozott, amikor (2011 novemberében) Budapesten aktivisták és szociális munkások nyilvánosan megszegték a Józsefvárosi Önkormányzat guberálást tiltó helyi rendeletét.
A polgári engedetlenség azonban gyakran olyan törvények megsértését jelenti, amelyek nem függnek össze azzal az igazságtalansággal, amelyre a polgári engedetlenség irányul. A polgári engedetlenség legtöbb kortárs magyarországi esetében például a rendőrség a szabálysértési törvény megsértése (a „jogszerű intézkedéssel szembeni engedetlenség” szabálysértése) miatt indít eljárást, noha a polgári engedetlenség résztvevői nem a szabálysértési törvény – hanem például egy elhelyezés nélküli kilakoltatás – ellen gyakoroltak polgári engedetlenséget.
A polgári engedetlenségre úgy is tekinthetünk, mint magasabb rendű – írott vagy íratlan – törvényeknek való engedelmességre. Ennek az előképe Antigoné alakja, aki Szophoklész drámájában, amikor Théba új uralkodója, Kreón kérdőre vonja amiatt, hogy a parancsa ellenére sem hagyta, hogy testvére, Polüneikész temetetlenül heverjen a harcmezőn, a következőképpen felel: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő lehet, mely engem istenek nem változó íratlan törvényét áthágni kényszerít”.6 Ez a gondolat jelenik meg abban a „régi forradalmi jelszóban” is, amelyet Susan B. Anthony idézett fel: „Az önkényuralommal szembeni ellenállás az Istennek való engedelmesség”.7
A polgári engedetlenség kortárs liberális megközelítése azonban megköveteli, hogy a polgári engedetlenség gyakorlója ne csupán saját értékrendjére, lelkiismeretére vagy vallási meggyőződésére hivatkozzon. Eszerint a polgári engedetlenséget olyan eszméknek kell igazolniuk, amelyek elvben az adott politikai berendezkedés alapelvei – ahogyan azt egyébként maga Susan B. Anthony is tette az ellene indított büntetőperben, amikor amellett érvelt, hogy az amerikai alkotmány valójában a nők számára is biztosítja az állampolgári jogokat, így a választójogot is.
Ezzel összefüggésben, a polgári engedetlenség kortárs eszméjének talán az abból a kettősségből fakadó önkorlátozás a legfontosabb eleme, hogy a polgári engedetlenség gyakorlója egyszerre szeg meg egy törvényt, és demonstrálja egyúttal a törvényesség iránti tiszteletét: azzal, hogy ezt nyíltan és erőszakmentesen teszi; azzal, hogy a polgári engedetlenséget megelőzően jóhiszemű módon a politikai érdekérvényesítés minden intézményesített (és jogszerű) lehetőségét kimerítette; azzal, hogy tettét a politikai berendezkedés erkölcsi, politikai vagy alkotmányos alapelveivel, vagy legalábbis olyan politikai eszmékkel igazolja, amelyek joggal tartanak számot a politikai közösség egészének elismerésére; és végül azzal, hogy vállalja tette jogi következményeit.8
A polgári engedetlenségnek ezt a lényegi elemét – tehát hogy törvénysértéssel jár, ugyanakkor a politikai berendezkedés vagy az alkotmányos rend iránti hűség keretein belül marad – fejezi ki az, amit Tamás Gáspár Miklós a „liberális alkotmány láthatatlan cikkelyének” nevezett, és amely szerint „aki önzetlen erkölcsi indítékból, nyíltan vállalva a büntetés kockázatát, megtagadja az engedelmességet a törvényes hatóságnak, nem ellensége az államnak, sőt, az alkotmány barátja”.9
E szerint a hagyomány szerint a polgári engedetlenség célja nem egy jogsértőnek vagy igazságtalannak tartott döntés meghozatalának fizikai ellehetetlenítése, hanem a közvélemény és a politikai döntéshozók igazságérzetének a felkeltése. A polgári engedetlenség így alapvetően egy nyomatékosított kérés,10 „figyelmeztetés és intelem”11 a politikai hatalom birtokosai felé, hogy vizsgálják felül az álláspontjukat és az intézkedéseiket – mert azok alapvető és elvben közösen vallott erkölcsi, politikai vagy alkotmányos eszméket sértenek.
