"Nem lesz demokrácia Magyarországon az önkormányzás elvére épülő közigazgatás nélkül." Ezzel a ma is fájóan aktuális gondolattal emlékezünk a száz éve született Bibó Istvánra, a magyar állam demokratizálása iránt elkötelezett politikai gondolkodóra.

A hatalmas népességű, ma még szegény fejlődő országok gyorsabb gyarapodása alapvetően örvendetes tény, és nem jelenti a nyugati modellek végét. A diktatórikus Kína globális politikai térnyerése ugyanakkor aggasztó lehet.

Mielőtt kifejteném a véleményemet a kultúrafinanszírozás bizonyos jelenségeivel kapcsolatban, egy alapvetést kívánok tenni. A kultúra nem pusztán a művészek és művészeti termékek összességét jelenti, hanem a társadalom egészének szellemi kapacitását, műveltségi fokát, viselkedési mintáit, ízlését stb. Ennek fényében a kormány, mint a társadalom többségét képviselő politikusok által kijelölt operatív szerv, kultúrához való viszonya tükrözi a társadalom meghatározó részének kultúrához fűződő elvárásait: kulturális igényeit. Amennyiben ez nem valósul meg, a társadalom többsége majd nyíltan jelzi ellenérzéseit a kormány kultúrpolitikájával szemben.

A magyar kormányfő szólamait nemzetközi elszigeteltsége és népszerűtlen döntései motiválják. A fejlett országok nehézségei sem a kapitalizmus általános válságát, de a jóléti rendszerek szükségszerű végét sem mutatják.

Az egykulcsos családi adórendszert akkor lehet megítélni, ha együtt vizsgáljuk a hatékonysági és a társadalmi szempontokat. A miniszter nem helytálló álláspontot képvisel az állam újraelosztó szerepéről és az igazságosságról.

A gyülekezési törvény nem tiltja az arc elmaszkírozását. A kormányzat ezen próbált változtatni a 2006-os utcai harcokat követően és most, a „bohócforradalom” után. A kérdés az, hogy szabad-e tiltani az arc titkolását.

Az emberiség egyik részét, amelynek nem jutott tulajdon, se igazi munka, oda kellene ajándékozni a másiknak.