Egy friss felmérés szerint a németek több mint a fele korlátozná a muszlimok vallásszabadságát, egy másik vizsgálat szerint megkérdezettek 37 százaléka jobbnak látná, ha a muszlimok elhagynák az országot. Az iszlámellenes nézetekkel tehát kis befektetéssel nagy politikai hasznot lehet elérni. A nyáron még népszerűségi mélypontján álló CDU nem is finnyáskodott, és rázendített a német politikához egyébként méltatlan populista szólamokra.

A mostani közhangulat emlékeztet a XIX. század végi antiszemitizmus-vitára, amikor a zsidókat kiáltották ki a 1873-as gazdasági válság felelőseinek. Az akkori vita középpontjában az asszimiláció kérdése állt. A német többséget irritálta a zsidók mássága, vallása és a hozzá kapcsolódó eltérő szokások. A többségi társadalomhoz való teljes hasonulást követelték, és nyíltan hirdették, aki erre nem hajlandó, annak nincs maradása.

A német kereszténydemokraták sem először nyúlnak a politikai hisztéria eszközeihez a népszerűség érdekében. A nyolcvanas évek elején a török vendégmunkásokat tették a megnövekedett munkanélküliség fő felelőseivé. Helmuth Kohl 1983-as győzelmében nagy szerepe volt annak az ígéretnek, hogy felére fogja csökkenteni a Németországban élő török vendégmunkások számát. A kampánynak meg is lettek az eredményei: Berlinben, Hamburgban rendszeressé váltak a neonáci csoportok törökök elleni támadásai, a nyolcvanas évek végéig a szélsőjobboldali erőszaknak mintegy 170 ember lett az áldozata. Hiába mutatták ki kutatók, hogy a megnövekedett munkanélküliség elsősorban olyan makrogazdasági okokkal és gazdasági szerkezetváltással magyarázható, amely olyan országokat is jellemzett, ahol kevés volt a bevándorló.

A mostani hisztéria kifejezetten az iszlám ellen irányul, sikertelennek ítéli az integrációt, a kudarcért pedig az iszlám vallást és magukat a bevándorlókat teszi felelőssé. A hangoztatott érvek szerint a sikeres integráció záloga a magasan kvalifikált munkaerő és a zsidó-keresztény hagyományokon alapuló német kultúra elsajátítása. A tekintélyes alkotmányjogászok által is képviselt nézet szerint: meg kell védeni az iszlámtól a nemzeti egység kulturális alapjait. Ezeket a hangokat erősítette fel a bajor miniszterelnök, Horst Seehofer, amikor kijelentette: „Németország nem lehet az egész világ szociális hivatala”. Csak magasan kvalifikált bevándorlókra van szükség, az itt élő bevándorlóknak pedig integrálódniuk kell. Ez Seehofer szerint nem jelent mást, mint a zsidó-keresztény kultúra vezető szerepének elfogadását. Merkel nyelvjátékában ez úgy fogalmazódik meg, hogy a mai Németországban „nem az iszlámból van sok, hanem a kereszténységből kevés”.

Kétségtelen, hogy a törökök integrációjával kapcsolatban vannak még tennivalók, és az is nehezen vitatható, hogy a török közösségek reiszlamizációja nem gyorsítja ezt a folyamatot. De súlyos tévedés és felelőtlenség ezért a bevándorlókat bűnbaknak kikiáltani. Érdemes ebből szempontból először a nyelv kérdését közelebbről megvizsgálni. Abban mindenki egyetért, hogy nem lehetséges integráció a többségi nyelv elsajátítása nélkül. A németországi vizsgálatok azt is kimutatják, hogy a bevándorlók közül a különösen alacsony képesítéssel rendelkező családoknak okoz leginkább problémát a német nyelv elsajátítása. Arról azonban már csak kevesen beszélnek, hogy a német kormányzat csak 2001 óta fordít komoly erőforrásokat a bevándorlók nyelvtanulásának elősegítésére. Az akkori PISA-felmérés a német tanulók helyesírási és szövegértési képességeiről riasztóan gyenge adatokat eredményezett.

Ez döbbentette rá a politikusokat arra, hogy milyen keveset tettek eddig a sikeres integráció előmozdítása érdekében. A bevándorlók nyelvoktatásának legcélravezetőbb eljárásait csak közel egy évtizede kutatják módszeresen. Abban konszenzus van, hogy a rendszeres nyelvtanulást legjobb kisgyermekkorban, lehetőleg már négyévesen megkezdeni, az oktatás módszereiben azonban már kevésbé van egyetértés. A helyes nyelvtanítási technikák megtalálását nem segítette, hogy mivel az oktatáspolitika tartományi kérdés, mindenhol más és más irányban próbálkoztak. A lassan leszűrődő eredményekből az kétségkívül látszik, hogy a török családok szinte kivétel nélkül önként együttműködnek, és beíratják a gyerekeiket iskola előtti nyelvelőkészítő oktatásra. Ezekben az óvodákban játékos formában sajátíthatják el a gyerekek azt a nyelvtudást, ami ahhoz szükséges, hogy ne maradjanak el emiatt az iskolai előmenetelben.