Ennyiben tehát a polgári engedetlenség egy alapvetően igazságos társadalmi berendezkedés esetében nem rendszerellenes tevékenység. Éppen ellenkezőleg. Rawls szavaival: „A polgári engedetlenség a törvénytisztelet határain belül szegül szembe az igazságtalansággal, s mint ilyen arra szolgál, hogy megakadályozza az igazságosság útjának elhagyását, vagy ha már megtörtént, helyrehozza azt. Az emberek általános hajlandósága az igazolható polgári engedetlenségre stabilizálja a jól berendezett, avagy a nagyjából igazságos társadalmat.”12 Ezért is tekinti Jürgen Habermas minden „magabiztos, jogállamon felépülő demokrácia politikai kultúrájának normális – mivel szükségszerű – alkotórészének”a polgári engedetlenséget.13
A polgári engedetlenség klasszikus szerzői azonban ennél radikálisabb módon értelmezték a fogalmat. Henry David Thoreau-t szokás a polgári engedetlenség fogalma megalkotójának tekinteni. A polgári engedetlenség iránti kötelességről címen ismert esszéjében Thoreau az igazságtalan törvényekkel szembeni engedetlenségre szólít fel.14 A polgári engedetlenség későbbi eszmetörténete alapvetően a feltétlen engedelmesség, valamint a társadalmi és jogrend teljes megváltoztatását célzó forradalom között fekvő középút precíz kimunkálásáról és igazolásáról szól, Thoreau megközelítése azonban még jócskán magán hordozza az ellenálláshoz való jog eszméjét:15 „azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy a becsületes emberek fellázadjanak, és forradalmat hajtsanak végre”.16
Thoreau szerint a lelkiismeret parancsa önmagában is elégséges igazolást nyújt az engedetlenséghez: „Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete?”17 Sőt, ahogyan azt a Rabszolgaság Massachusettsben című esszéjében kifejti, szerinte a legfontosabb erkölcsi kérdésekben „épp olyan méltatlan az a fölvetés, hogy egy törvény alkotmányos-e vagy sem, mint az, hogy jövedelmező-e vagy sem”, és a lelkiismeretet tartotta az „örök és egyedül igazságos alkotmánynak”.18
Gandhi korai – dél-afrikai – politikai tevékenysége talán megfelelt a polgári engedetlenség fenti elgondolásának, amennyiben akkoriban a brit birodalom hűséges alattvalójaként éppen a brit alkotmányosságra hivatkozva támadta az indiaiakat diszkrimináló jogszabályokat, később azonban nem egy alapvetően igazságosnak tekintett politikai rendszerben előforduló igazságtalanságok ellen küzdött, hanem egy alapvetően igazságtalannak tartott politikai berendezkedés (a brit gyarmati uralom) ellehetetlenítéséért és leváltásáért.19
Martin Luther King esszéi két további fontos különbségre is felhívják a figyelmet a polgári engedetlenség fenti megszorító értelmezése és annak korábbi – radikális – hagyománya között. Rawls leginkább a polgári és politikai jogok súlyos sérelmét tartja a polgári engedetlenség megfelelő „tárgyának”, és az elosztási – tehát a szegénységgel valamint a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenséggel kapcsolatos – igazságtalanságok esetében alapvetően nem tartja igazolhatónak a polgári engedetlenség alkalmazását. Ezzel szemben, ahogyan az az Erőszakmentesség és társadalmi változás című esszéjéből kiderül, King a szegénységet is olyan alapvető jogfosztásnak tekintette, amely magától értetődő módon igazolja a polgári engedetlenség alkalmazását.
