2011-hez hasonlóan a december 2012-ben is rendkívül intenzív hónapnak bizonyult. A felsőoktatás tervezett átalakításával szembeni megmozdulások nem csupán a túlcentralizált kormányzat működésképtelenségére mutattak rá, hanem egyúttal fontos generációs tapasztalattá is váltak. Ennek megfelelően, ahogy arra számos elemzés kitért, a tüntetések a hiteltelen, felelőtlen politika szimbólumaként kiemelt jelentőségűek a kormánnyal elégedetlen szavazók szélesebb tömegei számára. Másfelől a demokrácia és a szabadság élményeiként a napi politikán túlmutató hozadékkal is bírnak.

Az állampolgári kultúra rendszerváltás utáni története mindeddig aligha tekinthető sikertörténetnek. A remény, hogy az átfogó intézményi reformok magukkal hozzák egy demokratikus állampolgári kultúra kialakulását, hiúnak bizonyult. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy azok a politikával szembeni gyanakvásból eredő viselkedésminták formálták saját képükre az intézményeket, melyek a nyilvános vitákban lefolytatott érdekképviselet helyett a különalkukkal operálnak.

Noha már korábban elkezdődött, ez a folyamat a jelenlegi kormány alatt teljesedett ki. A demokratikus intézmények 2010 óta tartó kiüresítése ugyanis aligha értelmezhető komplementere, a különalkuk terének kiszélesítése nélkül. Ilyenformán ez a két tendencia párhuzamosan, egymást kölcsönösen felerősítve vált meghatározóvá.

A Kádár-korban kialakult politikai beidegződések továbbélése önmagában is aggályosnak tekinthető. A helyzetet azonban tovább súlyosbítja, hogy ezáltal egy olyan intézményi környezet termelődik újra, ami egyúttal a felnövekvő generációk állampolgári formálódását is torzítja, ilyenformán tovább késleltetve egy demokratikus állampolgári kultúra kialakulását. E folyamatok betetőződése szintén a jelenlegi kormányzathoz köthető.

Mindezek következtében úgy tűnik, hogy a rendszerváltás óta egyre inkább csökkennek az esélyei a demokratikus állampolgári kultúra kollektív tanuláson alapuló, ha úgy tetszik, „evolutív” elterjedésének. Ennek következtében pedig megnő a jelentősége a társadalmi változások ugrásszerű, ha úgy tetszik, „forradalmi” lehetőségeinek.

A demokratikus kultúra kialakulása szempontjából ilyen forradalmi lehetőségnek tekinthetők azok a helyzetek, melyekben a szabadság alapélményei átélhetők. Ezeket az élményeket alighanem Hannah Arendt jellemezte a legkézzelfoghatóbban az antik görög poliszok világának példáján.

Szerinte a szabadság élménye elsősorban nem az egyéni, hanem a társas cselekvések során élhető át. Erre azokban a helyzetekben nyílik lehetőség, amikor létrejön egy olyan tér, melyben egymást olyan független, szabad és egyenlő félként ismerik el a cselekvők, akikkel egy közös célt kívánnak megvalósítani. Ilyenkor, minthogy nincsenek sem a közös célon kívüli kötöttségeik, sem pedig a kommunikációt torzító alá-fölé rendeltségi viszonyok, az együtt cselekvők uralommentes nyilvánosságot hozhatnak létre, melyben céljaikat, szabályaikat és eszközeiket közösen alakíthatják ki.

Ez a kötöttségektől mentes tér az, ahol a szabadság eredendően megtapasztalható, azáltal, hogy egy uralommentes közegben érvel és cselekszik az egyén. Ilyenkor keletkezésük közben pillanthatók meg a társas viszonyokat meghatározó normák és értékek, és kézzelfoghatóvá válik, hogy társadalmunkat végső soron mi magunk formáljuk, méghozzá potenciálisan szabadon. Ebből következően pedig beláthatóvá válik az is, hogy társas viszonyaink milyensége minket magunkat fejez ki, és ennyiben felelősek vagyunk érte.