A nagy népszerűség ellenére több tartományban azt mutatták ki a vizsgálatok, hogy az óvodai nyelvoktatás nem feltétlenül hatékony, nincs nagy különbség az óvodában és az azon kívül német nyelvet elsajátító gyerekek között. Csak az a Hessen tartományban folytatott kutatás tudott pozitív eredményeket felmutatni, amely nem a gyerekek viselkedésében és képességeikben kereste a választ, hanem a tanárok oktatási technikáira figyelt. Nem hatékonyak a nyelvtanítás azon módszerei, ahol a pedagógus is csak tőmondatokban beszél, miközben a gyerekek is alig-alig mukkannak meg.

Az a módszer vezetett eredményre, amely során a nyelvtanár tudatosan sokat beszélve, a hétköznapi problémákat bonyolultabb mondatszerkezetben elbeszélve foglalkozott a gyerekekkel. Az így tanított gyerekek nagyobb része tudott bővebb szókinccsel és összetettebb szerkezetben beszélni, mint más módon tanuló társaik. Ezt hívta Friedrich Fröbel, az óvoda feltalálója százötven évvel ezelőtt „a kísérő szavak didaktikájának”. A tanulság tehát az, hogy a nyelv elsajátítása nem csupán a bevándorlókon múlik, hanem a többségi társadalom odafigyelésétől és törődésétől is a függ.

Az integráció másik akut problémája az alkotmányos rend és az iszlám viszonya. A vádak szerint az iszlám és a demokratikus jogállam egymással összeegyeztethetetlen. Az iszlám nem érzékeny az alapvető jogokra, és idegen tőle a mindenkit megillető önrendelkezés elismerése. Az alapvető jogok tiszteletére épülő demokratikus jogállam valóban nagy kihívást jelent az iszlám számára. De a probléma félreértése lenne az iszlám és a demokrácia viszonyát kibékíthetetlen világnézetek élet-halál harcának tekinteni. Az iszlám nem a kereszténységgel, hanem a szekuláris kultúrával küzd, amellyel a kereszténység is több évszázadon át birkózott.

A differenciálódott modern társadalmakban sok, egymással egyenrangú egyház verseng a hívekért. Ez a tapasztalat felerősíti azt a régi igazságot, hogy a hithez nemcsak az engedelmesség, hanem a kétely is hozzátartozik. A hittel mindig összekapcsolódik egy bizonyos feltételezés és áldozat. Ennek köszönhetően minden hit és vallás magában rejti az erőszak lehetőségét. A plurális társadalmak pedig konfliktusban gazdag társadalmak, vita és harc melegágyai. Ez a szabadság ára. Ezzel megbékülni egy vallás számára a szekularizáció legnehezebb kihívását jelenti. Az október elején Brémában elmondott beszéde azt tanúsítja, hogy a német államfő megértette ezt a nehézséget, és józanul belátta, csak akkor lehet sikeres az átalakulás, ha az iszlámot mint a közös német kultúra részét segítik át a szekularizáció folyamatán.

Vajon közelebb viszi-e a német politika az iszlámot a szekularizációhoz, ha Sarrazin és Seehofer irányát követi, amely a kereszténység felsőbbrendűségét és a bevándorlók alacsonyabbrendűségét hirdeti? Előrébb viszi-e az integrálódni kívánó törökök ügyét, ha az iszlámot gonoszként megbélyegzik? Milyen hatása lesz a demokratikus jogállam rendszerére, ha a kormányzó pártok népszerűségük megtartása érdekében feláldozzák az alkotmány legfontosabb elveit, mindenekelőtt az egyenlő méltóság elvét?

Ezeknek a kérdéseknek az egzisztenciális súlyát sajátos perspektívában jeleníti meg a Németországban idén nagy sikerrel vetített és díjakkal elhalmozott, Az idegen című filmdráma. Egyik jelenetében Umay, a film főhősnője hívatlanul megjelenik testvére lakodalmán, és sírva könyörög a családjának, hogy fogadják vissza. Kisfiával Isztambulból Berlinbe, a szüleihez menekült bántalmazó férje elől. A szülők szeretettel fogadták, de amikor kiderült, hogy nem akar a férjéhez visszamenni, a család elhidegült tőle, a gyerekét pedig el akarták venni. Umaynak végül kisfiával együtt szüleitől is menekülnie kellett, aminek persze tragédia a vége. A film érzékenyen mutatja be, milyen nehezen tudnak megszabadulni az emberek kultúrájuk értelmetlennek látszó mintáitól is. Feo Aladag alkotása attól különösen erős, hogy képes láttatni, ez nem csupán az iszlám problémája. Sarrazin és Seehofer alakításaival szemben ez a teljesítmény megérdemli a sikert.