Másrészt, az Egyesült Államok fővárosába tervezett tömeges polgári engedetlenséggel nem csupán az volt a célja, hogy felébressze a közvélemény lelkiismeretét, hanem az is, hogy a város életének erőszakmentes megbénításával gyakoroljon nyomást a döntéshozókra a szegénység csökkentéséhez szükséges társadalompolitikai intézkedések elfogadása érdekében. A polgári engedetlenség ebben a megközelítésben tehát nem csupán a szimbolikus költségét igyekszik megnövelni egy igazságtalan intézkedésnek, vagy éppen az igazságtalansággal kapcsolatos tétlenségnek.20
A magyarországi olvasó számára – tekintettel arra, hogy már az egyoldalúan elfogadott Alaptörvény sem felel meg az alkotmány számos megalapozott normatív kritériumának, valamint arra, hogy a jelenlegi rendszer egyik legelnyomóbb eleme éppen az, ahogyan a társadalom egy jelentős részét szegénységbe taszítja és szegénységben tartja – legalább olyan hasznosak a klasszikus szerzők radikálisabb megközelítései, mint a polgári engedetlenség kortárs liberális politikai filozófiára jellemző szigorúbb értelmezései.
(A szöveg második része itt olvasható – szuverén.hu.)
* MISETICS Bálint (szerk.): Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. Bp., Napvilág Kiadó, 2016.
http://napvilagkiado.eu/webaruhaz/shop.product_details/2-elkeszueletben…
1. PIVEN, Frances Fox: A felforgató hatalom természete. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 249.
2. THOREAU, Henry David: A gazdaságról. In: A polgári engedetlenség iránti kötelességről. A gazdaságról. Ford.: Szőllősy Klára és Vámosi Pál. Bp., Európa Könyvkiadó, 1990. 55.
3. A polgári engedetlenség „ortodox” értelmezésének összefoglalásához és annak kritikájához lásd JAMES, Gene G.: The orthodox theory of civil disobedience. Social Theory and Practice, vol. 2. (1973) No. 4. 475–498.; ZINN, Howard: Disobedience and Democracy: Nine Fallacies on Law and Order. Cambridge, South End Press, 2002. A továbbiakban – a kérdést leegyszerűsítve – egységesen kezelem Rawls és a kortárs liberális politikai filozófia megközelítését Habermaséval, mivel azok hasonlóan értelmezik a polgári engedetlenség fogalmát, természetét és funkcióját, noha a liberális hagyomány alapvetően az egyéni szabadságjogok védelmét vagy kiterjesztését, Habermas és a demokratikus hagyomány pedig a demokrácia kiterjesztését hangsúlyozza a polgári engedetlenség igazolásában. COHEN, Jean L. – ARATO, Andrew: Civil Society and Political Theory. Cambridge, MA: The MIT Press, 1994.
4. RAWLS, John: A polgári engedetlenség meghatározása, igazolása és szerepe. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 198.
5. A montgomeryi buszbojkott történetéről magyarul lásd KING, Martin Luther: Nem hallgathattam. Ford.: Forgács Marcell. Bp., Gondolat, 1973. 7–137. CRAWSHAW, Steve–JACKSON, John: Civil bátorság. A hatalom nélküliek hatalma. Ford.: Igaz Katalin. Bp., HVG Kiadó, 2011. 97–100.
6. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása, 450–455. sor.
7. ANTHONY, Susan B.: Beszéd az Észak-New York-i kerületi bíróságon. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 66. Az engedetlenség másodrendű engedelmességként való értelmezése, illetve általában az engedetlenség eszmetörténetéről kitűnő áttekintést nyújt LAUDANI, Raffaele: Disobedience in Western Political Thought: A Genealogy. Cambridge, Cambridge University Press, 2013.
8. A büntetés kérdését az állam és a társadalom felől közelítve jó érvek szólnak amellett, hogy az állam ellenben ne egyszerű törvénysértésnek vagy bűnözésnek kezelje a polgári engedetlenséget. DWORKIN, Ronald: Civil disobedience. In: Taking Rights Seriously. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1978. 206–222. Hannah Arendt viszont kifejezetten szerencsétlennek tartja, hogy sokan az önfeláldozást tekintik az elköteleződés és a törvényesség iránti tisztelet biztosítékának, mivel a „szűk látókörű fanatizmus általában az őrültek megkülönböztető jegye, és egyébként is ellehetetleníti a szóban forgó ügyek ésszerű megvitatását” ARENDT, Hannah: Civil disobedience. In: Crises of the Republic. San Diego, Harcourt Brace & Company, 1969. 67. Kis János pedig azt veti fel, hogy „ha mindig vállalni kell a büntetést, valahányszor egy kodifikálatlan emberi jogunk gyakorlása vagy számonkérése közben hatályos törvényekbe ütközünk, akkor az erkölcsi méltóság megkövetelte magatartás morális virtuózok és notórius perlekedők” kiváltságává válhat. KIS János: Vannak-e emberi jogaink? Bp., Stencil Kulturális Alapítvány, 2003. 127.
