A nyugdíjrendszer mostani átalakításának számos eleme van, amelyeket a mostani helyzetben már nehéz szétválasztani. Október közepén a kormány a magán-nyugdíjpénztári tagdíjaknak az államkasszába való átmeneti, 14 hónapra szóló átirányításáról döntött. Ez a döntés, ha nehezen is, de elfogadható lett volna abban az esetben, ha a bejelentéskor részletes terveket mutatott volna be a kormány az átirányított pénzek sorsával és a pénztártagok kompenzációjával kapcsolatban. Október végén egy lépéssel tovább ment a Fidesz, amikor a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság megszüntetését jelentette be. A döntés szabadságának megadása egyáltalán nem ördögtől való: akár még üdvözölni is lehetett volna akkor, ha ezt gondosan, a nyilvánosság számára érthető és megvitatható módon előkészítik, és legfőképpen már ekkor világossá teszik, hogy mit is jelent (főleg a visszalépők számára) a váltás és a választás lehetősége.
Nem sokkal ezután az adócsomag módosításának részeként (rejtett módon) éppen a szóban forgó munkavállalói nyugdíjjárulék félszázalékos emeléséről döntött a kormány. Ez a lépés a legteljesebb mértékben szembement a Fidesz meghirdetett adócsökkentési politikájával. Emellett, ha a Fidesz valóban a foglalkoztatás serkentése miatt akart adót csökkenteni, akkor szakmailag sokkal inkább indokolt lett volna az élőmunkát terhelő járulékok szintjének csökkentése akár az egyéb adónemek kárára.
Matolcsy György múlt szerdai bejelentése azonban egészen más dimenzióba helyezte a történéseket. Kiderült, hogy valódi választási szabadságról szó sincs, egyértelműen egy kétpilléres (csak a kötelező állami és az önkéntes magánpillért tartalmazó) nyugdíjrendszert kíván megvalósítani az Orbán-kormány. Erre ismét mondhatjuk, hogy a kétpilléres rendszerrel önmagában semmi gond nincs. Az államilag adminisztrált nyugdíjrendszer stabilan és jól tud működni, főleg ha egyéni számlát is vezetnek benne, s a nyugdíjkorhatár és a járulékszintek megállapításával ügyelnek a kassza kiegyensúlyozottságára. Még azt is hozzátehetjük, hogy akár felosztó-kiróvó, akár tőkefedezeti (tehát a járulékokat befektető) formában elképzelhető mindez. Azonban az, hogy a hárompilléres rendszerből a kétpilléresbe való átmenetet ne előzze meg szakmai és társadalmi vita, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagokat megfosszák a korábbi állami rendszerbeli járulékaik eredményétől, valamint hogy a keletkezett társadalombiztosítási jogviszonyt egy tollvonással szüntessék meg, az európai gondolkodáson kívül eső megoldás.
A nyugdíjreform célja az időskori jólét megteremtése, valamint az időskori szegénységtől való védelem. A Fidesz szándékait az mutatja a legvilágosabban, hogy ezekről nem beszél. A beterjesztett törvényjavaslatban egyetlen szó sincs az időskori biztonság megteremtéséről. Sőt, a szöveg egyértelmű: a magánnyugdíjpénztárban maradókat szegénységben hagyja a kormány azáltal, hogy megfosztja őket a teljes nyugdíj mintegy kétharmadát kitevő állami résztől, és csak az önkormányzatok által adható időskori járadék igénybevételét teszi lehetővé. Még szép, hogy ezt megengedi. Az időskori járadék egy jövedelemhez kötött, bárki által igényelhető segély, amelynek megadásáról a helyi önkormányzat dönt (összege havi 22 és 37 ezer forint között mozog).