Természetesen ez az idealizált helyzet ritkán valósul meg a valóságban, a szabadság korántsem hétköznapi tapasztalat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne jelentősége a mostanihoz hasonló társadalmi viszonyok között. Épp ellenkezőleg, azokat a potenciálokat, amelyek a diáktüntetések nemritkán suta döntéshozatali eljárásaiban és a sokszor kaotikus vonulásokban rejlenek, pontosan ezek az elemzések világítják meg.

Szomorú tény, hogy a rendszerváltás óta felnövekvő diákoknak nincs igazán lehetőségük az arendti értelemben vett nyilvánosságokba belépni és ott a politikai szabadság élményét átélni. Nem segítik ezt a valójában senki által komolyan nem vett diákönkormányzatok és hallgatói önkormányzatok, és ezt a hiányt csak korlátozottan képesek ellensúlyozni elhivatott civil szervezetek. Miközben, ahogy azt külföldi példák bizonyítják, korántsem szükségszerű, hogy ez így legyen.

A szabadság intézményesült terei híján egyedül a spontán, alulról szerveződő nyilvánosságok pótolhatják ezt az űrt. Ilyen tereknek tekinthetők a decemberi diáktüntetések, melyek minden esetlegességük ellenére, a napi politikai eredményeik mellett egy sokkal fontosabb funkciót is betöltöttek: lehetőséget teremtettek a szabadság elemi élményének átélésére.

Annak ellenére, hogy az ünnepek, a vizsgaidőszak a főiskolákon és az egyetemeken, valamint a félévzárás a középiskolákban alighanem fékezni fogja a szabadságukat megélők lendületét, különösen fontos, hogy ezt az élményt ne hagyják veszni a fiatalok. Erre – valamint az ehhez hasonló élményekre – alapozva nyílik lehetőség az államszocializmus politikai örökségének lebontására és arra, hogy olyan generációvá váljanak, ami mentes annak torzító hatásától.

A folytatás lehetőségének mérlegelésekor ugyanakkor különösen fontos, hogy olyan reális célokat találjanak maguknak, melyekért lehet és érdemes is küzdeni. Ilyen mindenekelőtt a ragaszkodás minden oktatási reformmal kapcsolatos véleményezési és egyeztetési joghoz. Vagyis ahhoz, hogy komoly, legitim tárgyaló félként tekintsenek rájuk.

Nem meglepő módon a kormány az első pillanattól fogva próbálja aláásni ezt az igényt. Igyekszik illegitimnek minősíteni az alulról, hálózati logika szerint szerveződő diákokat, mondván, intézményes eljárás híján korántsem világos, hogy pontosan kiket, milyen felhatalmazás révén képviselnek. Ez az érvelés azonban nem helytálló. A legitimitás ugyanis nem csupán egy intézményesített eljárásrenden alapulhat, hanem – ahogy azt Arendt és Habermas politikai filozófiája részletesen bemutatja – legalább annyira a részvétel logikáján is.

A hálózati szerveződés lényegi eleme a részvételi legitimáció. Eszerint mindenkinek lehetősége van hozzászólni, opponálni minden döntést és előállni új kezdeményezéssel, ugyanakkor nem kell minden döntést mindenkinek jóváhagyni, pusztán azoknak, akik érdeklődnek iránta. Egy ilyen szervezeti logika értelemszerűen messze nem alkalmas arra, hogy az igazságosság elveit maradéktalanul biztosítsa, és ezáltal általános politikai szervezőelvvé váljon. Ugyanakkor azt mégsem lehet mondani róla, hogy teljesen híján van a legitimitásnak. Amennyiben lehetőséget teremt az érdeklődők aktivizálódásának, úgy kifejez egyfajta aktivitástól függő legitimitást.

A hallgatói tüntetések pontosan ezzel a fajta legitimációval vannak felruházva. Minthogy nyitottak minden érdeklődő hozzászólására és kezdeményezésére, így anélkül, hogy mindenkit megkérdeznének, képesek egy legitim álláspont kifejezésére. Ezt fontos észben tartaniuk a diákoknak, akik a szabadságélmény mellett ebből meríthetnek erőt a várhatóan elhúzódó protestáláshoz.