Arató András köszöntése

Társadalom  |  2014. augusztus 22.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A ma 70 éves társadalomtudóst az autokratikus rendszerekről, a civil társadalomról és az alkotmányozásról kifejtett nézetei tették világszerte ismertté. Van mit tanulnunk tőle.

Andrew Arato, az Egyesült Államokban élő társadalomtudós eszmetörténettel kezdett foglalkozni. Mai szemmel nézve igen messziről indult: a fiatal humanista Karl Marx és a fiatalon kommunistává váló Lukács György munkásságát kutatta. Később a társadalomelmélet és a civil mozgalmak gyakorlata felé fordult az érdeklődése. Ennek az időszaknak összegző munkája a Jean Cohennel közösen írt Civil Society and Political Theory. Újabban összehasonlító alkotmányelméleti munkái keltenek komoly figyelmet világszerte.

A témák önmagukban indokolják, hogy itthon is számon tartsuk, megvitassuk és továbbgondoljuk az írásokat. Ám Andrew Arato, vagy ahogy itthon hívják: Arató András, kifejezetten rólunk és nekünk is ír. Bár az Egyesült Államok állampolgára, de Budapesten született, 1956-ban (12 évesen) hagyta el családjával az országot. Anyanyelve, tanulmányai, mesterei, pályatársai és az itteni folyamatok iránti lankadatlan érdeklődése ezer szállal kötik Magyarországhoz. Amikor a Kádár-rezsim világgá kergette az úgynevezett Budapesti Iskolához tartozó filozófusokat, Arató sokat segített nekik. Azóta már több nemzedékhez tartozó hazai szellemi emberek sokasága emlékezhet vissza jó szívvel kitüntető figyelmére, megvilágosító gondolkodásmódjára és önzetlen támogatására. Arató aktív megfigyelője a hazai politikai és alkotmányos átalakulásoknak: részt vett az 1989-es rendszerváltás szellemi előkészítésében, tanácsadóként próbált hozzájárulni ahhoz, hogy sikerrel járjon az 1994-es alkotmányozási kísérlet, és határozott kritikát fogalmazott meg a 2010-ben kezdődött alkotmányrombolásról, nem feledkezve a liberális demokraták mulasztásairól sem.

Kérdés, hogy ma miben segítheti eddigi életműve a tájékozódásunkat és útkeresésünket. Talán először is abban, hogy megértsük egy autokratikus rezsim működését. Az 1970-es években az államszocialista rendszerek kritikai elemzése tárta fel, hogy miért nem lehet demokratikus az állampárti hatalom. A párt, amely úgymond a dolgozó nép valódi érdekeinek képviselőjeként tünteti fel magát, valójában egy hierarchikusan felépülő, bürokratikus apparátusra támaszkodó és kizsákmányoló rendszert működtető gépezet. Ahol nincs politikai pluralizmus, gazdasági szabadság és független civilszféra, ott elnyomó hatalom van. A Szuverén számos írása a kezdetektől fogva jelezte, hogy a kiépülő „Nemzeti Együttműködés Rendszere” – a karakteres eltérések ellenére – sokkal inkább kezd hasonlítani az egykori autokratikus államszocialista rezsimekhez, mint a liberális demokráciákhoz. Ma már – sajnos – számottevő empirikus ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy hiteles képet alkossunk a NER-ről.