Ami pedig a nyugdíjrendszer biztonságát illeti, nem tudni, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alap vezetésével és felügyeletével kapcsolatban mit tervez a kormány. Kétséget ébreszt, hogy a magánnyugdíjpénztárak volt tagjainak átáramló, mintegy 2700 milliárdnyi vagyonát egy ötfős testületre bízza. Ennek négy tagja a kormány delegáltja lesz, az ötödik pedig a nyugdíjbiztosítóé. A munkáltatók és munkavállalók nem kaptak itt helyet, holott az ő járulékaikról van szó. A Nyugdíj- és Adósságcsökkentő Alapról szóló tervezet szerint az alap nem kezeli külön kasszában a nyugdíjcélú befizetéseket, hanem előre nem meghatározott módon a költségvetés különböző fejezeteibe, az államadósság kezelésére, valamint a nyugdíjakra fordítja azokat. Hogy milyen arányban, az nem világos, és ha ezen az öt emberen múlik, akkor feltehetően politikai preferenciák döntenek erről.
Tehát nem tudható, hogy mi lesz például az 2013-tól esedékes, a volt magán-nyugdíjpénztári tagoknak (is) kifizetendő nyugdíjakkal. Nem lehet tudni azt sem, mi lesz azokkal, akik, mivel munkanélküliek, vagy nem jelentették őket be, előreláthatólag nem fognak nyugdíjjogosultságot szerezni. Több százezren vannak, és már az előző kormányok is mintegy megfelejtkeztek róluk, későbbre halasztva a probléma megoldását. Őket is, csakúgy, mint a magánnyugdíjrendszerben maradókat, az önkormányzati segélyezés rendszerébe utalják majd, és huszonpárezer forintból fognak megélni? Nos ez az, ami cseppet sem érdekli jelen pillanatban a Fideszt.
Sajnos nem vigasztalja meg az egyszeri szociálpolitikust az a tény, hogy a fenti kérdéssel 1997 óta egyetlen kormány sem kívánt foglalkozni, mint ahogyan az sem, hogy a Fidesz diktatórikus jóléti megoldásai nem teljesen előzmények nélkül valók. A kötelező pénztári tagság 1996/1997-es előkészítése szinte titokban, a nyilvánosság kizárásával zajlott, és a Pénzügyminisztérium akkori vitairata is maga volt a szociálpolitikai rémálom: „kell tanítani őket számolni a saját érdekükben” (mármint „az embereket”). Nem éppen demokratikus gondolkodásra vallott az elképzelés, hogy az emberek öngondoskodásra való nevelése majd a jóléti rendszeren keresztül fog (kötelezően!) megvalósulni.
Emellett akkor az is látható volt, hogy olyan, az államiból a magánrendszerbe átlépők, főleg az idősebb munkavállalók között, akik biztosan rosszul járnak majd (de senkinek nem állt érdekében őket erről tájékoztatni). Augusztinovics Mária és szerzőtársai alkotmányosan is megkérdőjelezhető, nemzetközileg példátlan jogfosztásnak nevezték azt, hogy vagy másfél millióan teljesen állami rendszerben fizetett nyugdíjuknak csak 75 százalékát fogják majd megkapni. Ők mind „önkéntes – bár nyilván nem tudatos – vesztesei [voltak] a rendszer bevezetésének”.
Nem kisebbíti az Orbán-kormány bűneit az, hogy nem a mostani az első, kompenzáció nélküli jogfosztás a hazai nyugdíjreformok történetében. Demokratikusan választott kormányaink a nép jólétéről időről időre a nép feje felett döntenek, és az általuk preferált rendszert tűzön-vízen keresztül végigviszik, mintha valamiféle vészhelyzet lenne. Az 1997-es reformok idején azonban úgy érezhettük, van értelme a vitának. Most nem ez a helyzet. A gyors, előkészítetlen és részben egymásnak ellentmondó intézkedések rapid politikai elfogadtatása szinte értelmetlenné teszi az ellenvélemény megfogalmazását. Pedig a tét óriási. A nyugdíjrendszer és a költségvetés összeolvasztása, a járulékfizetéssel keletkező jogosultságok elvétele a társadalombiztosítási rendszer lényegét kérdőjelezi meg.
A felhalmozott vagyonok államosítása a legrosszabb időket idézi, és újabb sebet ejt állam és állampolgár viszonyán. Az eddig is gyenge adó- és járulékfizetési tudatosságot, a rendszer legalább viszonylagos stabilitásába vetett hitet ezek a lépések végleg aláássák. Hatásuk túlmutat a nyugdíjrendszeren: egy újabb emberöltővel tolódik ki a demokratikus jóléti állam létrehozásának esélye Magyarországon.