9. TAMÁS Gáspár Miklós: A polgári engedetlenség a nyilvánosság korában. In: A polgári engedetlenség helye az alkotmányos demokráciákban. Összeállította: Csapody Tamás. Szerk.: Lenkei Júlia. Bp., Bibó István Szakkollégium – T-Twins, 1991. 27. Kiemelés az eredetiben.
10. SINGER, Peter: Disobedience as a plea for reconsideration. In: BEADU, Hugo Adam (ed.): Civil Disobedience in Focus. London, Routledge, 1991.
11. RAWLS, i.m. 200.
12. RAWLS, i.m. 207.
13. HABERMAS, Jürgen: Polgári engedetlenség – A demokratikus jogállam alapköve. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 216.
14. A „polgári engedetlenség” először Thoreau halála után négy évvel, 1866-ban jelent meg az esszé címében az A Yankee in Canada, with Anti-slavery and Reform Papers című kötetben, amelyet Ellery Channing és Sophia Thoreau (Henry David Thoreau húga) állított össze.
15. Thoreau nagyrészt az amerikai forradalmi hagyomány szókincsét használja, így szépen illeszkedik Arendt értelmezésébe, amely a polgári engedetlenség eszméjének amerikai eredetét és szellemiségét hangsúlyozza. Vö. Herr esszéjével, amely Thoreau politikai filozófiáját és a rabszolgasággal szembeni ellenállásban való részvételét veti össze a polgári engedetlenség uralkodó kortárs értelmezésével, és a kettő közötti lényegi különbségekre hívja fel a figyelmet. HERR, William A.: Thoreau: A civil disobedient? Ethics, vol. 85. (1974) No. 1. 87–91.
16. THOREAU, Henry David: A polgári engedetlenség iránti kötelességekről. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 32.
17. THOREAU, i.m. 30.
18. THOREAU, i.m. 57.
19. Lásd Lyon tanulmányát, aki a Thoreau, Gandhi és Martin Luther King klasszikus példái és a polgári engedetlenség későbbi politikai filozófiai megközelítése közötti különbséget hangsúlyozza. LYONS, David: Moral judgment, historical reality, and civil disobedience. Philosophy & Public Affairs, vol. 27. (1998) No. 1. 31–49. Lásd még Arendt idézett esszéjét, amiben éppen Gandhi példáján keresztül érvel amellett, hogy a polgári engedetlenség és a forradalmi cselekvés merev elkülönítése nem megalapozott.
20. Vö. Ronald Dworkin – a polgári engedetlenség kortárs liberális politikai filozófiai értelmezésének egy másik kiemelkedően nagy hatású szerzőjének – elemzésével, amely megkülönbözteti a polgári engedetlenség „meggyőzésre irányuló” és „nem meggyőzésre irányuló” stratégiáját. Előbbinek az a célja, hogy „rákényszerítse a többséget, hogy meghallgassa az intézkedése ellen szóló érveket, vélelmezve, hogy a többség akkor majd megváltoztatja a véleményét”, az utóbbi azonban „nem a többség véleményének a megváltoztatására irányul, hanem arra, hogy megnövelje annak az intézkedésnek a költségét, amelyet a többség továbbra is támogat, azt remélve, hogy a többség az intézkedés új költségét elfogadhatatlanul magasnak találja majd”. DWORKIN, Ronald: Civil disobedience and nuclear protest. In: A Matter of Principle. Harvard University Press, 1985. 107. Dworkin szerint a „nem meggyőzésre irányuló” stratégia csak szigorú feltételek mellett igazolható, egyébként a polgári engedetlenség könnyen „polgári zsarolássá” válhat.
Köszönöm Tóth Gábor Attilának és Zubek Adriennek az írásban foglaltak átgondolásához nyújtott segítségüket.
(Az írás második része itt olvasható - szuverén.hu.)