Arató Jürgen Habermas nyomán fejtette ki elméletét a civil társadalom szerepéről. Az államon és a gazdasági korporációkon túl létezniük kell a szabad önszerveződés és a szolidaritás elveire épülő civil kezdeményezéseknek, szervezeteknek, társadalmi mozgalmaknak. Megfontolásai aktuálisan a kelet-európai társadalmi mozgalmak (elsősorban a lengyel Szolidaritás) felemelkedéséhez kötődtek. Összefonódott bennük a nyugati kapitalizmus demokratikus korrekciójáért küzdő új típusú mozgalmak, a déli bürokratikus önkényuralmakból való demokratikus átmenetért folytatott küzdelmek és a keleti, szovjet típusú államszocializmus radikális átalakításáért tett erőfeszítések megfigyelése. Úgy vélte, hogy széles körű és aktív civilszféra egyfelől növelheti a nyugati társadalmak egalitárius karakterét, másfelől elengedhetetlen a „létező szocializmus” felszámolásához és demokratikus rendszerek stabilizálásához. Egy ma nálunk könnyen megfigyelhető paradoxonra is felhívta a figyelmet: megjelenhetnek a civil társadalom „civil” ellenségei, vagyis olyan totalitárius, autoriter vagy radikálisan populista tömegszerveződések, amelyek az intézményesített, szabad civilszféra elpusztítására törekednek. A Szuverén több cikke érvelt – Aratóval összhangban – amellett, hogy az ilyen kezdeményezésekkel szemben nem a szólás- és egyesülési szabadság visszametszésével indokolt felvenni a küzdelmet, hanem civil eszközökkel: még több szólással, gyülekezéssel, önszerveződéssel. Civil kultúra kialakítása és fenntartása nélkül nem lehetséges tartósan demokratikus rendszer, és ilyen állampolgári szocializáció nélkül az új demokráciák sérülékenyek maradnak.

Az alkotmányozás kérdéskörében Aratót az 1980-as évektől az foglalkoztatta, hogy milyen sikeres alternatívája lehet a forradalmi alkotmányozásnak, amely ugyan gyors és radikális hatalomváltást ígér, de súlyos áldozatokkal járhat, ráadásul nem garantál tartós demokratikus stabilitást. A térségünkben végbement kerekasztal-tárgyalásos átmenet kapcsán rajzolta fel az átmeneti, majd végleges alkotmány megalkotásának kétlépcsős modelljét. Az előbbit az ancien régime és a demokratikus erők tárgyalásai körvonalazzák, az utóbbit már demokratikus legitimációval rendelkező képviselőtestület fogadja el. Ezzel a modellel írhatók le a többé-kevésbé a spanyol mintát követő kelet-európai, dél-afrikai és egyes latin-amerikai alkotmányozások. A forradalmi kontra tárgyalásos átalakítás paraméterei segítségével érthető meg például az arab tavaszt követő számos észak-afrikai és az iraki alkotmányos átalakulás. A magyar alkotmányos rendszerváltás sikertelenségét ebben a koordináta-rendszerben az jelzi, hogy elmaradt a demokratikus rendszerváltást lezáró, végleges alkotmány elfogadása. (Lengyelországban 1997-ben fogadták el a rendszerváltást lezáró alkotmány. Magyarországon ugyanabban az évben fulladt kudarcba az alkotmányozási kísérlet, főképp a szocialista párton belüli harcok következtében.) Arató kezdettől fogva figyelmeztetett, hogy rendszerünk Achilles-sarka a kétharmados alkotmánymódosítási szabály, amely lehetővé teszi, hogy egy relatív többséget képviselő politikai erő megragadja és kisajátítsa a hatalmat. Ma már megtapasztalt történés, hogy a választópolgárok egyharmadának szavazatával a választásokat megnyerő párt miként alakít ki jogi-alkotmányos korlátok nélküli politikai rendszert. Ezért a 2011-es alaptörvény nem a rendszerváltást lezáró második lépcső volt az alkotmányozásban, hanem a rendszerváltást megtagadó, új korszak alapköve.

Legújabban Arató főképp azzal foglalkozik, hogy mik lehetnek a főbb ismertetőjegyei az újabb, nem forradalmi alkotmányozási folyamatoknak. Korábban tipikusan egy önmagát szuverénnek nyilvánító képviselőtestület vindikálta magának a jogot, hogy egy politikai közösség alkotmányát megalkossa. Manapság megfigyelhetők többszereplős folyamatok is, amit Arató „posztszuverén alkotmányozásnak” nevezett el. Lényege, hogy néprészvételi elemekkel gazdagodva, nyilvános diskurzus keretei között és alkotmánybírósági kontroll mellett zajlik a demokratikus alkotmányos átalakítás, melyet külső, nemzetközi tanácsadó és bírói fórumok is befolyásolnak. A demokratikus alkotmányozás legjobb módozatairól akkor is érdemes gondolkodni, ha ennek előfeltételei manapság nem látszanak a magyarországi horizonton.

Arató András ma 70 éves. Ez az írás őt köszönti szeretettel.